Koordináták: é. sz. 38,32507°, ny. h. 36,99490°

A Lunohod–1 az első, ember alkotta, Holdra juttatott automata holdjármű. A tudományos kutatástámogató technikai eszköz a szovjet Luna-program keretében készült. A Lunohod–1-et a Luna–17 juttatta el a Hold felszínére 1970. november 17-én.[1]

Lunohod–1
Ország Szovjetunió
Űrügynökség Szovjetunió
Típus
  • lunar rover
  • solar vehicle
Indítás dátuma 1970. november 10.
Indítás helye Bajkonuri űrrepülőtér
Hordozórakéta Proton hordozórakéta
Tömeg 756

COSPAR azonosító 1970-095D
SablonWikidataSegítség

Küldetése szerkesztés

Automatikus helyzetváltoztató holdjárművel kívánták elvégezni a Hold geológiai (anyagvizsgálat), mágnesezettségi, sugárterhelési és „időjárási” viszonyainak további tudományos megismerését.

Jellemzői szerkesztés

Méretei: tömege 756 kilogramm, magassága 1,6 méter, hossza 2,218 méter, 8 kerekének egyenkénti átmérője 0,51 méter.

Felépítése:

  • könnyűszerkezetű vázra épített kerekek
  • lengéscsillapítók
  • rúdantennák
  • tükör a lézeres kapcsolathoz és a napelemek feltöltéséhez
  • mozgató motorok és automatikák
  • környezeti kockázatvizsgáló
  • mintavevő eszközök
  • hermetikusan zárt, üst formájú műszertartály,
  • hőmérsékletmérő és szabályzó eszközök
  • kémiai akkumulátorok
  • radioizotópos hőforrás
  • rádió adó-vevő egység.

Tudományos és műszaki eszközei:

  • talajsűrűség-mérő röntgenkészülék
  • röntgen-spektrométer anyagvizsgáló berendezés
  • talajmechanikát vizsgáló berendezés
  • lézertükör
  • 4 darab televíziós fotóberendezés (jármű és környezet ellenőrzésének céljából)

Mozgatása: kis szakaszokra bontott haladásokat terveztek, illetve végeztek, amit a Földről vezéreltek. Az utasítások késleltetése a Föld-Hold között 2,6 másodpercig tartott, ezért nem lehetett a holdjármű veszélyeztetése nélkül folyamatos mozgást végezni.

Hőszigetelése: a Lunohod tervezői számoltak a Holdon uralkodó szélsőséges hőmérsékleti különbségekkel: a nappali hőmérséklet átlagosan 50 fok, ami néhány óra alatt mínusz 150 fokos hidegbe vált. Hőpalackos megoldást választottak, melynek belsejében közel állandó hőmérsékletet tartottak fenn. Az akkumulátorok újratöltését napelemek alkalmazásával oldották meg. Az akkumulátorok teljesítményét radioizotópos hőforrással javították. A holdbéli éjszaka közel 170 órán át tart. Az energiaellátást biztonságosan kellett megoldani. A hőveszteséget ezüst szín alkalmazásával, kettős fallal, többrétegű anyaggal, illetve az üst alsó részének a talaj hőmérsékletének szintjére történő beállításával egyensúlyozták. A műszerek energiafelhasználásánál keletkezett hőt a belső hőmérséklet biztosításánál hasznosították. A rövid idejű kapcsolatfelvételekkel – kétszer sugárzott telemetrikus és hőmérsékleti adatokat – a belső hőmérsékletet igyekeztek fenntartani. A kapott belső hőmérsékleti adatok alapján megállapították, hogy sikerült a +18 fokot tartani.

Programja szerkesztés

1970. november 17-én a leszállóegység megérkezett az Esők-tengerének (Mare Imbrium) nevezett medencébe. A leszállóegység az univerzális szállítóegységből, valamint az annak tetején elhelyezett, 756 kilogramm tömegű holdrobotból, a holdjárműből állt. A landolást követően 2,5 órával a Lunohod–1 legördült a szállítóegység vezetősínjein, és 1,2 méter távolságra megállt a leszállóegységtől. Megkezdődött a holdjármű és berendezéseinek teljes körű ellenőrzése.

