„Queen II” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Könnyűzenei portál sablonjának javítása (WP:BÜ), apróbb javítások |
|||
16. sor:
|kislemez1dátum = 1974. február 23.
}}
A '''''Queen II''''' a brit [[Queen]] rockegyüttes második stúdióalbuma. 1974. március 8-án jelent meg (Amerikában március 9-én), a producerei az együttes tagjai, valamint [[Roy Thomas Baker]] és Robin Cable voltak. Az album elkészítésébe alig egy hónappal a sikertelen [[Queen (album)|első albumuk]] megjelenése után, 1973 augusztusában kezdtek bele. Ezúttal az őket menedzselő [[Trident Studios]] nagyobb bizalommal volt irántuk, ezúttal már nappali órákban, teljes időben használhatták a stúdiót. A felvételek során rengeteg új ötletüket valósították meg, [[Roger Taylor]] dobos az albumot „nagy sztereó kísérletezésnek” nevezte. A rengeteg újítás és ötlet ellenére igencsak hamar, egy hónap alatt felvették a zenei anyagot, viszont az album gazdasági és egyéb okok miatt mégis csak fél év múlva jelenhetett meg.
Bár nem neveztető valódi konceptalbumnak, az átlagosnál egységesebb szerkezetű: a hagyományos A és B oldalak helyett egy fekete és egy fehér oldala volt, a fekete oldalra kizárólag [[Freddie Mercury]] énekes fantasztikus, meseszerű dalai, a fehér oldalra egy kivétellel [[Brian May]] főleg lírai, érzelmeket közvetítő művei kerültek fel (a kivétel a fehér oldalon Taylor dala). [[John Deacon]] basszusgitáros nem írt dalt a lemezre. A lemezborítón egy [[Mick Rock]] fényképezte fotó szerepelt, amelyen az együttes sötét háttér előtt, sötét ruhában, arcukat megvilágítva áll – ez az együttesről készült egyik leghíresebb kép.
33. sor:
==Felvételek==
Alig egy hónappal az első album megjelenése után, 1973 augusztusában újra stúdióba vonultak, hogy elkezdjenek dolgozni a következőn. Ellentétben a korábbi munkáikkal, ahol csak akkor használhatták a stúdiót, ha más fizető ügyfél éppen nem, ezúttal a Trident nappali stúdióidőt biztosított nekik. Az első album során bevált közreműködők, Roy Baker és Robin Cable producerek, valamint [[Mike Stone]] hangmérnök visszatértek. A hivatásos producerek mellett mindegyik tag társproducer volt azon dalnál, amelyet írt, így May egy kivétellel az első oldalon, Mercury a teljes második oldalon, Taylor pedig egy dalnál. Az együttes terve nagyratörő volt: ezen az album akarták minden elképzelésüket megvalósítani, amelyet addig az idő és pénzhiány miatt nem engedhettek meg maguknak. Ennek tükrében a munkacíme jó darabig ''Over the Top'' (Túl a csúcson) volt. A Trident akkoriban modernnek számító, tizenhat sávos felvevő rendszerét használták, hogy „kitolják a határát annak, amit az emberek a zenei stúdióban képesek véghezvinni”.{{h|Blake|2010|pp=131–132}} Magasabb szintre emelték a többszólamú éneklés technikáját, May szerint „minden szólam esetén mindannyian uniszónóban énekeljük fel a dallamokat két vagy három külön sávra”.{{h|Sutcliffe|2010|p=36}} A rengeteg ötlet kivitelezése szükségessé tette, hogy Baker mellett egy társproducer is segítse a munkát. Erre először [[David Bowie]]-t kérték fel, ahogy már az első album készítésekor is, de ő visszautasította az ajánlatot, mert saját albumának felvételei foglalták le.{{h|Purvis|2007|p=30}} Ekkor került a képbe Robin Cable, aki korábban már dolgozott együtt Mercuryval{{#tag:ref|Mercury 1971-ben Robin Cable közreműködésével felvette a [[The Beach Boys|Beach Boys]] „I Can Hear Music” című dalának feldolgozását, amely Larry Lurex álnéven meg is jelent, de kudarcot vallott. Feltételezések szerint, ha sikeres lett volna, nem – vagy nem úgy – indult volna el a Queen.{{h|Gunn–Jenkins|1992|pp=56–57}}|group="Mj"}} – emiatt is az énekes három dalának felvételénél segédkezett: „Nevermore”, „The March of the Black Queen” és „Funny How Love Is”.{{h|Purvis|2007|pp=152–153}}
