Wikipédia

Kanócos lakat

(Kanócos fegyver szócikkből átirányítva)

A kanócos lakat a kanócos fegyverek – pl. kanócos puskák, muskéták – elsütő szerkezete, az első a kézi lőfegyverek fejlesztésében, ami jelentősen megkönnyítette a fegyver elsütését. A legkorábbi egyszerű lakatoknál egy fémlemezre egy közepénél tengelyre rögzített S-alakra hajlított fémkart az egyik végén a parázsló kanóccal a gyúlyukba, vagy a serpenyőbe lehetett billenteni a kar másik felének meghúzásával. Fejlettebb változatainál egy elsütőbillentyű meghúzásakor a kanócot tartó fémkart egy megfeszített rugó löki a serpenyőbe. A kanócos lakatot a kerékzárás lakat, majd a kovás lakat váltotta fel.

Egy korai német muskéta kanócos lakattal, fedeles serpenyővel
Az egyik legkorábbi kanócos lakat belső szerkezete
(Luntenschloss) egy régi német fametszeten

Áttekintés szerkesztés

 
Muskétás lövés közben hátraütő kanócos sárkányú lakattal
17. századi német fametszeten
 
Muskétások a harmincéves háborúban.

A lőfegyvereket addig (mint a kéziágyút, szakállas puskát) egy kézben tartott parázsló kanóccal, izzó vaspálcával, égő fával (vagy ezekkel egyenértékű más eszközzel) kellett elsütni úgy, hogy ezt a gyúlyuk előtti mélyedésbe, később a serpenyőbe öntött felporzó lőporhoz kellett érinteni pont abban a pillanatban, amikor a katonának a célra kellett összpontosítania; ezért sok esetben egy másik katona tartotta oda az égő kanócot, miközben az első biztosan tartotta a fegyvert. A kanócos lakattal a tüzelést egyszerűbben, megbízhatóbban adhatta le egyetlen katona; a fegyvert mindkét kezével biztosan tarthatta és a szemével a célt követhette.

A kanócos lakatok megjelenése lehetővé tette a fegyver biztos vállhoz tartását és a fából készült tus archoz szorítását, így a lövés pontosabb lett. A kanócos lakatszerkezetű fegyverek egyszerűségük, olcsóságuk és megbízhatóságuk miatt a legelterjedtebb, a legtovább gyártott és használt lőfegyverek a világon.

A fejlesztések állomásai:

  • egy „C” majd „S” alakúra hajlított fémkar a gyúlyukhoz érinti a ráerősített kanócot; két kézzel egyedül lehet fogni a puskát és elsütni,
  • a gyúlyuk felülről oldalra került, így a vaspálca, a kanóc, vagy a kakas nem zavarta a célzást,
  • a gyúlyuk mellé egy serpenyőt helyeztek, amibe a kanóc belehajlik, később a serpenyőre zárható fedelet szereltek,
  • a kakast egy rugó tüzelésre kész helyzetben tartja egy bevágásban a lövés indításáig, ahonnan egy elsütőszerkezet billenti ki,
  • a japánok elkészítették a lakatszerkezet „esőmentesítését” egy lakkozott fadobozzal.

A kanócos fegyverek leggyakoribb elnevezése arquebuse és muskéta, illetve ezekből a változatokból gyártották a legtöbbet; a korai meghatározásuk szerint a nehéz puska az arquebuse, a könnyű puska a muskéta, de az elnevezések gyakran keveredtek és változtak. A kanócos puskát „füstös moskotér"-nak, a kanócot „tüzes madzagnak” vagy „apró csollongnak” hívták a korabeli magyar nyelvben.

Főbb hátrányai:

  • egy égő kanóc kell, hogy mindig legyen valakinél az egységnél biztosítékként, meneteléskor, szállításkor,
  • nem képes azonnali tüzelésre,
  • a folyamatosan égő kanóc gyakori igazítást igényel a kakas pofájában,
  • a kanóc és a felporzólőpor nedvességérzékeny,
  • a serpenyőben lévő lőpor kiszóródhat, vagy a szél elfújhatja.

A kanócos lakatot a fejlesztésben a kerékzárás lakat, majd a kovás lakat követte és szorította ki a 17. század végén, de sok régiókban, például Közép-Ázsiában, a kanócos fegyvereket legalább a 19. század végéig használták.