November 19-én pár méter mozgást végeztek. Az ellenőrző kamerák segítségével megállapították, hogy a kerekek stabilan tartják a műszerrészt.

November 22-én felkészült az első Hold-éjszakára. Becsukta a tükröt, egyben lézerreflektort is.

November 25-én a krími obszervatórium csillagászai a Lunohod tükrének felhasználásával, párhuzamosított módszerrel lézerjeleket sugározva hajtottak végre különböző méréseket.

December 9-én felnyitották a tükör fedelét, a napsugárzás feltöltötte a napelemeket. Az űrjármű távvezérelt ellenőrzése egy órát vett igénybe. Az „üstben” elhelyezett berendezések a nappali hőmérséklet emelkedését az éjszakai módszer segítségével oldották meg. A fotóelemek tartósságát úgy oldották meg, hogy a napenergiát az állítható tükör segítségével vetítették a napelemtáblára. A tükröt berilliumból készítették, amely az ultraibolya sugárzást az infravörösnél jobban tükrözi. Ezáltal a fotóelemek nem igazán a hőt, hanem a fényhullámokat juttatták el, ezáltal javítva az energiaátalakítás folyamatát. Megindították a Lunohodot, ellenőrizve az elektromos motorok használhatóságát. A televíziós berendezés kifogástalan képeket sugárzott.

December 12-én és december 13-án 4,5 órás kapcsolatot tartottak fenn a holdjárművel, 252 métert mozgatták, felvételeket készítettek, miközben a napelemekkel és a radioizotópos hőforrással feltöltötték az elemeket.

December 18-án 197 métert tett meg, a kísérlet megkezdésétől 1022 métert haladt, zavartalanul végezte a meghatározott programot. A földi éjszaka alatt újabb 263 métert haladt a tévékamerák által előzetesen felderített terepen, kiválasztva nyugvóhelyét a második holdéjszakára.

December 20-án 3 óra 26 perc alatt 337 métert mozgott, két kráteren áthaladva, felületüket, környezetüket vizsgálva.

 
A Lunohod–1 eredetivel megegyező méretű makettje a moszkvai Űrhajózási Múzeumban

December 22-én a tükröt a Föld felé fordították, hogy a földi ellenőrző állomások lézeres bemérést végezhessenek. A leszállás óta 1719 métert tett meg, és 1370 méterre távolodott el a leszállóegységtől.

1971. január 9-én 2,5 órás kapcsolat mellett 140 métert haladt.

Január 11-én a földi éjjeli működés alatt 517 métert haladt előre, az űrjárművet a leszállóegység irányába fordították.

Január 18-án a holdjármű 3593 méter megtétele után visszaérkezett a Luna–17 leszállóegységhez.

Április 10-ig üzemképes maradt 11 holdéjszaka után. 49 óra alatt 10 540 métert mozgott, több mint 20 000 felszíni képet, 200 panorámaképet (mintegy 50 kilométeres távolságból is értékelhető képeket) adott, 500 alkalommal vizsgálta a felület szilárdságát, 25 vegyi elemzést végzett.

Szeptember 14-én történt az utolsó rádiókapcsolat. A Holdra szállást követően 301 nap, 6 óra és 37 perc időtartamig működött. A radioizotópos hőforrás kimerülésével aktív tevékenysége megszűnt. A lézerreflektor nyitott helyzetben maradt, elősegítve a földi kutatóobjektumok által végzett méréseket. A szonda végül megfagyott, működésképtelenné vált. Végső tartózkodási helye közel 40 évig ismeretlen volt.

Utóélete szerkesztés

A holdjáró pozícióját 2010. április 22-én fedezte fel az amerikai Lunar Reconnaissance Orbiter.

2013 márciusában a Côte d'Azur Obszervatórium munkatársainak sikerült a holdjáró lézertükréről visszaverődő jeleket fognia, a pontos méréseket azonban az időjárás nem tette lehetővé.[2][3]

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés

További információk szerkesztés

Elődje:
Kezdet

Lunohod-program
1970–1973

Utódja:
Lunohod–2