Főmenü megnyitása

Hipparkhosz (i. e. 160 körül – i. e. 125 körül) görög csillagász; gyakran „csillagászat atyjának” nevezik.

Hipparkhosz
Hipparchos 1.jpeg
Született Ἳππαρχος
i. e. 190
Elhunyt i. e. 120 (69-70 évesen)
Foglalkozása
A Wikimédia Commons tartalmaz Hipparkhosz témájú médiaállományokat.

ÉleteSzerkesztés

A közfelfogás szerint a bithüniai Nikaiában született. Alexandriában tanult, Rodoszi Attalosz kortársaként Rodosz szigetére települt, ahol tanított és csillagvizsgálót épített.

MunkásságaSzerkesztés

Klaudiosz Ptolemaiosz szerint szorgalmas és igazságszerető férfi volt, aki nagyon sokat utazott. Legjelentősebb munkáit i. e. 140 és 125 között írta;[1] ezek közül csak Aratosz, illetve Eudoxosz „Phainomenai”-hoz írott, három könyvre terjedő kommentárjai (Τῶν Ἀράτου καὶ Εὐδόξου φαινομένων ἐξήγησις) maradtak fenn. Többi munkáinak csak a címét ismerjük, így a „Peri megeithón kai aposzthématónhéliou kai szelénón biblia duo”-nak, a „Peri thé tón aplanón szüntaxenón kai tou kataszteriszmon”-nak, a „Peri thé pragmateié thé ek kükló eutheió”-nak (12 könyvben), valamint a „Peri thou eniasziou kronou”-nak.

Kora csillagászai fölé szigorú munkamódszerei és felfedezései helyezik. Eudoxosz és Arisztotelész szféráit elvetve teljesen új világképet alkotott, de annak középpontjában továbbra is a Föld állt. Ő állapította meg először, hogy a Föld a látszólag a Naptól vont körnek nem a középpontjában fekszik. Mivel azonban kor szemlélete lehetetlenné tette a körtől különböző pályák feltételezését, bevezette az epiciklusok rendszerét. Ennek lényege, hogy az égitestek a középpontban lévő Föld körül összetett körpályán mozognak úgy, hogy a Föld körüli főkörön (deferens) helyezkednek el a tényleges pályát meghatározó segédkörök, az epiciklusok. Az epiciklus úgy gurul végig a deferensen, hogy középpontja mindig a deferens egyik pontja legyen. Az így kijövő pálya (epiciklois) jól magyarázza az egyes égi pályák látszólagos hurkait. Feltételezte, hogy a deferens középpontja nem a Föld, vagyis bolygónk egy kissé, a deferens sugarának 1/24-ed részével centrumon kívüli (excentrikus) pozícióban van. Csak ezzel tudta magyarázni azt a közismert tényt, hogy az évszakok hossza nem azonos.

Egy i.e III. századi katalógust kiegészítve ő állította össze az első ismert, 1022 állócsillagot tartalmazó csillagkatalógust; ezt Klaudiosz Ptolemaiosz közölte az Almagesztben. A katalógust valószínűleg azért készítette, mert i. e. 134-ben új csillag, feltehetőleg egy szupernóva jelent meg a Skorpió csillagképben. Észleléseit (a helymeghatározás pontatlanságai miatt) a csillagok fényességének becsléseivel is kiegészítette, így csillagkatalógusában a látszólagos fényességeket is feltüntette.[2] Ehhez megalkotta a csillagok látszólagos fényességének skáláját (magnitudóskála). A csillagokat hat fényrendbe sorolta. Az első fényrendbe a legfényesebbek kerültek, a hatodikba a szabad szemmel még éppen észrevehetők.

A görög tudományban ő ismerte fel a napéjegyenlőség precesszióját, tehát azt, hogy az égi egyenlítő és a nappálya, azaz az ekliptika metszéspontja, a tavaszpont nyugat felé mozog az Egyenlítőn (26 000 év alatt járt körbe). Hat és fél perc pontossággal kiszámította az esztendő hosszát, és mindössze egy másodperc tévedéssel a Hold keringési idejét.

Kutatásaihoz, illetőleg észleleteihez tökéletesítette a Hérón által feltalált dioptrát. Apollóniosz munkásságát folytatva befejezte az asztrolábium megalkotásához szükséges számításokat, és ennek valamilyen kezdetleges, korai változatát bizonyára használta is.

Ugyancsak őt tekinthetjük a tudományos térképészet megalapítójának. A Föld feltételezett gömb alakjának síktérképen ábrázolásához a geometria részeként kidolgozta a gömbháromszögtan alapjait és feltalálta az első (ortografikus, illetve sztereografikus) vetületeket. A kör 360 részre osztásával bevezette a fokhálózatot, a szélességi és hosszúsági körök rendszerét. A kezdő meridiánt Rodosz szigetén álló obszervatóriumán húzta át. A hosszúsági fokbeosztást az égitestek különböző delelési ideje alapján állapította meg. A szélességi fokok kijelölésénél egyes égitestek horizont feletti magasságának változását vette alapul. Egyik vetületében ő ábrázolta elsőként „egymás felé hajló” ívekként a hosszúsági köröket.

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

Kapcsolódó cikkekSzerkesztés