Szerkesztő:Kit36a/Dubrovnik óvárosa

- Dubrovnik (régi nevén és latinul Ragusa, olaszul Raguza) város és kikötő Dalmáciában, Horvátország déli tengerpartján. Természeti, történelmi és művészeti értékei alapján az Adria gyöngyének is nevezik. Története a római-bizánci időkben kezdődik; a középkorban a Földközi-tengeri kereskedelem egyik központja. Virágkorát Raguzai Köztársaságként a 15-16. században élte. A horvát (dalmát) kultúra, nyelv, irodalom, és művészet, egyik központja. Történelme során híres költők, írók, képzőművészek és tudósok otthona. Természeti értékei, kulturális intézményei a modern idegenforgalom kiemelt célpontjává avatják. A városalapításkori két településrészét (Rausa és Dubrava) egyesítő és erődítményrendszerrel egybefogott központja 1979 óta a Világörökség részét képezi. + Dubrovnik óvárosa, vagy hivatalos megnevezéssel Dubrovnik városának történelmi központja Horvátország 1979 óta világörökségi védelmet élvező kulturális helyszíne.

Dubrovnik óvárosa
Világörökség
Adatok
Ország	Horvátország, Dalmácia
Típus	Kulturális helyszín
Felvétel éve	1979

Történeti előzmények

A település keletkezésének története részben még ma is tartalmaz legendás elemeket. Valószerű azonban az, hogy a város keletkezését az Epidaurum (mai nevén Cavtat) nevű római város 7. századbeli avar-szláv lerohanásával kapcsolják össze. Epidaurum igen régi település volt, legvalószínűbb, hogy korai görög kolónia (gyarmat)város, erről azonban nincsenek szilárd bizonyságok. Ez a város már a rómaiak korában is jelentős település és fontos cserekereskedelmi hely volt. A 4. században erős földrengésben megsérült és jelentős részei a tengerbe süllyedtek.

Ragusinum

141-ben az avarok és szlávok Epidaurumot lerombolták, az életben maradtak a Laus nevű sziklasziget erdőibe menekültek. Laus, vagy Lava görögül sziklát, latinul lejtőt, szakadékot (szurdokot) jelent és olyan szigetre vonatkozik, amelynek a tenger felőli meredek oldalát számtalan szirt alkotja.

A sziget és a szárazföld között egy szűk tengerszoros nyúlt el oly módon, hogy a szigeten létesített települést a tenger és a szárazföld felől is védte. A menekültek érkezését megelőzően a sziget bizonyára már lakott volt, és ezért az oda tartozó népességszám jócskán megnövekedett. A legújabb archeológiai kutatások és különösen a Dubrovnik korai 7. századi házainak feltárása alapján az látszik, hogy – Velence és Split alapításához hasonlóan – ezt a várost is menekültek alapították.

A város, amelyet a Laus szigeten alapítottak, Ragusa, avagy Ragusium nevet kapta. A 9. században már egy jól fejlett municípium, jó bástya- védművekkel, olyannyira, hogy a szaracénok tizenöthónapos körülzárásának is ellen tudott állni. (A védelemben Bizánc hadihajói is segítséget nyújtottak.)

A város (a római birodalom megosztását követően) a 7.-től a 12. századig a Keletrómai Birodalom védőszárnyai alatt fejlődött. A városban – más partmenti városokhoz hasonlóan – lokális autonómia érvényesült, amelynek hatására a kereskedelem és az egyéb városi jellegű tevékenységek erőteljes fejlődése következett be.

Dubravka

Eközben a Raguza szomszédságában levő, a tengerszoros és öböl szárazföldi partszakaszaira horvát népeség települt, s ez a hely a környező erdőségektől (dubrava=liget) Dubravkavnik, illetve Dubrovnik nevet kapta. Idővel állandósult a két település közti érintkezés és megkezdődött a szárazföldi horvát lakosság és a szigeten lakó római népesség keveredése, egybeolvadása.

A X. és XI. század során a szárazföld és a sziget közti keskeny tengeröböl áradások következtében lassan eliszaposodott, sőt a XI. század végére teljesen fel is töltődött. Ott, ahol a sziget és a szárazföld összekapcsolódott, manapság Dubrovnik legszélesebb és legismertebb utcája, a Placa (Stradun) található. Végül a XII. század során a két település teljesen egybefolyt és egy olyan közös védőműrendszert létesítettek, amely mindkét településtrészt körülfogta. A XIII. században ehhez még az északi előváros is csatlakozott. Szabályozták az utcahálózatot és ezzel a város felvette a jelenlegi formáját és szerkezetét.

Települési környezete

Dubrobvnik, mint város is, jelentős helyen van. A város előtt terül el a Lokrum-sziget, a keleti Adria szigetei közt legutolsóként. Dubrovniktól délkeletre az Otrantói-szoroson át nyílik ki a nagy Földközi-tenger – és ezen át tovább az óceán is. Az északnyugati irányban a part hosszában a számtalan sziget–képződény az uralkodó. Ezek védett tengersávot hoztak létre, amelyen jól lehet a vitorlás hajókkal közlekedni. Dubrovnik közvetlen közelében van a Dinári-hegysé, a karavánkereskedelem számára kedvező adottságú hegyi hágóival. Az ezen a helyen létrejött település tulajdonképpen eleve kereskedővárosnak rendeltetett, természetes védőháttérrel, a szomszédos földrajzi térségtől és geopolitikai területektől, eseményektől védetten.