 
Félszakállas kanócos lakatú puska;
Hakenbuchse (Arquebuse) a Schaffhauseni fegyvertárból.
Németország, 1425.

Leírása szerkesztés

A hagyományos európai kanócoslakat-szerkezetű tűzfegyvereken egy kis íves, többször hajlított kar (más néven kígyó, szerpentin) az egyik végén a kanóctartóba beszorított lassúégésű kanócot tart. A kar (vagy a később gyártottaknál az elsütőkar, avagy köznapi néven a ravasz) másik vége kiáll a fegyver aljáról, aminek a meghúzásakor a kar felső vége, a „kakas” (sárkány), benne a parázsló kanóccal a gyúlyukba, majd a későbbi fejlesztéseknél a serpenyőbe bukik, ott begyújtva a felporzó lőport. A lobbanás a gyúlyukon keresztül begyújtja a fő töltetet a fegyver csövében. Nyilvánvaló biztonsági okokból a kakasból a parázsló kanócot ki kell venni, mielőtt újratöltenénk a fegyvert. Általában a kanóc mindkét vége folyamatosan parázslik biztosítékképpen, ha az egyik vége véletlenül kialudna.

A legkorábbi, kezdetleges emelőkaros lakatokon csak egy „C”, majd egy „S” alakúra hajlított fémkart (kígyót, „szerpentint”) rögzítettek a lemezre a serpenyő mögött, vagy előtte (ez az úgynevezett „kígyólakat”, kígyózár, kígyózávár); egyik végén meghúzzák a kart, a másik fele a tengely körül elfordul és a kanócot a serpenyőbe érinti.[1][2]

A legtöbb kanócos fegyvernél a kakast a serpenyő elé szerelték. Ilyen esetben a kakas hátrafelé billenve lobbantja be a lőport. Ez a működés épp fordított az előre ütő kovás kakashoz és a későbbi lőfegyverek működéséhez képest.

További fejlesztése volt a puskaműves mestereknek, hogy a fegyver csövét már huzagolták. Ettől a fegyver sokkal pontosabb lett ugyan és távolabbra is hord, de nagy hátránya, hogy sokkal tovább tart az újratöltése, mert a jól illeszkedő golyót a cső aljára kell verni a töltővesszővel a hornyok ellenében.[3]

A kanócos lakat egyik fejlesztési változata az úgynevezett csapódó kakasos kanócos lakat,[4] amelynél a kígyót vagy sárkányt tüzelésre kész, felhúzott helyzetben egy gyenge „V” rugó tartotta meg,[5] a lövés leadásához az elsütő billentyűt (ravaszt) kellett meghúzni. Mivel a kanóc gyakran kialudt, amikor a kakas viszonylag erősen a serpenyőbe csapódott, ezért ezt a típust a sorkatonák nem szerették, de a mesterlövészek és a vadászok gyakran használták.

Hátrányai, hibái szerkesztés

 
Korai kanócos lakat rugós elsütű szerkezettel
Fegyvermúzeum Németország,Suhl

A kanócos gyújtású fegyvereket sok gyengéjük ellenére szerették a katonák. Ha nem ég a kanóc, nem lehet tüzelni a fegyverrel; emiatt a kanócnak állandóan égnie kell, ezért egy későbbi ötlet alapján azt átitatták kálium-nitráttal,[3] amitől a kanóc biztosabban és hosszabb ideig izzik. A kanóc nagyon érzékeny az időjárásra, így ez a legnagyobb hátránya ennek a fegyvernek. Esőben, hóesésben, ködben, de erősen párás időben is a kanóc nyirkos, nedves lesz, ami megnehezíti a meggyújtását, vagy a folyamatos izzását, égetését. Erős szélben viszont túl gyorsan ég a kanóc, ami így hamar elfogy, vagy a szél rossz helyre fújhatja róla a szikrát, vétlen elsülést, sőt tüzet is okozhat akár a lőportartó szaruban, vagy a lőporos hordóban tárolt lőport is begyújthatja. Másik nagy hátránya az égő kanócnak, hogy az izzása napközben is, de főleg éjjel felfedi, elárulja az ellenségnek a katonák helyzetét; ez járőrben, vagy őrségben a legveszélyesebb. Zavaró és árulkodó az égő kanóc szaga és füstje is. Nagyon veszélyes az a helyzet is, ha a katonák hanyagul kezelik a kanócot nagy mennyiségű puskapor mellett (például, amikor feltöltik a lőportartó szaruikat). Ezért a lőport szállító és őrző katonai egységek elsők között kaptak a biztonságosabb fegyverekből, mint például a keréklakatos, majd a kovás fegyverekből.

