Szerkesztő:Phurtoo/Kanócos lakat és kanócos fegyver
A kanócos fegyver a (kanócos lakattal) az első olyan szerkezet a kézi lőfegyverek fejlesztésében, ami jelentősen megkönnyítette a fegyver elsütését. A legkorábbi egyszerű lakatoknál egy fémlemezre egy közepénél tengelyre rögzített S-alakra hajlított fémkart az egyik végén a parázsló kanóccal a gyúlyukba, vagy a serpenyőbe lehetett billenteni a kar másik felének meghúzásával. A lőfegyvereket addig (mint a kézi ágyút, szakállas puskát) egy kézben tartott parázsló kanóccal, izzó vaspálcával, égő fával (vagy ezekkel egyenértékű más eszközzel) kellett elsütni úgy, hogy ezt a gyúlyuk előtti mélyedésbe, később a serpenyőbe öntött felporzó lőporhoz kellett érinteni pont abban a pillanatban, amikor a katonának a célra kellett volna összpontosítania; ezért sok esetekben egy másik katona tartotta oda az égő kanócot, miközben az első biztosan tartotta a fegyvert. A kanócos lakattal a tüzelést egyszerűbben, megbízhatóbban adhatta le egyetlen katona; a fegyvert mindkét kezével biztosan tarthatta és a szemével a célt követhette. A kanócos lakatok megjelenése lehetőve tette a fegyver biztos vállhoz tartását és a fából készült tus archoz szorítását, így a lövés pontosabb lett. A kanócos lakatszerkezetű fegyverek egyszerűségük, olcsóságuk és megbízhatóságuk miatt a legelterjedtebb, a legtovább gyártott és használt lőfegyverek a világon. A kanócos puskát „füstös moskotér"-nak, a kanócot „tüzes madzag"-nak, vagy „apró csollong"-nak hívták a korabeli magyar nyelvben.
Leírása szerkesztés
A hagyományos európai kanócos lakatszerkezetű tűzfegyvereken egy kis íves, többször hajlított kar (más néven kígyó, szerpentin) az egyik végén a kanóctartóba beszorított lassúégésű kanócot tartott. A kar (vagy a később gyártottaknál az elsütőkar, avagy köznapi néven a ravasz) másik vége kiáll a fegyver aljáról, aminek a meghúzásakor a kar felső vége, a "kakas" (sárkány), benne a parázsló kanóccal a gyúlyukba, majd a későbbi fejlesztéseknél a serpenyőbe bukik, ott begyújtja a felporzó lőport. A lobbanás a gyúlyuon keresztül begyújtja a fő töltetet a fegyver csövében. Nyilvánvaló biztonsági okokból a kakasból a parázsló kanócot ki kell venni, mielőtt újratöltenénk a fegyvert. Általában a kanóc mindkét vége folyamatosan parázslott, biztosítéképpen, ha az egyik vége véletlenül kialudna.
A legkorábbi, kezdetleges emelőkaros lakatokon csak egy "C"-, majd egy "S"-alakúra hajlított fémkart (kígyót, "szerpentint") rögzítettek a lemezre a serpenyő mögött, vagy előtte (ez az úgynevezett "kígyó lakat", kígyózár, kígyózávár); egyik végét meghúzták a kart, a másik fele a tengely körül elfordult és a kanócot a serpenyőbe érintette.
A legtöbb kanócos fegyvernél a kakast a serpenyő elé szerelték. A kakas hátrafelé billenve lobbantotta be a lőport. Ez a működés épp fordítottja az előre ütő kovás kakashoz és a késöbbi lőfegyverek működéséhez képest.
További fejlesztése a puskaműves mestereknek, amikor a fegyver csővét már huzagolták. Ettől a fegyver sokkal pontosabb lett ugyan és távolabbra is hordott; de nagy hátránya lett, hogy sokkal tovább tartott az újratöltés, mert a jól illeszkedő golyót a cső aljára kellett verni a töltővesszővel a hornyok ellenében.
A kanócos lakat egyik fejlesztési változata az úgynevezett csapódó kakasos kanócos lakat, amelynél a kígyót, vagy sárkányt tüzelésre kész, felhúzott helyzetben egy gyenge "V" rugó tartotta meg, a lövés leadásához az elsütő billentyűt (ravaszt) kellett meghúzni. Mivel a kanóc gyakran kialudt, amikor az viszonylag erősen a serpenyőbe csapódott, ezért ezt a típust a sorkatonák nem szerették, de a mesterlövészek és a vadászok gyakran használták.
