Főmenü megnyitása

Machik Béla (Zágráb, 1839. augusztus 7.Budapest, 1879. július 13.) orvosdoktor, egyetemi tanár.

Machik Béla
Az 1870-es években (Ellinger Ede felvétele)
Az 1870-es években (Ellinger Ede felvétele)
Életrajzi adatok
Született1839. augusztus 7.
Zágráb
Elhunyt1879. július 13. (39 évesen)
Budapest
Ismeretes mint
Házastárs Bornemissza Zsuzsanna
Pályafutása
Szakterület orvostudomány
Munkahelyek
Kolozsvári M. Kir. Ferenc József TE nyilvános rendes tanár, rektor
A Wikimédia Commons tartalmaz Machik Béla témájú médiaállományokat.

ÉletpályájaSzerkesztés

Orvosi tanulmányait a pesti és a bécsi egyetemen végezte, és magára vonta a figyelmet az ínszövetről írt értekezésével, majd mint társai közt legkitűnőbb diagnoszta nyerte a Domján-Poor-féle jutalmat. 1863-ban orvosdoktorrá avatták és a pesti orvosi kar a Schordán-féle ösztöndíjjal külföldre küldte. Berlinben Ferichset, Ludwig Traubet és Rudolf Virchowot hallgatta. Bécsben az elmegyógyászattal ismerkedett meg az országos tébolyházban, ahova másodorvossá nevezték ki. 1865-66-ban a pesti Rókus-kórházban dolgozott. Ekkor a tüdő- és szívbajokról tartott előadásokat, amelyekben a tudomány legújabb vívmányait értékesítette; mind a kórházban, mind azon kívül orvosi körökben feltünést keltő gyógyításokkal vonta magára a figyelmet.

Az 1866-os kolerajárványkor a katonai kórházban volt főorvos; kitűnő fáradozásaiért a koronás arany érdemkereszttel tüntették ki. Amikor a járvány Pesten megszűnt, Trencsén megye vágbesztercei járásába sietett, hogy mint főorvos a járvány ellen működjék; ekkor maga is kolerába esett. Az 1866-67 tanévben mint tanársegéd működött a pesti belgyógyászati kórházban, és innét hívták meg Charlotte császárné mellé orvosnak a Miramare-kastélyba. Működésének sikert nem jósolhatva, elbocsátását kérte, amit elismerése jeléül a belga Lipót renddel kitüntetve, a belga királytól meg is nyert, és Bécsbe ment, hogy a császári udvarban személyesen tegyen jelentést a szerencsétlen rokonról. Ez alkalommal a felségtől a Ferenc József-rendet nyerte.

Azután tudományszomja Berlinbe vitte, ahol Virchow, Greisinger, Freirichs, Graefe és Du Bois-Reymond hallgatása és intézeteikben való dolgozás által kivánta belgyógyászati tudásának az egzakt természettani alapot megadni. Du Bois-Reymond intézetében keletkezett eszméje, mely élete végéig foglalkoztatta, de melyet nagy elfoglaltsága miatt ki nem dolgozhatott annyira, hogy vele a tudós világ előtt fölléphetett volna, hogy ti. a szervi villamos áramok biztos kimutatása által az emberi testben a kórok megállapításának új aeráját derítse föl.

1869-ben tanszéket kapott a kolozsvári orvos-sebészeti akadémián. Tíz évig működött Kolozsvárott mint a belgyógyászat rendes tanára (1872. szeptember 29-étől az egyetemen, ahol 1874. április 25-étől az iskolai év végeig rektor, 1874–75 és 1878–79 között szabadságon volt) és mint gyakorló orvos. Működésének sikereit mutatják a kórházakról kiadott jelentések. 1874 tavaszán veszélyes tüdőgyulladás (akkori nevén: tüdőlob) támadta meg, mely mindinkább elhatalmasodott. 1878 őszén nejével, Bornemissza Zsuzsánnával Olaszország enyhe ege alá menekült; de Arco és Mentone nem adhatták többé vissza egészségét.

MunkájaSzerkesztés

  • Beiträge zur Kenntniss des Sehnengewebes. Wien 1859. (Különnyomat a Sitzungsberichtéből.)

ForrásSzerkesztés