Royal Filharmonikus Zenekar

Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2023. február 15.


A Royal Filharmonikus Zenekar (Royal Philharmonic Orchestra) (RPO) az Egyesült Királyság zenei életének élvonalbeli szimfonikus zenekara. A londoni székhelyű együttest a legendás Sir Thomas Beecham alapította 1946-ban és a világ élvonalbeli zenekarai közé emelte. A szimfonikus zenekar állandó koncertjeinek helyszíne Londonban a Royal Festival Hall, a Royal Albert Hall, otthona 2004 óta koncertteremként és próbateremként is a Cadogan Hall. A zenekar védnöke Károly walesi herceg.[1]

Royal Filharmonikus Zenekar
Cadogan Hall 2004 óta a Royal Filharmonikus Zenekar otthona
Cadogan Hall
2004 óta a Royal Filharmonikus Zenekar otthona
Információk
EredetEgyesült Királyság
Alapítva1946.
Műfajklasszikus zene
KarmesterVasily Petrenko

A Royal Filharmonikus Zenekar weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Royal Filharmonikus Zenekar témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Története

szerkesztés

Alapítása

szerkesztés
 
Sir Thomas Beecham a zenekar alapítója

Sir Thomas Beecham az általa 1932-ben alapított és vezetett szintén kiváló Londoni Filharmonikus Zenekarral (LPO) való együttműködés nehézségei után 1946-ban megalapította újabb zenekarát, a Royal Filharmonikus Zenekart. Pár Londonon kívüli fellépés után 1946. október 26-án Londonban adták bemutatkozó koncertjüket. A koncert hatalmas sikere eredményeként a zenekar jelentős szerződéseket kapott, Beecham és a Royal Philharmonic Society között létrejött megállapodás értelmében az együttes átvette az LPO addigi koncert feladatait, és VI. György beleegyezésével felvehette a Royal Filharmonikus Zenekar nevet.

Beecham zenekara

szerkesztés

1950-ben Beecham a ’30-as évek óta meglevő terve valóra vált - ami korábban a Londoni Filharmonikus Zenekarral nem sikerült, nevezetesen az RPO az Egyesült Államokban nagyszabású turnén vett részt, az első angol zenekarként a Londoni Szimfonikus Zenekar 1912-es amerikai turnéja óta. A koncertsorozat során 52 koncertet adtak 64 nap alatt, nagysikerű koncerttel mutatkoztak be New Yorkban a Carnegie Hallban 1950. október 27-én Beecham vezényletével.[2]

Pár évvel az alapítást követően, 1951-ben Frank Howes a The Times zenekritikusa a londoni zenekarokat összehasonlítva a világ élvonalbeli zenekarai közé sorolta Beecham új együttesét.[3]

Londonban tovább bővült feladatkörük, a The Proms koncertjein 1952. augusztusban léptek fel először, az első koncertek karmestere Basil Cameron volt, Sir Thomas Beecham később, 1952-ben vezényelt először a promenádkoncerteken.

1957-ben Beecham vezényletével európai turnéra vállalkoztak, a koncertkörút során első fellépésük a párizsi Pleyel teremben volt, a záró koncertet a bécsi Musikverein-ben adták.[4]

Vaughan Williams 9. szimfóniájának világpremierjén 1958 áprilisában a zenekar a Royal Festival Hallban Beecham pálcája alatt játszik. 1960. május 7-én vezényelte Sir Thomas Beecham utoljára zenekarát az angliai Portsmouthban, röviddel 82 éves korában bekövetkezett halála előtt.

’60-as évek, közelmúlt

szerkesztés

1961-ben Beecham halála után Rudolf Kempe lett az együttes zenei igazgatója és vezető karmestere.