A kanócos gyújtású fegyvereket sok gyengéjük ellenére szerették a katonák. Ha nem égett a kanóc, nem lehetett tüzelni a fegyverrel; emiatt a kanócnak állandóan égnie kellett, ezért egy későbbi ötlet alapján azt átitatták kálium-nitráttal, így a kanóc biztosabban és hosszabb ideig izzott. A kanóc nagyon érzékeny az időjárásra, így ez a legnagyobb hátránya ennek a fegyvernek. Esőben, hóesésben, ködben, de erősen párás időben is a kanóc nyirkos, nedves lett, ami megnehezítette a meggyújtását, vagy a folyamatos izzását, égetését. Erős szélben viszont túl gyorsan égett a kanóc, ami így hamar elfogyott, vagy a szél rossz helyre fújhatta róla a szikrát, vétlen elsülést, sőt tüzet is okozhatott, akár a lőportartó szarut, vagy a lőporos hordót is begyújthatta. Másik nagy hátránya az égő kanócnak, hogy az izzása napközben is, de főleg éjjel felfedi, elárulja az ellenségnek a katonák helyzetét; ez járőrben, vagy őrségben a legveszélyesebb. Zavaró és árulkodó az égő kanóc szaga és füstje is. Nagyon veszélyes az a helyzet is, amikor a katonák hanyagul kezelték a kanócot nagy mennyiségű puskapor mellett (például, amikor feltöltötték a lőportartó szaruikat). Ezért a lőport szállító és őrző katonai egységek elsők között kaptak a biztonságosabb fegyverekből, mint például a keréklakatos, majd a kovás fegyverekből.
Nagyon drága és gazdaságtalan kanócos fegyveres őrséget is hosszú ideig állítani. Egyetlen őr éjszakai őrségben, ha a kanócot mindkét végén égeti, évente akár másfél kilométer kanócot is elhasználhat.
Története szerkesztés
A kanócos lakat ötlete közép-Európából származik a 15. század közepéről, valószínüleg a számszeríjak elsütő szerkezetének mintájára találták ki; a „kígyó" alak első rajza egy osztrák kéziratban tűnik fel. Az első kanócos lakatú szerkezet rajza 1475-ből való (ez az első lőfegyver ábrázolás "ravasszal"), de ez a változat általánosan csak a 16. században vált elterjedtté. Ebben az időszakban a kanócos fegyverekkel a csatasorba állított katonák sortűzet adtak le az ellenség csapataira. Ez a sortűz sokkal hatékonyabban találta el az ellenfél egységeit, vagy állított meg egy rohamot, mintha a katonák külön-külön próbáltak volna meg eltalálni egyéni célokat.
David Nicolle elmélete szerint janicsár csapatok már az 1440-es évektől kezdődően kanócos fegyverrel harcoltak az oszmán hadseregben, de ezt az elméletet még nem támasztották alá kellő bizonyítékokkal. Robert Elgood szerint a török és az olasz hadsereg használt már arquebust a 15. században, de az is lehet, hogy az egy kézi ágyú féle fegyver (vagy valamilyen szakállas puska) lehetett, nem pedig kanócos lakatú puska. A jelenlegi általánosan elfogadott nézet szerint a kanócos lakat az elsütőszerkezettel először 1470 körül jelent meg Németországban és onnan terjedt szét egész Európában a zsoldos katonák közvetítésével, ők mutatták meg az új lakatú fegyvereiket helyi puskaműveseknek és javítatták velük azokat, majd később a kereskedelem az egész világra terítette.
Az arquebus egy továbbfejlesztett változatát kereskedők szállították például Indiába Bábur mogul sah seregének 1526-ban.
Kínában találták fel ugyan a puskaport és az ezt használó lőfegyvereket is, de a kanócos lakatú fegyverek portugál közvetítéssel érkeztek oda. Európai puskaműves mesterek finomították, fejlesztették a kínai eredetű kézi ágyúk felépítését, szerkezetét és működését, amely fegyverek a korai 15. században jutottak erre a földrészre, itteni fegyverkovácsok művei a kanócos lakatszerkezetű fegyverek. A kínaiakhoz a 16. században a portugálok jutatták el a kanócos fegyvergyártási eljárást és az arquebusokat még a 19. században is használták ott. Egy másik vélemény szerint Kínába, mielőtt a portugál fegyverek megjelentek volna, már eljutott egyfajta török könnyű muskéta, amit a kínaiak "madarász-puskának" hívtak.
