„Hangtan” változatai közötti eltérés

A fonológia legalapvetőbb eleme a fonéma, vagyis olyan beszédhang, amely képes szavak jelentésének a megkülönböztetésére. Minden nyelvre, nyelvváltozatra jellemző a fonémakészlete, tehát azoknak a beszédhangoknak a száma, amelyek megkülönböztetésre képesek. Egy fonémának azonban lehetnek a hangkörnyezettől (és egyéb tényezőktől) függően olyan kiejtési változatai, amelyek nem képesek szavak jelentésének megkülönböztetésére; ezeket az ejtésváltozatokat ''allofón''oknak nevezzük. Előfordulhat az, hogy két különböző beszédhang az egyik nyelvben két különböző fonéma is, de egy másikban csak egyetlen fonémának az ejtésváltozata. Például a [[Magyar nyelv|magyarban]] a ''bár'' és a ''vár'' szavak szókezdő [[mássalhangzó]]i, a ''b'' és a ''v'' két különböző hang, amely által a szó jelentése megváltozik, tehát két eltérő ''fonémáról'' beszélünk; a ''b'' és a ''v'' hangok ugyanígy léteznek a [[Spanyol nyelv|spanyolban]] is, azonban mivel ugyanabban a hangkörnyezetben csak az egyikféle kiejtés fordulhat elő, ezért a spanyolban a ''b'' és a ''v'' nem két eltérő fonéma, hanem csak egy fonémának az ejtésváltozatai: a ''tubo'' ’cső’ és ''tuvo'' ’neki volt’ szavak kiejtése egyaránt [tuvo], míg a ''botar'' ’pattog’ és ''votar'' ’szavaz’ szavaké pedig egyaránt [botar]. Megfigyelhető tehát, hogy a szó elején kiejtésben csak a ''b'', míg magánhangzók között csak a ''v'' hang fordulhat elő, így jelentések megkülönböztetésére a beszédben nem alkalmasak.

 

* {{VNY}}, p. 1659.

* [http://www.tintakiado.hu/book_view.php?id=27 ''Bevezetés a nyelvtudományba''], Kálmán László – Trón Viktor, 2. kiadás, [[Tinta Könyvkiadó]], [[Budapest]], [[2005]], [[2007]].