Nagyon drága és gazdaságtalan kanócos fegyveres őrséget is hosszú ideig állítani. Egyetlen őr éjszakai őrségben, ha a kanócot mindkét végén égetette, óránként 30 centimétert, évente akár másfél kilométer kanócot is elhasználhatott.[6]

Története szerkesztés

 
Leonardo da Vinci rajza sárkányos lakatokról és elképzelése egy forgó többlövetű zárról (revolver).
15. századi rajz titkosírással

A kanócos lakat ötlete Közép-Európából származik a 15. század közepéről,[7] valószínüleg a számszeríjak elsütő szerkezetének mintájára találták ki; a „kígyó" alak első rajza egy osztrák kéziratban tűnik fel. Az első kanócos lakatú szerkezet rajza 1475-ből való (ez az első lőfegyver ábrázolás „ravasszal”),[8] de ez a változat általánosan csak a 16. században vált elterjedtté. Ebben az időszakban a kanócos fegyverekkel a csatasorba állított katonák sortüzet adtak le az ellenség csapataira. Ez a sortűz sokkal hatékonyabban találta el az ellenfél egységeit, vagy állított meg egy rohamot, mintha a katonák külön-külön próbáltak volna meg eltalálni egyéni célokat.[3]

A kanócos lakatú fegyverek nagyon egyszerű lőfegyverek, és gyakran összehasonlították azokat az íjakkal és számszeríjakkal tűzgyorsaságuk, átütőerejük és megállítóképességük alapján. Sok tényezőben elmaradtak ugyan az íjakkal szemben, de a muskéta és az arqebuse előállítási költsége kisebb és gyártása jóval gyorsabb; a kanócos fegyverek elsütésekor a hangja miatt a lélektani hatása a lovakra és az emberekre pedig sokkal nagyobb, mint az íjzápornak. A legnagyobb előnyük az íjászokkal szemben azonban az, hogy muskétásokat sokkal olcsóbb és gyorsabb tömegesen kiképezni, mint íjászokat; két-három hét alatt bárkiből megfelelő sorkatonát képezhettek, aki meg tudta tölteni a fegyvert, és parancsra sortüzet adott az ellenség soraira.

Annak ellenére, hogy már megjelentek és sorozatban gyártottak fejlettebb gyújtási rendszerű lőfegyvereket, mint például a keréklakatos és egyszerű kovás puskákat; az alacsony gyártási költség, az egyszerűség, valamint a hosszan tartó biztos működés miatt a kanócos lakatot az európai hadseregekben egészen 1720-ig hadrendben tartották. Végül a kanócos lakatú szerkezeteket a valódi kovás fegyver teljesen kiszorította, és ez lett a gyalogos katonák fő fegyvere a nagy hadseregekben.

Oszmán birodalom szerkesztés

 
Oszmán dúsan díszített kanócos és kovás fegyverek.
Topkapı Palota, Isztambul, Törökország.

David Nicolle elmélete szerint janicsár csapatok már az 1440-es évektől kezdődően kanócos fegyverrel harcoltak az oszmán hadseregben,[9] de ezt az elméletet még nem támasztották alá kellő bizonyítékokkal. Robert Elgood szerint a török és az olasz hadsereg használt már Arquebuse-t a 15. században, de az is lehet, hogy az egy kézi ágyú féle fegyver (vagy valamilyen szakállas puska) lehetett, nem pedig kanócos lakatú puska. A jelenlegi általánosan elfogadott nézet szerint a kanócos lakat az elsütőszerkezettel először 1470 körül jelent meg Németországban,[10] és onnan terjedt szét egész Európában a zsoldos katonák közvetítésével, ők mutatták meg az új lakatú fegyvereiket helyi puskaműveseknek és javíttatták velük azokat, majd később a kereskedelem az egész világra terítette.

