Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin

Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin (Spas-Ugol, 1826. január 15. – Szentpétervár, 1889. április 28.) orosz író és szatirikus volt.

Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin
Született	Михаил Евграфович Салтыков-Щедрин 1826. január 27. Szpasz-Ugol, Ujezd, Kaljazin, Orosz Birodalom
Elhunyt	1889. május 10. (63 évesen) Szentpétervár, Orosz Birodalom
Álneve	Н. Щедрин Николай Щедрин
Állampolgársága	orosz
Nemzetisége	orosz
Foglalkozása	író újságíró regényíró fordító színműíró prózaíró
Iskolái	Moscow Institute of nobility Carszkoje Szelo Líceum
Sírhelye	Lityeratorszkije mosztki
Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin aláírása
IMDb
A Wikimédia Commons tartalmaz Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete

Szaltikov-Scsedrin nemesi földbirtokos családból származott, és apja birtokán nőtt fel a közép-oroszországi Szpasz-Ugolban, amely ma az észak-moszkvai terület része. Tízéves korában egy előkelő moszkvai gimnáziumba küldték, ahol olyan jól teljesített, hogy két évvel később a Szentpétervár melletti Carszkoje Szelo neves líceumában tanulhatott. Ott már korán lelkesedett az irodalomért, és verseket kezdett írni. Emellett fiatalon megismerkedett a neves irodalomkritikus Visszarion Belinszkijjel, ami - a családi birtokon szerzett saját gyermekkori tapasztalataival együtt, ahol a parasztok nyomora és elnyomása nem volt elnézhető - döntően alakította Szaltikov későbbi forradalmi nézeteit és az Orosz Birodalomban akkoriban még létező jobbágysággal szembeni ellenszenvét.

A líceum elvégzése után Szaltikov 1844-től a pétervári hadügyminisztérium kancelláriáján dolgozott. Ezzel párhuzamosan igyekezett publikálni korai műveit, ami sikerült is neki, például 1844-ben és 1845-ben a Szovremennyik ("Kortárs") című irodalmi folyóiratban megjelent néhány versével. Hamarosan azonban eltávolodott a költészettől. Lelkesen tanulmányozta a francia utópista szocialisták kortárs írásait, és egy időre csatlakozott a Mihail Petrasevszkij köré szerveződött úgynevezett Petrasevszki körhöz. Az 1840-es évek végén publikált először rövidebb prózai műveket és esszéket. Ezek közül néhányat a cári cenzorok túlságosan szabadelvűnek tartottak, amiért Szaltikovot azzal büntették, hogy 1848-ban áthelyezték Pétervárról Vjatkába. Ott a kormányzósági adminisztrációnak dolgozott; bár ez idő alatt már nem írt, a vidéki életről szerzett benyomásainak nagy részét későbbi műveiben feldolgozhatta.

I. Miklós orosz cár 1855-ben bekövetkezett halála után Szaltikov visszaköltözhetett Pétervárra. Ott a belügyminisztériumban szolgált, ahol részt vett az 1861-es parasztreform (amely többek között a jobbágyság eltörléséből állt) előkészítésében. A száműzetés utáni első irodalmi műve a Губернские очерки (Vázlatok a kormányzóságból) volt, amelyet N. Scsedrin álnéven adott ki. Az 1860-as évek folyamán több közép-oroszországi kormányzóságban is kormányzati szolgálatot teljesített, többek között Tverben és Rjazanyban alkormányzóként. Ezzel párhuzamosan írta első szatirikus műveit, amelyekben a saját köztisztviselői tapasztalataiból ismert korrupciót is elítélte. Írásai 1868-ig főként a Szovremennyikben, majd az Otyecsesztvennije Zapiszki ("Hazai feljegyzések") című folyóiratban jelentek meg, ahol szorosan együttműködött többek között a társadalomkritikus népi költővel, Nyekraszovval, aki egyben a folyóirat főszerkesztője is volt.