Az ezt követő időszaktól az együttes a fennmaradásáért küzdött. Kempe lemondott tisztségéről, bár röviddel ezután visszatért a zenekarhoz, Sir Malcolm Sargent jelentősen próbálta támogatni az együttest. 1963-ban az RPO 50 tagja a zenekart megmentendő végül önfenntartó szervezetté alakult.[5] Ezután még további nehézségekkel küzdöttek, a Royal Philharmonic Society koncert szerződéseiket visszavonta, így szerződéseiket átrendezve a koncertjeiket a Swiss Cottage-ban lévő moziban adták. Az 1963-ra tervezett újabb amerikai turnéjukat a szigetországi nehézségek miatt kénytelenek voltak lemondani, még az is megkérdőjeleződött, hogy a 140 fős világszintű együttes a Royal Filharmonikus Zenekar nevet használhatja-e,[6] míg végül II. Erzsébet királynő felhatalmazta a zenekart nevének viselésére.[7]

1970-ben Rudolf Kempe megkapta a zenekar örökös karmestere címet. Az RPO 25 éves fennállását 1971. október 15-én ünnepelte, az ünnepi koncertre visszatért az angliai Croydon-ba, amelynek színházában legelső koncertjét adta, a koncert szólistája Clifford Curzon volt Sir Adrian Boult vezénylete alatt.

Kempe 1975-ben, egy évvel halála előtt lemondott vezető karmesteri posztjáról, Doráti Antal követte őt az RPO élén.

21. század

szerkesztés
 
Cadogan Hall

2004-ben jutottak első saját, állandó otthonukhoz, mely egy korábban templomként használt, 900 fős koncert és próbateremmé átalakított épület, a Chelsea-ben lévő Cadogan Hall.[8]

A zenekar éves koncertsorozatát a londoni Festival Hallban adja, nagy létszámú, kórus és zenekari koncerteken inkább a Royal Albert Hallban lépnek fel.

Változatlanul rendszeren koncerteznek az Egyesült Királyságban, jelentős turnékon vettek részt Azerbadzsánban, Kanadában, Kínában, Németországban, Olaszországban, Japánban, Oroszországban, Spanyolországban és az USA-ban, valamint változatlanul a népszerű londoni zenei fesztivál, a Proms állandó szereplője.

Tevékenységükhöz szorosan kapcsolódó neves karmesterek közül csak néhány: Sir Charles Groves, Vernon Handley, Sir Charles Mackerras, Yehudi Menuhin, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Leopold Stokowski, Grzegorz Nowak, Pinchas Zukerman, mint vezető vendégkarmester 2008-tól, és Alexander Shelley.

Az RPO megalakulásától Beecham haláláig a His Master's Voice, CBS és az RCA lemeztársaságokkal készített felvételeket, az EMI-nél készült lemezei egy részét a 20. század végén újból kiadták a "Great Recordings of the Century" sorozatban. A lemezeken Delius, Grieg művei; francia balett zene; Bizet, Chabrier, Fauré és Saint-Saëns kompozíciói; Csajkovszkij 4. szimfóniája, a Diótörő szvit; Mozart Jupiter szimfónia, Klarinét verseny és Fagott verseny, valamint Schubert 3. 5. és 6. szimfóniája hallható.

Beecham után a zenekar kiadója főleg a Decca volt, néha pszeudo néven jelentettek meg lemezeket, mint "Beecham Symphony Orchestra", "Metropolitan Symphony Orchestra".[9] A ’60-as évek lemezfelvételein a zenekar vendégkarmesterei Sir John Barbirolli, Reiner Frigyes, Charles Munch, Georges Prêtre, Kempe, Previn és Stokowski, neves szólistái Earl Wild, Shura Cherkassky, Alan Civil és Luciano Pavarotti voltak.

Igor Stravinsky 1964-ben rögzítette lemezre saját operáját A léhaság útja-t (The Rake's Progress), Colin Davis néhány korai lemezfelvételét, Mozart és Rossini nyitányokat, Beethoven 7. szimfóniáját[10] és Stravinsky Oedipus királyt. 1964 és 1979 között az RPO a Decca-val kötött szerződés során Gilbert és Sullivan operáit rögzítette a D’Oyly Carte Opera társulattal. Az együttes a Deutsche Grammophon, Lyrita, Philips, Pye és a Unicorn-Kanchana lemeztársaságok égisze alatt is közreadott lemezeket.