A történelmi város tágabb települési környezete lényegében a Raguzai Köztársaság történelmileg változó területi kiterjedésével volt azonos.

Településtörténet

Magának a Dubrovnik névnek első említése 1169-ből, a boszniai Kulin bán egyik okiratában szerepel. Ebben a bán kereskedelmi privilégiumot adományozott Dubrovniknak. Ezen kívül Dubrovnik neve megjelenik Pfaffen(?) Dulkjanin XII. századi krónikájában is. Ebben írója azt a tényt közli, hogy a Laus-szigeti római (roman) lakosság a horvát nemzeti többség keretei közti izoláltsága még mindig megvan, s megemlíti, hogy a település-egyesítési processzust meg kellene gyorsítani települési név-összevonással, hogy a rómaiak a bizánci „Themetes Dalmatien” más területeihez hasonlóan asszimilálódjanak. A XIV. században a horvátosítási folyamat már befejeződött. Enek lett az eredménye az, hogy rövidesen a városban virágzó horvátnyelvű kultúrális- irodalmi tevékenység jött létre.

A bizánckori városállam

1032-ben az arabok elleni háborúban a dubrovniki hajók a bizánci flottához csatlakoztak. 1153-ban Al Idrisi arab szerző azt írja, hogy a korabeli Horvátország területének legjelentősebb városa Raguza (ezidőben inkább a Raguza/Ragusinum elnevezést használták), Dubrovniknak sok hajója van, amelyek távoli tengeri utazásokat hajtanak véégre. Dubrovnik és Pisa 1169-ben a Bizánc és Pisa közötti mediterrán térségben való tengeri kereskedelemről kötöttek szerződést, a XII. század végéig pedig már számos adriai várossal volt kereskedelmi szerződése, köztük Molfetta, Ravenna, Fano, Ancona, Monopoli, Bari, Termoli,Rovinj és Kotor. Különösen fontosak voltak azok a közbenjárási (együttműködési) szerződések, amelyeket Dubrovnik szárazföldi szomszédjaival kötött, így Boszniával, Szerbiával. Nemsokára Dubrovnik lett a balkáni kereskedők legfontosabb árúcsere helyszíne. Dubrovnik sok vonatkozásban és egyre inkább Velence vetélytársává kezdett válni, s ezért a Serenissima mindent megtett annak érdekében, hogy konkurrensét elnyomja.

A Serenissima árnyékában

1204-ben a keresztesek által elfoglalt Konstantinápoly, vagyis Bizánc nem tud védelmet nyújtani, s így a város kénytelen Velence fennhatóságát elismerni, s ettől kezdve mintegy 150 éven át Velence hatalma alá tartozott. A hatalmas - de távoli - Signoriát Velencéből küldött bizalmi személy, a rektor képviseli. Ekkor vezetik be a velencei intézményeket: alakul meg a minden nemest magában foglaló Nagytanács, s a rektor nevében kormányzó Kistanács. Dubrovniknak a Velence által kijelölt rektort és püspököt kellett vállalnia, Velence nevezte meg a Nagytanács tagjait és mindent elkövetett, hogy a várost ellenőrzése alatt tarthassa. A XIII. század folyamán Dubrovnik sokszor akart kiszabadulni Velence fennhatósága alól.

Egyúttal a polgárokra vonatkozó, a (városi) élet szabályozását szolgáló rendeleteinek kibocsátásai fontosak voltak. Ebben az időben Dubrovnik szociálisan differenciált, s ekkortól említhető egy, az agrárvidéken regnáló nemesi réteg is. A nemeség a város minden hivatali helyét kisajátította magának, s ezzel a város a Földközi-tenger medencéjének tipikus nemesi köztársaságá nak formákát vette fel.

A város kereskedelmi élete – ugyan Velence elől titkoltan - a XIII. században erőteljesen fejlődött. A század folyamán az olasz és horvát parti városok és területek közt (mint Epirus és Albánia) szerződéseket, kereskedelmi megállapodásokat kötöttek, a kereskedelmi kapcsolataikat még Szíriáig és Észak-Afrikára is kiterjeszteték. Dubrovnik kikötőjében egyre több idegen hajó állomásozott és még a dubrovniki kereskedők is bérelltek idegen hajókat, hogy a növekvő árúkereslet szállításait ki tudják elégíteni. A velencei fennhatóság korszakában a virágzó Földközi-tengeri kereskedelmi forgalmában visszaszorított Dubrovnik még a háttérbe szorítva is egyre fontosabbá vált. 1252-ben megszerezte a Lastrovo-szigetet, 1333-ban a Peljesac-félszigetet és 1345-ben Mljet- szigetét is.

