Főmenü megnyitása

István Lajos (Üllő, 1922. március 23.2007) magyar gyermekgyógyász, hematológus.

Anyai nagyszüleinek házában született a kor szokásainak megfelelően. Gyermekkorát Bögötén töltötte. Iskoláit Hosszúperesztegen kezdte, majd a Győri Bencés majd a Szombathelyi Premontrei Gimnázium tanulója lett. A Sümegi Állami Gimnáziumban érettségizett. Eredetileg magyar-latin tanárnak, vagy katonatisztnek készült, ám édesanyja tanácsára a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott és a pesti Szent Imre Kollégium lakója lett.

1944. őszén az egyetemet előbb Breslauba (Wrocław), majd Halle an der Saaleba telepítették a közeledő front miatt. Orvosdoktorrá 1945 áprilisában avatták. Amerikai hadifogságba kerülve Bajorországban, Mistenfeldben körorvosi feladatokat látott el, ahonnét 1945 novemberében hazajött és a szombathelyi közkórházba került, ahol nyugdíjazásáig dolgozott.

Gulácsy Zoltán professzor hatására gyermekgyógyász lett. Meghatározó befolyást gyakorolt rá a Pécsi Orvostudományi Egyetem későbbi patológus professzora, az akkor Szombathelyen dolgozó híres Romhányi György. A gyermekkori vérátömlesztéssel és hematológiával Frank Kálmán professzor ösztönzésére kezdett foglalkozni. Szakvizsgát 1949-ben csecsemő és gyermekgyógyászatból, valamint fertőző betegségekből tett.

A kórházalapító Pethő Ernő előrelátásának köszönhetően 1949-ben országos elsőként kórházi transzfúziós szolgálat jött létre, melynek munkájával István Lajost bízták meg. 1953-ban az országban elsőként önálló hematológiai osztályt alapított. 1955-ben Szombathelyen regionális hemofília központot szervezett. 1958-tól elsőként Magyarországon posztgraduális transzfuziológiai képzést indított. 1965-ben a kórház alagsorában működő Vérellátó Alközpont az árvíz áldozata lett. Ezt követően 1968-ban megnyílt az új Vérellátó Alközpont, amely a budapesti intézmény után az ország második legnagyobb és legkorszerűbb intézménye lett. 1965-től egyre jelentősebb osztrák-magyar orvosi kapcsolatokat épített ki a hematológia és a transzfuziológia terén. 1969-ben védte meg kandidátusi disszertációját: „Adatok a haemophilia klinikumához, kezeléséhez és gondozásához” címmel. Tudományos közleményeinek száma 299, 22 könyv fejezet, két önálló könyv és 14 könyv szerkesztése. 1975-ben elnyerte a Pécsi Orvostudományi Egyetem docensi, majd professzori címét. 1975-től Kelényi Gábor, pécsi patológus professzorral Malignus Lymphoma Munkacsoportot alapított. 1986-ban ő ismeri fel az első hazai AIDS-beteget és sokat tett a betegség hazai megismertetéséért.

A TIT-ben és a Magyar Vöröskeresztben is jelentős munkát végzett. Bár politikai párnak sohasem volt tagja, az aktív segítő szándékú közéleti tevékenység szorosan hozzátartozott életéhez. Közéleti szereplésének kiemelkedő szakasza a Hazafias Népfrontban végzett munkássága volt, melyben 1970 és 1990 között megyei elnökként, 1989-től országos alelnökként vett részt. 1992 és 1994 között miniszteri biztosként a transzfuziológia hazai reformjának kialakításában tevékenykedett. 1994-ben aktívan közreműködött a Societas Scientiárum Savariensis (Szombathelyi Tudományos Társaság) megalapításában, valamint az 1998-ban létrehozott Genius Savariensis (tudományos kutatómunkát támogató) Alapítvány munkájában, elnökként. 1998-ban, Szombathelyen megszervezte az első hazai Kórházi Thombosis Szolgálatot.

Számos szakmai tisztséget viselt 1990 és 2000 között a Transzfuziológiai,-Immunológiai- és Haematológiai Szakmai Kollégium elnöke és haláláig a Transzfúziológiai és Hematológiai Szakmai Kollégium tagja. 1992-1997 között a Magyar Hematológiai és Transzfúziológiai Társaság elnöke. 1970-1998 között a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának tagja, az Orvostudományi Szakbizottság elnöke. Élete során számos bel- és külföldi kitüntetéssel ismerték el munkásságát. Legjelentősebbek a Munka Érdemrend aranyfokozata, a Köztársági Érdemérem tiszti keresztje, a Batthyányi-Strattman László díj. 2007-ben a magyar hematológiában és vértranszfuziológiában végzett úttörő tevékenységéért, több évtizedes kiemelkedő, nemzetközileg is elismert gyógyító, oktató, tudományos és példaértékű közéleti tevékenységéért, a „Haemoglobin Savaria” felfedezéséért Széchenyi Díjban részesült.

Nyugdíjba vonulása után 1997-től haláláig, a Vas Megyéért Egyesület elnökeként dolgozott. Közéleti tevékenységében mindenkor a magyar nemzet, a határon túli honfitársaink, kitüntetetten Vas megye, Szombathely város és szeretett kórháza érdekeit szolgálta. Megélte és támogatta a kultúrát, a művészeteket és az irodalmat. Szerette a történelmet, tisztelte a magyar orvostörténelem nagyjait. Közéleti munkájában is orvos maradt. Előítéletek és gyűlölet nélküli, nemes értelemben vett értelmiségi. Sümeg város, Bögöte és Őriszentpéter díszpolgári oklevelét is átvehette, Vasegerszeg posztumusz díszpolgárává választotta. A maga által megfogalmazott arspoeticaja alapján egész életében az emberek, csoportok, táborok és népek között hidakat akart verni, a jó ügyek érdekében barátokat szerezni, és még kilátástalannak tűnő helyzetben sem feledkezett meg a közösségteremtő, féleleműző harangozásról.

CsaládjaSzerkesztés

1947-ben megnősült. Felesége Hertelendy Magdolna, (1924-2017) a Szombathelyi Tanítóképző Intézet Gyakorló Iskolájának tanára. Gyermekei: Lajos (1948–1960) gyermekkorában, szívbetegségben elhunyt. Miklós (1949 -) orvos, Magdolna (1953-), pedagógus, nevelt fia (elhunyt testvérének fia) Péter (1953–) gépészmérnök. Unokái: János, Gergely, Míra,- Nóra, Gábor, Lili,- Péter, Ágota.

ForrásokSzerkesztés

  • Érbetegségek: 2007/3. Dr. Pusztay János: Szolgálatban dr. István Lajos 80 éves Savaria Universiti Press Szombathely 2002.