Szolgálónép

(Várnép szócikkből átirányítva)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. szeptember 20.

Szolgálónépeknek hívjuk az Árpád-kor udvarbirtokain és várbirtokain – utóbbi esetben várnépeknek – dolgozó, szolgaállapotú (servus), szakosodott szolgáltatótevékenységet végző csoportjait, akik a birtok központja, az udvarház mellett, vagy a hozzá tartozó falvakban végezték tevékenységüket. Ez a tevékenység lehetett földművelő, növénytermesztő, állattenyésztő, halász, vadász, vagy az ételt-italt elkészítő, edénykészítő stb. Tevékenységüket általában nem a saját, hanem a munkájukhoz az udvarbirtoktól kapott eszközökkel végezték. Státuszuk alacsonyabb volt, mint az önálló tevékenységet végző félszabad udvarnokoké, akik összetett földművelő-állattenyésztő tevékenységet folytattak. Az Anjou-korban a szolgálónépek az akkor kialakuló egységes jobbágyságba tagozódtak be.[1][2]

A szolgálónépeket tízes-százas rendszerbe sorolták, élükön egy-egy száznagy állt. Az udvarház környékén levő falvakban laktak. Nem feltétlenül csak egyféle szolgálónép lakott egy faluban, de ha valamelyik jellemző volt helyben, akkor az a nevét adhatta neki (például az ócsárok Ócsának, a födémesek Fedémesnek stb.). A falujukban önálló gazdasággal rendelkeztek, abból tartották fenn magukat, a birtoknak előírt munkaszolgáltatással (officium) és különféle adókkal tartoztak.[3]

Termelő szolgálónépek és várnépek

szerkesztés

Állattenyésztők és növénytermesztők

szerkesztés

A rab állapotú szántók (latin arator) gabonát termesztettek (Szántód).[2]

A húst pásztorok, gulyások, disznóóvó–szvinyárok (Szinyér), juhász–ovcsárok (Ócsárd) szolgáltatták.[2]

Édességről a méhész–mézadók–födémesek /latin apiarii/ (Fedémes) gondoskodtak.[2]

Italt a szőlősök–boradók (Nagyszőlős), mézsöradó–márcadók (Márcadópuszta adtak.[2]

Halászok, vadászok

szerkesztés

Halat a halászok (Halászi, Nagyhalász) adtak.[2]

Az udvar fő szórakozása a vadászat volt, ehhez a solymosok (Solymár, Nagysolymos), madarászok /latin auceps/ (Madarász), vadászok–lócok /latin venator/ (Vadász, Alsóvadász, Felsővadász, Nagylóc, Lócs) , ebesek–beznekek–pecérek /latin canifer, liciscarius/ (Ebes, Pecérvölgy, Kunpeszér) nyújtottak segítséget.[2]

Szőrmét a nyestadók, hódászok (Hodász), hölgyészek /latin castorioli/ (Hőgyész) zsákmányából a „nyúzó”–darócok szolgáltattak.[2]

Háztartási szolgáltatók

szerkesztés

Az udvarhelyre behordott és a tárnokok /latin tavarnici/ (Tárnok) által tárolt ételt szakácsok és húshorók /latin coqui/ (Szakácsi, Haró) készítették el, és asztalnokok szolgálták fel.[2]

Az ital tárolása és felszolgálása a bocsárok /latin pincerna/ (Bocsár, Bocsárd) dolga volt.[2]

Ipari szolgáltatók

szerkesztés

Faedényeket az esztergárok /latin tornatores/ (Nagyesztergár), agyagedényeket a fazekasok–gerencsérek /latin figuli/ (Gerencsér), arany-ezüst edényeket az ötvösök /latin aurifabri/ készítettek.[2]

Az építkezéseken a kővágók /latin lapicide/ és ácsokteszárok /latin carpentarii/ (Ács, Teszér, Taszár) dolgoztak.[2]

A király és a főurak drága import kelmékben jártak, amiket az udvarral utazó szabók varrtak meg, ezért az udvarbirtokokon kevés volt a fonó és szövő /latin textor/. Az egyháznak szánt import brokátok hímzéséről a királyné udvara gondoskodott.[2]

A szőrmét a szűcsök /latin pelliparii/ (Szucsáva) dolgozták fel. A sarunak, cipőnek, övnek való bőröket a tímárok /latin cerdones, coriarii/ (Timár) készítették ki.[2]

A vadfogók, madarászok, halászok számára hálót a hálókészítők /latin retiferi/ készítettek.[2]

Vasat a vasasok (Vasas) termeltek ki, amit vascipó formájában adtak tovább a vasverőkovácsoknak /latin fabri/ (Kovácsi, Nagykovácsi), akik lószerszámot, késeket, nyílhegyet, dísztelen vastárgyakat készítettek. A vasból sarlót a sarlósok, szablyát a kaukázusi fortélyokat ismerő kardverő–mecsérek (Mecsér) vertek[2]

Íjat az íjgyártók (latin arcuparii), nyerget a nyergesek /latin selliparii/ (Nyergesújfalu), pajzsot a csatárokvértesek /latin scutarii/ (Csatár, Csitár, Létavértes) készítettek.[2]

Közlekedési szolgáltatók

szerkesztés

A lovászok (Lovászi, Lovászpatona) gondoskodtak királyi ménesekről, hogy biztosítsák a hadsereg és a hírvivők lóigényét. Egy-egy megyei lovat a váltott lovakkal haladó hírvivők–csőszök (latin praeco, török csausz) (Csősz) legfeljebb a túlsó megyehatárig használtak.[2]

Szállítószolgálatot a szekeresek (Nagyszekeres), vízen a csolnakosok–hajósok (latin cholnucarii, nautae), átkelésnél a révészek láttak el. A vízi szállítók egyik fő feladata az erdélyi sókockák szállítása volt.[2]

Katonai várnépek

szerkesztés

A határispánságok fegyveres személyzetét a várnépek közé sorolt, az őrnagy (maior speculatorum) – aki maga várjobbágy volt – vezette őrök adták. Az őrök békeidőben vámosi feladatokat is elláttak, külső támadás esetén fel kellett tartaniuk az ellenséget egy ideig és értesíteni kellett az ispánt és a királyt a támadásról. Közéjük tartoztak a lövők, portyázó lovas könnyűíjászok, akik többnyire a – székely vagy besenyő – katonai segédnépek közül kerültek ki. Az őrök és lövők emlékét őrzik az olyan helynevek, mint Zalalövő, Lövérek, Őrség, Őrvidék.[4]

Az őrök közé tartoztak a hírvivő, kikiáltó, törvényszolga feladatokat ellátó csőszök (latin praeco, török csausz) (Csősz).[2]

Eredetileg várnépek lehettek a szepesi lándzsásnemesek, akiket korábban gömörőröknek hívtak, és talán a kabarok közül származtak. Később valószínűleg a várjobbágyok alsó rétegébe emelkedtek, mint keltjobbágyfiúk.[4]

  1. Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o.. ISBN 963 282 202 1 (1989) 
  2. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Györffy György. 17 / Udvar és udvari szervezet., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  3. Jobbágy. Mamul. Magyar Tudományos Akadémia. (Hozzáférés: 2018. november 13.)
  4. a b szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. (1994). ISBN 963-05-6722-9