Az „Ogre Battle” eredetileg az első albumra került volna, de végül kiszavazták, részben mert túl nehézre sikeredett a szövege, másrészt mert a kezdetleges stúdiótechnikával nem tudták volna megvalósítani Mercury eredeti elképzeléseit. Utóbbi miatt halogatták a „Father to Son” felvételeit is. A „White Queen”-t már 1970 körül, az egyetemi évei alatt megírta May. Mind a négy dalt játszották már 1972-ben a koncerteken, az instrumentális „Procession”-t felvételről játszották az előadások kezdetén.{{h|Blake|2010|p=142}}{{h|Purvis|2007|p=145}} Az albumra nem, de a „Seven Seas of Rhye” kislemez B oldalára felkerülő „[[See What a Fool I’ve Been]]” című dal ugyancsak régebbi eredetű, már az első album felvételeikor is elkészült egy változata, amit akkor nem használtak fel.{{h|Purvis|2007|pp=244–245}}
Az instrumentális „[[Procession]]”-ben May a gitárjával a hegedű hangját akarta utánozni, amelyet a [[Deaky Amp]] – Deacon saját készítésű gitárerősítője – és egy [[AC30|Vox AC30]]-as összekapcsolásával, majd a felvett hang felülvételezésével ért el. Az itt kikísérletezett módszert, és hogy a mikrofont az AC30-as elé rakva közvetlenül tudja befolyásolni a tónust, később is használta, ha hasonló hangzást akart elérni.{{h|Purvis|2007|p=233}} Ugyancsak első volt a „[[Father to Son]]” abban a tekintetben, hogy May ebben játszott először zongorán a zenekar történetében, valamint itt hozott létre először igazán nagy, többszólamú gitárkíséretet, ami önbizalmat adott neki.{{h|Purvis|2007|p=145}} A „[[White Queen]]”-ben egy „öreg és olcsó” Hairfred akusztikus gitárt használt. Leszedte az eredeti húrlábat, és keményfa húrlábbal helyettesítette, majd a fém érintők anyagából kis darabkákat beerőltetett a húrláb és a húrok közé, amitől a gitár a szitáréhoz hasonló hangot adott ki.<ref>{{cite journal|url=http://www.queenarchives.com/index.php?title=Brian_May_-_XX-XX-1982_-_On_the_Record|title=Brian May: On The Record|year=1982|month=január|first=Jas|last=Obrecht|journal=[[Guitar Player]]}}</ref> A „[[Some Day One Day]]”-ben May énekelt, Mercury egyáltalán nem szerepelt rajta.{{h|Purvis|2007|p=201}}
A „[[The March of the Black Queen]]”-t a lemez egyik legösszetettebb dalaként tartják számon a tagok is, amelyet nagy erőfeszítések árán rögzítettek. Taylor megerősítette, hogy a rengeteg felülvételezés során a rögzítésre használt mágnesszalag annyira elkopott, hogy szinte átlátszóvá vált, így majdnem elveszett az addig felvett anyag.{{h|Purvis|2007|p=209}}{{#tag:ref|A kijelentés valóságtartalmát megkérdőjelezi, hogy később a „Bohemian Rhapsody” felvételeiről is keringett ugyanez a híresztelés.{{h|Brooks–Lupton|2009|p=52}}|group="Mj"}} Hasonlóan problémás volt a „[[The Fairy Feller’s Master-Stroke (dal)|Fairy Feller’s Master Stroke]]”, ahol ugyancsak 16 sávon kellett megoldani a rengeteg felülvételezést minőségromlás nélkül. A felvételen Mercury csembalón játszott.<ref name="wilkinson">{{cite journal|last=Wilkinson|first=Roy|title=The Majesty of Rock|journal=[[Mojo (magazin)|Mojo]]|year=2004|month=április}}</ref> A Cable közreműködésével készült „[[Funny How Love Is]]” [[Phil Spector]] találmányát, a [[wall of sound]] hangzást alkalmazta.{{h|Purvis|2007|pp=152–153}} A kemény hangzású „[[Ogre Battle]]” elején egy érdekes megoldást alkalmaztak: a dal nagy részén végigfutó gitárriff különös hatását azzal érték el, hogy fordítva illesztették bele a felvételbe, de mivel palindrom volt, azaz visszafelé játszva is ugyanúgy hangzott, nem ütött ki túlzottan a zenei környezetből.<ref>{{cite journal|journal=[[Guitar Player]]|url=http://www.queenarchives.com/index.php?title=Brian_May_-_01-XX-2008_-_Guitar_Player|year=2008|month=január|title=Renaissance Man|first=Matt|last=Blackett}}</ref> A dal végén Taylor egy olyan hatalmas gongot ütött meg, hogy „minden erejét össze kellett szednie, csak hogy az ütőt fel tudja emelni”.{{h|Brooks–Lupton|2009|p=74}} A zongoraalapú „[[Seven Seas of Rhye]]” legvégén egy rövid részlet hangzik el az „I Do Like to Be Beside the Seaside” című angol dalból, ahol Baker sztilofonon játszott. Bár erre a lemezre is kiírták, hogy nem használnak szintetizátort, a sztilofon technikailag mégis szintetizátor.<ref>[[Brian May|May, Brian]]. (2009). ''[[Absolute Greatest]]'' audiokommentár. [DVD]. EMI.</ref>
353. sor:
{{Queen}}
{{Portál|Könnyűzene|i }}
{{kiemelt}}
| |||