Szaltikov 1868-ban lemondott a közszolgálatról, és ettől kezdve kizárólag az írásnak szentelte magát. Nyekraszov halála után Szaltikov követte őt az Otyecsesztvennije Zapiszki főszerkesztőjeként. Ebben az időszakban, lényegében az 1870-es években és az 1880-as évek elején írta és publikálta legismertebb irodalmi műveit, többek között История одного города (Egy város története) és a Господа Головлёвы (Golovljov uraim). 1884-ben a cenzúra túl liberálisnak ítélte a folyóiratot, és betiltotta, ami Szaltikovot nagyon megviselte, és saját elmondása szerint az egészségére is kihatott. Későbbi műveit főleg a Вестник Европы ("Európa hírnöke") című folyóiratban publikálta, köztük utolsó regényét, a Пошехонская старина (Posehonyi régi világ) címűt. 1889-ben halt meg Szentpéterváron, és kívánságának megfelelően a volkovói temetőben (az "Irodalmi hidak" részlegben) temették el Ivan Turgenyev mellett.

Munkái

Szaltikov első nagy művét, a Kormányzósági karcolatok (oroszul: Губернские очерки, 1860) már a kortárs forradalmi kritikusok, Nyikolaj Csernyisevszkij és Nyikolaj Dobroljubov is nagyra értékelték. A művek Vjatkában töltött száműzetésének irodalmi eredményét jelentik, amellyel nyíltan hadat üzent a cári önkényuralomnak. Szaltikov a Szovremennyik és az Otyecsesztvennije Zapiszki munkásságának évei alatt alkotta meg legismertebb remekműveit, Egy város története (История одного города, 1870 németül), Taskenti urak (Господа ташкентцы, 1869) és A Galavljov-család (Господа Головлёвы, 1875), amelyekben forradalmi-demokratikus nézetei és a társadalmi viszonyok harcos kritikája a kíméletlen szatíra és az újságírói-politikai éleslátás művészi ötvözetében jutott kifejezésre.

Szaltikov a cári Oroszország egyes társadalmi csoportjainak találó pszichológiai jellemzését is adta a Pompadour és Pompadourin című politikai-szatirikus erkölcseinek ciklusában (Помпадуры и помпадурши, 1863), a Posehonyi régi világ című családi krónikában (Пошехонская старина, 1887) és a Mesékben (szintén: Szatirikus mesék Сатирические сказки, 1882), valamint számos más szatirikus művében. A Mesékben az élősködő bürokráciát, a jobbágyság arisztokratikus támogatóit, a rettegő kispolgári értelmiséget és a bosszúálló liberálisokat ostorozza. Az elbeszélések a tömegek nyomorúságát mutatják be, miközben Szaltikov kifejezi a forradalmi változásba és az emberségbe vetett hitét. Szaltikovot így az orosz kritikai realizmus egyik legkövetkezetesebb harcos szatirikusának tartják.

Legismertebb drámája a Смерть Пазухина (Paszuhin halála) című négyfelvonásos vígjáték (1857).

Magyarul megjelent

• Hogyan tartott jól egy paraszt két generálist (Повесть о том, как один мужик двух генералов прокормил) – Szikra, Budapest, 1946 · Fordította: Lányi Sarolta
• Külföldön (За границей) – Művelt nép, Budapest, 1951 · Fordította: Trócsányi György
• Mesék (Сказки) – Új Magyar, Budapest, 1955 · Fordította: Lányi Sarolta, Honti Rezső, Wessely László
• Posehonyi régi világ (Пошехонская старина) – Európa, Budapest, 1955 · Fordította: Honti Rezső · Illusztrálta: Végh Gusztáv, Zádor István
• Egy város története (История одного города) – Új Magyar, Budapest, 1956 · Fordította: Honti Rezső · Illusztrálta: Végh Gusztáv
• Kormányzósági karcolatok (Губернские очерки) – Európa, Budapest, 1960 · Fordította: Gellért György
• Kiskirályok és kiskirálynék (Помпадуры и помпадурши) – Európa, Budapest, 1966 · Fordította: Insitoris Irén
• A Galavljov-család (Господа Головлёвы) – Magyar Helikon, Budapest, 1976 · · ISBN 9632074580 · Fordította: Szőllősy Klára · Illusztrálta: Kass János

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Michail Jewgrafowitsch Saltykow-Schtschedrin című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.