A scordatura (olasz kifejezés, magyarul "elhangolást” jelent) a vonós hangszerek és a lant kezelésénél a húrok a szokásostól eltérő hangolását jelenti. Scordaturát főként szólóhangszer számára írnak elő a szerzők, leginkább olyan összhanghatások elérésére, amelyek az adott hangszer normál hangolása mellett kihozhatatlanok volnának. Ilyenkor a zeneszerző, könnyítésül a kottaképben nem a valóságban megszólaltatandó hangmagasságokat írja le, hanem a kottákat a ”fogás” értelmében használja, mint a lanttabulatúra jeleit. Ezáltal persze sajátságos kottakép keletkezik.[1]

Története szerkesztés

A scordatura alkalmazása az olasz és francia 16. századi lantjátékosoktól terjedt el, akik a mélyebb húrokat, gyakran a két alsó húrt elhangolták, a technikát "bordone descordato”, ill. "basso descordato“ vagy "avalé“, ("avallé“) illetve "ravalé“, ("ravallé“) néven nevezték.[2] A viola da gamba olasz reneszánsz mestere, Silvestro Ganassi szerint a reneszánsz zenében már violán is használtak a 16. században scordaturát, főleg egyik-másik basszushúr mélyítésére. Legelterjedtebb a 17. század vége felé volt, amikor többek között a virtuóz hegedűs-zeneszerző Heinrich Ignaz Franz Biber alaposan kihasználta ezt kamarazenei műveiben. Elég gyakori a viola d’amore scordaturája is főleg a 18. században, valamint hegedűversenyekben is előfordul a szólóhangszer scordaturája. Tartini egyik versenyművében a G-húrt A-ra hangolja, Niccolò Paganini pedig Esz-dúr hegedűversenyében alkalmazza, bár szólóhangszerek scordaturája már nem igen volt divatos a 19. században. Együttesben részt vevő hangszerek számára a romantikusok főként rendkívüli színhatás elérésére írtak elő scordaturát, egyik, inkább a groteszkre példa Gustav Mahler 4. szimfóniája scherzo tételének hegedűszólója.[3]

Zenei példák szerkesztés

 
Biber A Mysterien sonaten kötetében a 11. szonátában a scordatura mellett a két középső húr keresztbe húzását is előírja

Hegedű szerkesztés

  • A scordatura alkalmazására az egyik legérdekesebb példa a hegedűvirtuóz, Heinrich Ignaz Franz Biber 15 hegedűszonátát és utolsó darabként egy szóló passacagliat tartalmazó Mysterien sonaten vagy más néven Rosenkranz sonaten kötete. A kötet már önmagában is érdekes, mivel a dedikált példányában az egyes tételek elején bibliai képek szerepelnek.[4] Az első szonáta és az utolsó mű, a Passacaglia normál hangolással, azaz G-D-A-E hangolás mentén játszandó, míg a többi szonáta mindegyikében eltérő scordaturát ír elő a szerző, a 11. szonáta pedig még kivételesebb, itt még a két középső húrt a láb és a fogólap között keresztbe is kell húzni. Az alábbi kottakép mutatja a kötet darabjaiban az elvárt módosított hangolást.
 
Heinrich Ignaz Franz Biber: A Rosenkranz sonaten darabjaiban a hegedű hangolása
  • Antonio Vivaldi A-dúr hegedűversenyében (op.9, no. 6) a hegedű G-húrját A-ra kell hangolni, így az arpeggio részek zengőbben szólalnak meg.
  • Georg Philipp Telemann A-dúr kettősverseny két hegedűre (TWV 43:7).
  • Joseph Haydn C-dúr szimfóniájában (no. 60., "Il Distratto", "A szórakozott") a prím és a secund hegedűknek a szokatlan, hat tételes szimfónia fináléjában az alsó G húrt F-re kell hangolniuk.
  • Niccolò Paganini Esz-dúr hegedűversenyében (no. 1) a szóló hegedű fél hanggal feljebb hangolandó, így a zenekarhoz képest a szólista hangszere fényesebben szól.
  • Camille Saint-Saëns A Haláltáncban (Danse Macabre) a szólóhegedű E húrját Esz-re kell hangolni, a darab kezdő motívumának, az A - Esz tritónusz üres húron, élesebb hangzással való megszólaltatása miatt.
  • Gustav Mahler 4. szimfóniája scherzo tételének hegedűszólójában a scordaturát valószínűleg a kevésbé lágy hangzás érdekében, a groteszk kifejezésére használja.
  • Vecsey Ferenc 1921-ben keletkezett Nuit du Nord című darabjában a G húrt fél hanggal lejjebb, Fisz-re kell hangolni.
  • Igor Stravinsky A Tűzmadár balettjében a teljes első hegedűszólamban az E húr áthangolását kéri, a bevezetőben megszólaló d-ről induló glissando miatt.
  • Bartók Béla hegedűre, klarinétra és zongorára komponált Kontrasztokban a záró tételben a hegedű Gisz – D –A –Esz hangolását kéri, a népi, dudaszerű hangzás eltorzított, tritónuszos megszólaltatására.
  • Richard Strauss A Hősi élet című szimfonikus költeményében valamint az Elektrában is egyes részekben a hegedűk áthangolását írja elő (G helyett Gesz vagy Fisz).

Viola d'amore szerkesztés

  • Antonio Vivaldi operáiban komponált viola d'amore szólókban él a scordatura lehetőségével, valamint a Győzedelmes Judit című oratóriumában is.

Viola szerkesztés

Más brácsára írt versenyművekben is élnek zeneszerzők a scordatura lehetőségével, mint Carl Stamitz, Johann Baptist Wanhal, Johann Andreas Amon, Jiří Družecký, Johannes Matthias Sperger és Johann Georg Hermann Voigt is.[5]

Cselló szerkesztés

  • Johann Sebastian Bach 5., c-moll csellószvitjében (BWV 1011) az A húr G-re hangolandó, így a nehéz akkordok könnyebben lejátszhatók.
  • Robert Schumann Esz-dúr zongorás kvartettjében (op. 47) a harmadik tétel utolsó 42 ütemében a csellistának a C húrt B-re kell hangolnia.
  • Ottorino Respighi Róma fenyői című szimfonikus költeményében a C húr H-ra hangolandó.
  • Kodály Zoltán Cselló szólószonátájában (h-moll) scordaturával sikerült a hangszer lehetőségeit bővíteni (H – Fisz – D – A).

Nagybőgő szerkesztés

A nagybőgőn előfordul, hogy a zeneszerzők az alsó E húrnál alacsonyabb hangot kérnek, ezt már a hangszerhez tartozó mechanikus eszközzel is el lehet érni, de előfordul, hogy a zeneszerző a húrok áthangolását írja elő.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.”scordatura” III. k. 345. o.
  2. Oesterreichisches Musiklexikon online
  3. Collins: Encyclopedia of Music, William Collins Sons & Company Ltd., 1976 ISBN 000434331X 492. o.
  4. Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965. „Biber” I. k. 345. o.
  5. Riley, Maurice W. (1991). The History of the Viola, Volume II. Ann Arbor, Michigan: Braun-Brumfield. 138–143 old.

Források szerkesztés

  • Szabolcsi Bence - Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.
  • Oesterreichisches Musiklexikon, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien 2006, ISBN 3-7001-3067-8.
  • Collins: Encyclopedia of Music, William Collins Sons & Company Ltd., 1976 ISBN 000434331X
  • Riley, Maurice W. (1991). The History of the Viola, Volume II. Ann Arbor, Michigan: Braun-Brumfield
  • Oesterreichisches Musiklexikon, online