Respublica Ragusina

Az 1358. évi zárai (Zadar) békével lerázta magáról a velenceiek igáját, miközben a Serenissima elveszítette a teljes Kelet-Adria partot. A város elfogadta a magyar-horvát királyság fennhatóságát, és ez a a városállam fejlődésének teljesen mértékben megfelelt Dubrovnik/Raguza szabad, önálló nemesi köztársaságkénti fejlődhetett. A korábbi „Comunitas Regusina” címet mostantól „Respublica Ragusina” váltotta fel. 1399-ben Dubrovnik kiterjesztette a fennhatóságát még a Ston és Orasac közötti partvidékre is, 1419. és 1427-ben Konavlére és délen (a hajdani Epidaurum őstelepülés utódjára), Cavtatra.

1420-ban Dalmáciát eladták Velencének, Dubrovnik csak a nevében nem, de lényegében megmaradt szabad városnak. Lakói az oszmán Kelet és Nyugat-Európa között ügyes manőverezéssel évszázadokon át meg tudták őrizni a köztársaságot. A Törökországgal kötött stratégiai jelentőségű szerződés (adóvállalással) megóvta Dubrovnik szabadságát, és megadta a városnak azt a lehetőséget, hogy főszerepet játsszék a török birodalom és Európa közötti (sok esetben katonai) áru-kereskedelemben.

A köztársaság virágkorában számos, szerteágazó termék-fajták exportja felett gyakorolt ellenőrzést, mint például a boszniai és szerb bányák ezüst és ónérctermelésének fontossága miatt. A só termelése (lepárlása) és exportja szintén az egyik legjelentősebb dubrovniki tevékenységnek számított. A város megszerezte a Neretva-öböltől a Drim-folyó torkolatáig terjedő terület sólepárlási monopóliumát és ezzel a Balkán valamennyi országának só-szállítójává vált. Más dubrovniki műhelyek tevékenységüket a személyi fogyasztás igényeire építették, jelentős mértékben az arany- és bőráruk kereskedelmére.

Az oszmánok balkáni uralma idején a kereskedelem, a hajózás és a hajóépítés a köztársaság legfontosabb gazdasági ágainak számított. A dubrovniki hajóépítés világszerte ismert volt ("Hajóépítés Dubrovniki Módra”). Már a XVI. század közepén Dubrovniknak több, mint 180 nagy hajója 36.000 kocsirakománynak megfelelő hajótérrel rendelkezett. Virágkorában hajóállománya elérte az 550-et. A hitel-kereskedelem és a biztosítások is nagy sikert jelentettek. A város 1568-ban törvényt alkotott a tengeri szállítások biztosításáról. Raguza hajói vitorláztak el Angliáig, valamint az útvonal felfedezését követően a Jóreménység Fokán át Kelet-Indiáig. A Földközi-tenger más tengeri kalmár-hatalmaihoz hasonlóan az Amerikába és Indiába vezető újabb kalmárutak felfedezése után a városállamot is elérte a gazdasági hanyatlás.

A XV–XVII. századi látványos művészeti és irodalmi fellendülés miatt a várost mint a „délszláv Athént” kezdték emlegetni. Először születtek irodalmi alkotások nyugati délszláv nyelven.

1667-ben földrengés pusztította el a város egy részét és lakóinak kb. egyötödét A város csak a napóleoni háborúk idején virágzott fel, mert mint az egyetlen semleges mediterrán állam, nagy hasznot húzott a hadiszállításokból.

Az európai hatalmi küzdelmek idején

1808-ban Napóleon meghódította, majd az 1815-ös bécsi kongresszus Ausztriának ítélte a várost.

1918-ban Jugoszláviához csatolták. Az 1990-es évek elején, a Horvátország függetlenségének kivívása során, a délszláv háborúban Dubrovnik súlyos károkat szenvedett.

A Belváros

Városi kultúra és művészetek

Ideiglenes képgaléria

[1], [2], [3], [4], [5], [6], [7], [8], [9], [10], [11], [12], [13], [14], [15], [16], [17], [18],

Források és irodalom

• UNESCO: A világ természeti csodái és kulturkincsei 1.k. Délkelet-Európa (15. sz. obj.) – Alexandra K. 1997. – ISBN 963 367 245 7
• Kiss Tamás: Dubrovnik Műemlékei (fordítás és kiegészítő tanulmány Antun Travirka: Dubrovnik Das goldene Buch – Forum, Zadar, 2005. – ISBN 953 179 752 8 , valamint: Dalmatien Geschichte, Kultur, Künstlerisches Erbe - Forum Zadar 2008. – ISBN 978 953 179 713 9 c. művei felhasználásával - 2008. KT_ Archív VEML - (2036-ig zárolt forrás)
• Bács Gyula: Jugoszlávia Útikönyv – Panoráma K. Bp. 1968. – Kossuth Ny. sz.: P-75012-i-6871
• Encyclopedia Britannica Hungarica CD ver.2005.

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz Kit36a/Dubrovnik óvárosa témájú médiaállományokat.