A Protestáns Pátenst az osztrák kormány adta ki 1859. szeptember 1-jén. Ehhez ragaszkodott is és be is tartatta, egészen 1860. május 15-ig, amikor is, a király kiadta kéziratát, mi szerint visszahelyezte az egyházi jogállapotot a ’48-as idők előtti jogállapotra.

Ez alatt néhány hónap alatt az birodalmi kormányzat többször is megpróbált halálos csapást mérni a protestáns egyházakra, ugyanis ekkor született meg maga a Pátens, de rögtön utána a Miniszteri rendelet is napvilágot látott.

A pátens előzményei szerkesztés

1849. augusztus 13-án, a magyar honvédek Világosnál letették a fegyvert a túlerőben levő cári haderő előtt. Ezt követően a bécsi kabinet ostromállapotot hirdetett a teljes Magyarországra. Az Erdéllyel való uniót semmisnek tekintették, és a két országot külön kormányzat alá rendelték Bécs fennhatósága alatt. Magyarországon a katonai kormányzó Haynau lett, a polgári kormányzó pedig Geringer.

A császári vezetés a protestáns egyházban látta a potenciális veszélyforrást, ezért mindent megtett ezek működésének ellehetetlenítéséért. Azzal kezdte, hogy betiltotta a presbiteri, s általában az egyházi gyűlések tartását, majd folytatta azzal, hogy tervbe vette az egyházkerületek átszervezését, azoknak a katonai kerületekbe való belekényszerítését. Így született meg az első Entwurf, amely 101 szakaszból álló törvénytervezet volt, amely hála Mária Dorottya miatt meghiúsult.

Leo Thun akkori kultuszminiszter azonban tovább folytatta az erre való előkészületeket. Ennek szerves bizonyítéka, hogy 1852-ben bekéri az egyházkerületektől az érvényben levő kánonokat.

Haynau, azon ürügy alatt, hogy a protestáns egyház több elöljárója a népet lázadásra szította, 1850. február 10-én kiadta egyházszervező parancsát, amelynek értelmében felfüggesztette az egyházkerületi és egyházmegyei gondnokok hivatalát. A cél itt is a protestáns egyházak gyengítése volt, megfosztva őket a befolyásos világi tagok segítségétől.

A kormány mindent elkövetett a protestáns nép zaklatására. 1851-ben bezáratta a Londoni Bibliatársulat magyarországi kirendeltségeit és lefoglalta a raktárjaikban levő összes Bibliát. Nagyon nagy diplomáciai erőfeszítések után tudta csak rávenni a londoni kormány az osztrák kormányt a művek visszaszolgáltatására. A Bibliatársulat csupán 1854 után kapta meg újból működési engedélyét.

Ilyen körülmények között tűzte napirendre Bécs a magyar protestánsok egyházkormányzatának átalakítását. A tervet a már említett Thun Leó kultuszminiszter készítette el. Rögtön Mária Dorottya halála után, 1855-ben, össze is hívott 9 vezető protestáns személyiséget tervének ismertetésére. Mindannyian tiltakoztak a terv ellen, ami a minisztert egyáltalán nem zavarta. Véleményezés végett 1856. augusztus 21-én szétküldte az egyházkerületeknek a második Entwurf törvénytervezetet. A protestáns egyházak visszautasították. Úgy tűnt, hogy a visszautasítás után újból fellélegezhettek.

1859. szeptember l-ig tartott a fellélegzés, mivel a császári nyílt parancs, a pátens, végső csapást mért a protestáns egyházi és iskolai önkormányzatra.

A pátens szerkesztés

Az 58 pont két különálló csoportra osztható. Az első csoportba tartoznak az úgynevezett előnyök, a második csoportba pedig azok amelyek konkréten a szankciókat takarják. Viszont azt is érdemes megfigyelni, hogy melyek az eredeti ötletek, mivel az úgynevezett előnyök, csupán az előző törvények megismétlése, így tulajdonképpen nem nevezhetők újító törvényeknek, hanem csupán csapdaként szolgálnak az egyszerű emberek számára.

Ilyen pontok például amikor azt mondják ki, megengedik, hogy a zsinatok tartásánál nem kell ott legyen egy államhatósági tiszt, illetve felügyelő sem. Ezzel a ponttal az a gond, hogy hiába teszi meg a kormány ezt az engedményt, ha már előbb kimondta azt, hogy a zsinatok nem lehetnek nyilvánosak, holott a lényeg a nyilvánosságban van. Egy másik pont, ami szintén érdekes, hogy megengedik az egyházi bíróságoknak, hogy ők határozzanak a házassági ügyekben. A valóságban semmi újat nem közöl a protestáns emberrel, mivel ezt már az 1791-ben keletkezett törvény kimondja. Egy másik érdekes szemfényvesztés pedig az, hogy a király, nagy kegyesen, a határőrvidékeken élő protestánsoknak meghagyja a szabad vallásgyakorlatot. Itt azt kell észrevenni, hogy a bécsi béke megkötésekor már ezek a vidékek is a magyar korona alá tartoztak, a szabad vallásgyakorlat tehát számukra már adott volt. Az utolsó pont pedig, amit említeni szeretnék, az a jól bevált pénzes trükk. A kormány megígérte, hogy a kerületeknek minden évben anyagi segítséget fog nyújtani az államkincstárból.