Az arquebuse egy továbbfejlesztett változatát kereskedők szállították például Indiába Bábur mogul sah seregének 1526-ban.[11][12]

Kínai birodalom szerkesztés

 
Kínai katona kanócos lőfegyverrel.
William Alexander, színezett kőnyomat (1793-ból)

Kínában találták fel ugyan a puskaport és az ezt használó lőfegyvereket is, de a kanócos lakatú fegyverek portugál közvetítéssel érkeztek oda.[13] Európai puskaműves mesterek finomították, fejlesztették a kínai eredetű Kéziágyúk felépítését, szerkezetét és működését, amely fegyverek a korai 15. században jutottak erre a földrészre, itteni fegyverkovácsok művei a kanócos lakatszerkezetű fegyverek. A kínaiakhoz a 16. században a portugálok juttatták el a kanócos fegyvergyártási eljárást és az arquebuse-öket még a 19. században is használták ott. Kínai források szerint 1522-ben egy kínai-portugál háborúban, a Xicaowan (Shancǎo Wān) tengeri csata után foglaltak le portugál ágyúkat és arquebuse-öket, amik másolásával kezdtek ilyen fegyverek gyártásába. Egy másik vélemény szerint Kínába, mielőtt a portugál fegyverek megjelentek volna, már eljutott egyfajta török könnyű muskéta, amit a kínaiak „madarászpuskának” hívtak.[14]

Japán birodalom szerkesztés

 
Japán gyalogos katonák (ashigaru) tanegasimával (kanócos puskával)

Japánba az első kanócos lakatú fegyverek – az ilyen működésű tűzfegyvereket a japánok tanegasimának nevezik – a hivatalos feljegyzések szerint szintén portugál közvetítéssel jutottak 1543-ban.[15] Az első tanegasimák valószínűleg csapódó kakasos kanócos puskák lehettek; ezeket a fegyvereket az 1510-ben a portugálok által elfoglalt portugál India fővárosában, Goa fegyverműves műhelyeiben készíthették.[16] Míg Japánban a kovácsok már régóta képesek különlegesen edzett acélt (pl. kard, tőr, kés) előállítani, a kanócos fegyverek rugóját mégis inkább edzett bronz ötvözetből gyártották biztonsági okokból. A tanegasima elnevezést a fegyver egy japán szigetről kapta: ide menekültek egy vihar elől portugál felfedezők egy kínai dzsunkán és itt horgonyt vetettek. A sziget (földes)ura Tanegasima Tokitaka (1528-1579) az ide vetődött portugáloktól megvásárolt két kanócos lakatú puskát, amelyek csövét és zárszerkezetét lemásoltatta, majd padig gyártatta egy helyi fegyverkováccsal, aki addig szamuráj kardokat készített. Néhány éven belül elterjedt a tanegasima használata egész Japánban, ami döntően megváltoztatta a csatákat és háborúkat, illetve az egész hadviselést a szigeteken.[17]

Bizonyítékok szerint kanócos puskát használtak egyes csapatok a keresztény Abesszíniában a késő-középkorban. Bár sok modern puskát szállítottak Etiópiába a 19. század során, kortárs brit történészek feljegyezték, hogy parittyákat és öreg, használt kanócos lakatú puskákat használtak önvédelemre, illetve a Ras (hercegi) hadseregben.[18][19]

Újkori használat szerkesztés

 
Tibetiek kanócos puskával (1905 körüli festmény)

Tajvanon a Csing-dinasztia uralma alatt a hakkák és a tajvani őslakosok is kanócos fegyverekkel (muskétákkal) harcoltak, melyeket han kereskedők adtak el nekik. A kínai-francia háborúban (1894) a hakkák és a bennszülöttek közösen harcoltak a franciák ellen kanócos muskétáikkal a Keelung hadjáratban és a Tamsui csatában.

A hakkák újra használták a kanócos muskétáikat a tajvani japán megszállás (1895) idején is, és a későbbi japán uralom elleni lázadásokkor közösen harcoltak ilyen fegyverekkel a tajvani bennszülöttek.

A tibetiek kanócos puskát használtak a kora 16. századtól egészen a közelmúltig.[20] Tibeti nomád harcosok arquebuse-zel  harcoltak még a 20. század közepén Tibet kínai megszállása idején is az ellenséggel. A tibeti nomádok még manapság is kanócos puskával vadásznak farkasokra, vagy más ragadozó állatra. Ezekhez a kanócos lakatú arquebuse-ökhöz általában egy hosszú, kihegyezett, összecsukható villás állvány tartozik, arra állítják a fegyvert; a puska része a tibeti hagyományos nomád felszerelésnek, a díszöltözetük „melléklete”. Ezek között a fegyverek között néhány nagyon értékes: az arquebuse-ökön bonyolult véseteket, ezüst és arany berakásokat találunk, a csövük pedig damaszkuszi acélból készült. A 20. század elején Sven Hedin felfedező is találkozott tibeti törzsekhez tartozó fegyveres lovasokkal Hszincsiang határai mentén, akik kanócos puskát hordtak maguknál.