1986-ban megalakították saját lemeztársaságukat az RPO Records-t, az első, egy szimfonikus zenekar saját tulajdonában levő lemeztársaságot.[11] Az RPO Records a szimfonikus repertoár darabjaitól - Csajkovszkij balettek - filmzenén át a könnyűzenéig - szimfonikus rock - sokféle műfajban kiad lemezeket.

Nem klasszikus tevékenységük

szerkesztés

Hooked on Classics sorozat

szerkesztés

A zenekar az 1980-as években a komolyzenét nem kedvelők táborában is közismertté vált a Hooked on Classics sorozattal. Az öt albumon és két válogatáson egy addig ismeretlen műfajjal próbálkoztak, a legismertebb és népszerűbb komolyzenei dallamokból készítettek albumonként több non-stop egyveleget, szokatlan módon diszkóritmusban, Louis Clark vezényletével. Ezekben a hiteles nagyzenekari hangzás mellé basszusgitár és dobgép kíséretet adtak. Az első három album igen nagy sikert aratott annak ellenére, hogy a komolyzene hívei giccsesnek ítélték. A sorozatnak készült még egy negyedik része is, a Hooked on Classics 4 - Baroque de mivel ezt az egy albumot más zenekar adja elő, ebben a listában nem szerepel.

Vezető karmesterek

szerkesztés
  1. About Us. RPO. (Hozzáférés: 2021. október 7.)
  2. Sir Thomas Beecham Makes Bow With the Royal Philharmonic Here; Enthusiastic Throng Turns Out for Carnegie Hall Concert by British Orchestra, The New York Times OCT. 28, 1950.
  3. Howes, Frank. "London Orchestras", The Times, 8 June 1951, p. 6
  4. Lucas, pp. 331–332
  5. PLAYERS ACT TO SAVE ROYAL PHILHARMONIC The New York Times September 27, 1963
  6. Royal Philharmonic Told to Drop ‘Royal’ The New York Times AUG. 19, 1964
  7. "Orchestra Wins Royal Fight", The Times, 16 July 1966, p. 12
  8. Binney, Marcus. "Music's coming home – royally", The Times 12 July 2004
  9. Stuart, Philip. Decca Classical 1929–2009 accessed 4 June 2013
  10. Blyth, p. 52
  11. Golding and Beales, pp. 2–3
  • Blyth, Alan. Colin Davis. London: Ian Allan (1972). OCLC 675416 
  • Cardus, Neville. 25 Years of the Royal Philharmonic Orchestra. London: Fabbri (1971). OCLC 22592704 
  • Golding, Robin. Notes to Grieg Piano Concerto in A minor and Lyric pieces. London: Tring (1994). OCLC 36052553 
  • Hill, Ralph (ed). Music 1951. Harmondsworth, England: Penguin Books (1951). OCLC 26147349 
  • Jenkins, Lyndon. Notes to Bizet Symphony in C and L'Arlésienne Suites. London: EMI (2000). OCLC 271816594 
  • Jenkins, Lyndon. While Spring and Summer Sang: Thomas Beecham and the music of Frederick Delius. Aldershot: Ashgate (2005). ISBN 0754607216 
  • Lucas, John. Thomas Beecham: An Obsession with Music. Woodbridge: Boydell Press (2008). ISBN 9781843834021 
  • Morrison, Richard. Orchestra. London: Faber (2004). ISBN 057121584X 
  • Osborne, Richard. Herbert von Karajan: A Life in Music. London: Chatto and Windus (1998). ISBN 1856197638 
  • Peacock, Alan (chairman). Report on Orchestral Resources in Great Britain. London: Arts Council of Great Britain (1970). ISBN 011981062X 
  • Potts, Joseph E. The Royal Philharmonic Orchestra, 1946–67. London: RPO (1967). OCLC 9215763 
  • Reid, Charles. Thomas Beecham: An Independent Biography. London: Victor Gollancz (1961). OCLC 500565141 
  • Reid, Charles. Malcolm Sargent: a biography. London: Hamish Hamilton (1968). ISBN 0800850807 

Külső hivatkozások

szerkesztés

Fordítás

szerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Royal Philharmonic Orchestra című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.