Miniszteri rendelet szerkesztés

A miniszteri rendelet, melyet maga Thun Leó írt, tartalmában és hangnemében nézve sokkal erőteljesebb és követelőzőbb, mint maga a pátens. A rendelet végén úgy fogalmaz, hogy mindez csak következménye a pátensnek. Ennek ellenére ma már tudjuk, hogy valóban következmény, csak nem a törvényerejű rendeletnek, hanem a protestáns nép ellenállásának, amely január 11-én, Debrecenben mutatta meg erejét.

Ha szemügyre vesszük a rendeletet, megállapíthatjuk, hogy csupa utalásból áll az egész. Thun Leó egész végig, szinte minden egyes mondatát alátámasztja azzal, hogy az vagy a szeptember 1-jei pátensben, vagy a szeptember 2-i miniszteri rendeletben így vagy úgy de, meg van írva. S úgy, hogy saját magát igazolja állandóan, nagyon súlyos mondatokat tud leírni. Ilyen súlyos mondatok azok, mikor arról beszél, hogy az új törvények értelmében semmi sem gátolja a gyülekezeteket, egyházmegyéket és kerületeket abban, hogy alkalmazkodjanak a törvényhez, vagyis hogy megkezdjék átszervezni az egyházukat. (Ballagi Géza azt mondja művében, hogy át kellett szervezzék a „történelmi jog szilárd alapjait” egy „fejedelmi kegyelem ingoványává ”) Ezután pedig az egyházközségekhez szól, s azt mondja, hogy azok az egyházközségek pedig, akik még nem kezdték el az átszervezést, azok saját érdekükben mihamarabb kezdjék el, és legkésőbb 1860. március végéig jelentésüket terjesszék be az egyházi és a politikai hatóságokhoz. Akik viszont nem teljesítik a parancsokat, azok elveszítik minden jogaikat és igényüket.

Ugyanakkor figyelmezteti az egyházmegyéket azon kötelezettségükre, hogyha akarnak még valaha egyházmegyei gyűlést tartani, amit a kormány is elismer, akkor mihamarabb kezdjék el ők is az átszervezéseket. Itt erősíti meg Thun Leó azt, hogy egyházmegyei közgyűlést csak a szeptember 2-i miniszteri rendelet szerint szabad tartani, vagyis csak azok az egyházközségi képviselők mehetnek el a gyűlésre, akik már részt vettek az átszervezésben, akik azonban nem vettek részt, és elmennek, azoknak nincs szavazati joguk.

Az elnyomás vége szerkesztés

A „rémuralom” azonban nem tartott sokáig, mivel mint késő tavaszi hó, percről-perce olvadozott, s 1860. május 15-én megérkezett a királyi kézirat, mely az egyházat az 1848 előtti jogállapotra helyezte vissza.[1]

Az, hogy a protestáns egyház túlélte a megpróbáltatást, az részben annak köszönhető, hogy Révész Imre megírta a Tájékozás című egyház-jogvédő iratát. Ez tudodt oltalmat nyújtani a protestáns lelkipásztoroknak, mert volt mire hivatkozzanak, hogy miért nem tartják be a királyi önkényes utasítást.

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés

  • Ballagi Géza: A protestáns pátens és a sajtó, különlenyomat a Protestáns Szemle 1892. évf. I-II. füzeteiből. Hornyánszky Viktor Könyvnyomdája, Budapest, 1892
  • Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945, Gondolat Kiadó, 1985
  • Pokoly József: A protestantizmus hatása a magyar állami életre, Kiadja a Magyar Prot. Irodalmi Társaság, Budapest, 1910
  • Révész Imre: Egyháztörténelem. II. könyv: Az ellenreformációtól napjainkig. Budapest, 1992
  • Révész Imre: A Magyarországi Protestantizmus Történelme, III. Kötet – 4. Füzet, Kiadja a Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1925
  • Dr. Tóth Endre: A pátens története a dunántuli református egyházkerületben. Különlenyomat a "Theologiai Szemle" 1940. évi 2-4. számaiból. Debrecen, 1940

További információk szerkesztés

  • A protestáns pátens és kora. Tanulmányok és források a pátensharc 150. évfordulója alkalmából; szerk. Baráth Béla Levente, Fürj Zoltán; D. Dr. Harsányi András Alapítvány Kuratóriuma, Debrecen, 2010 
  • Ugrai János: A Tiszáninneni Református Egyházkerület története. A türelmi pátenstől a protestáns pátensig; Hernád, Sárospatak, 2017
  • Oros László: Leskó Mihály. Adalékok a felsőszeli ágostai hitvallású evangélikus lelkész, Pozsony megye esperesének életéhez és a protestáns pátens történetéhez; MBKKE – Bibliotheca Pro Patria, Pilisvörösvár–Felsőszeli, 2019