Képtár szerkesztés

  •  
    Különböző japán (szamuráj) Edo-kori kanócos puskák (tanegasima).
  •  
    Nyolclövetű kanócos forgótáras fegyver (revolver), Németország, 1580 körül.
  •  
    Kanócos lőfegyverek Kína területéről.
    Kína, Ming-dinasztia (1368-1644)
  •  
    Japán arquebuse gombos elsütő szerkezettel.
    A faliképen csónakos és lovas vadász tanegashima-val

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ Ágoston, Gábor. Guns for the Sultan. Cambridge University Press, 88. o. (2005). ISBN 978-0-521-84313-3 
  2. ↑ Handgonnes and Matchlocks. [2008. december 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. december 5.)
  3. ↑ a b c Weir, William. 50 Weapons That Changed Warfare. Franklin Lakes, NJ: Career Press, 71–74. o. (2005). ISBN 1-56414-756-8 
  4. ↑ The defences of Macau: forts, ships and weapons over 450 years Author Richard J. Garrett, Publisher Hong Kong University Press, 2010, ISBN 988-8028-49-9, ISBN 978-988-8028-49-8 P.176
  5. ↑ Blair, Claude: European & American Arms, C. 1100-1850. B. T. Batsford, 1962. május 18.
  6. ↑ Dale Taylor (1997), The Writer's Guide to Everyday Life in Colonial America, ISBN 0-89879-772-1, p. 159.
  7. ↑ Saidel, Benjamin (2000). „Matchlocks, Flintlocks, and Saltpetre: The Chronological Implications for the Use of Matchlock Muskets among Ottoman-Period Bedouin in the Southern Levant”. International Journal of Historical Archaeology 4 (3), 197. o. (Hozzáférés: 2013. szeptember 24.)  [halott link]
  8. ↑ Petzal, David E., and Bourjaily, Phil, with Fenson, Brad. The Total Gun Manual (Canadian edition) (San Francisco: WeldonOwen, 2014), p.5
  9. ↑ Nicolle, David. The Janissaries. Osprey, 21f.. o. (1995). ISBN 1-85532-413-X 
  10. ↑ Elgood, Robert: Firearms of the Islamic World: In the Tared Rajab Museum, Kuwait. I.B.Tauris, 1995. november 15.
  11. ↑ [1][halott link]
  12. ↑ Google Sites. sites.google.com
  13. ↑ Garrett, Richard J.: The Defences of Macau: Forts, Ships and Weapons over 450 years. Hong Kong University Press, 2010. március 1.
  14. ↑ Kenneth Warren Chase. Firearms: A Global History to 1700. Cambridge University Press, 144–. o. (2003. július 7.). ISBN 978-0-521-82274-9 
  15. ↑ Lidin, Olof G.: Tanegashima: The Arrival of Europe in Japan. NIAS Press, 2018. május 18.
  16. ↑ The bewitched gun : the introduction of the firearm in the Far East by the Portuguese, by Rainer Daehnhardt 1994 P.26
  17. ↑ Noel Perrin,. Giving up the gun: Japan's reversion to the sword, 1543-1879. David R Godine (1979). ISBN 9780879237738. Hozzáférés ideje: 2011. szeptember 22. 
  18. ↑ Chisholm, Hugh: The Encyclopædia Britannica: A Dictionary of Arts, Sciences, Literature and General Information. At the University Press, 2018. május 18.
  19. ↑ Office, The Foreign (2018. május 18.). „Memorandum on Abyssinia”. The Journal of the Royal Geographical Society of London 25, 215–218. o. DOI:10.2307/1798118.  
  20. ↑ Tibetan Arms and Armor. www.metmuseum.org . Department of Arms and Armor, The Metropolitan Museum of Art. (Hozzáférés: 2018. augusztus 26.)

További információk szerkesztés

Magyar nyelven szerkesztés

Idegen nyelven szerkesztés

Lásd még szerkesztés

Fordítás szerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Matchlock című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kanócos_lakat&oldid=23458584”