Főmenü megnyitása

A sárosi erdőispánság királyi udvarbirtok, vadászterület volt a 12. század második felétől a Tarca és Tapoly folyó vidékén, amit erdőóvó–ardó szolgálónépek laktak. A szomszédos Újvár határvármegye őröket helyezett a területére és kiépítette itt is a várföldek és várnépek szervezetét. Az erdőispánság felbomlása után így az erdőispánság területe Újvár vármegye része lett.[1]

A tatárjárás után megindult az önállósódás útján, ekkor felépül Sáros vára (Nagysáros). 1261-ben említik először, mint önálló ispánságot, vármegyét, s ezután már sárosi várföldekről is beszélnek. A 13. század végére kialakul Sáros vármegye, mint nemesi vármegye, ami 1323-ig az egri püspökség abaúji főesperességének része, amikor is létrejött a megyét önállóan magában foglaló tárcafői főesperesség. A területre a szepesi préposton keresztül az esztergomi érsekség is igényt tartott, de 1336-ban lemondott róla.[1]

ForrásSzerkesztés

  1. a b szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. (1994). ISBN 963-05-6722-9