Japánba az első kanócos lakatú fegyverek -amely működésű tűzfegyvereket a japánok tanegashima-nak neveznek-, a hivatalos feljegyzések szerint, szintén portugál közvetítéssel jutottak 1543-ban. Az első tanegashimák valószínűleg csapódó kakasos kanócos puskák lehettek; ezeket a fegyvereket az 1510-ben a portugálok által elfoglalt portugál India fővárosában, Goa fegyverműves műhelyeiben készíthették. Míg Japánban a kovácsok már régóta képesek különlegesen edzett acélt (pl. kard, tőr, kés) előállítani, a kanócos fegyverek rugóját mégis inkább edzett bronz ötvözetből gyártották biztonsági okokból. A tanegashima elnevezést a fegyver egy japán szigetről kapta: ide menekültek egy vihar elől portugál felfedezők egy kínai dzsunkán és itt horgonyt vetettek. A sziget (földes)ura Tanegashima Tokitaka (1528-1579) az ide vetődött portugáloktól megvásárolt két kanócos lakatú puskát, amelyek csövét és zárszerkezetét lemásoltatta, majd padig gyártatta egy helyi fegyverkováccsal, aki addig szamuráj kardokat készített. Néhány éven belül elterjedt a tanegashima használata egész Japánban, ami döntően megváltoztatta a csatákat és háborúkat, illetve az egész hadviselést a szigeteken.
Annak ellenére, hogy már megjelentek és sorozatban gyártottak fejlettebb gyújtási rendszerű lőfegyvereket, mint például a keréklakatos és egyszerű kovás puskákat; az alacsony gyártási költség, az egyszerűség, valamint a hosszantartó biztos működés miatt a kanócos lakatot az európai hadseregekben egészen 1720-ig hadrendben tartották. Végül a kanócos lakatú szerkezeteket a valódi kovás fegyver teljesen kiszorította és ez lett a gyalogos katonák fő fegyvere a nagy hadseregekben.
Bizonyítékok szerint kanócos puskát használtak egyes csapatok a keresztény Abesszíniában a késő-középkorban. Bár sok modern puskát szállítottak Etiópiába a 19. század során, kortárs brit történészek feljegyezték, hogy parittyákat és öreg, használt kanócos lakatú puskákat használtak önvédelemre, illetve a Ras (hercegi) hadseregben.Forráshivatkozás-hiba: A nyitó <ref> címke formai hibás vagy rossz névvel rendelkezik
Újkori használat szerkesztés
Tajvanon a Csing-dinasztia uralma alatt a hakkák és a tajvani őslakosok is kanócos fegyverekkel (muskétákkal) harcoltak, mely puskákat han kereskedők értékesítettek nekik. A kínai-francia háborúban (1894) a hakkák és a bennszülöttek közösen harcoltak a franciák ellen kanócos muskétáikkal a Keelung hadjáratban és a Tamsui csatában.
A hakkák újra használták a kanócos muskétáikat a tajvani japán megszállás (1895) idején is és a későbbi japán uralom elleni lázadásokkor közösen harcoltak ilyen fegyverekkel a tajvani bennszülöttek.
A tibetiek kanócos puskát használtak a kora 16. századtól egészen a közelmúltig. Tibeti nomád harcosok arquebuseval harcoltak még a 20. század közepén Tibet kínai megszállása idején is az ellenséggel. A tibeti nomádok még manapság is kanócos puskával vadásznak farkasokra, vagy más ragadozó állatra. Ezekhez a kanócos lakatú arquebusekhoz általában egy hosszú, kihegyezett, összecsukható villás állvány tartozik, arra állítják a fegyvert; a puska része a tibeti hagyományos nomád felszerelésnek, a díszöltözetük "melléklete". Ezek között a fegyverek között néhány nagyon értékes: az arquebusekon bonyolult véseteket, ezüst és arany berakásokat találunk, a csövük pedig damaszkuszi acélból készült. A 20. század elején Sven Hedin felfedező is találkozott tibeti törzsekhez tartozó fegyveres lovasokkal Hszincsiang határai mentén, akik kanócos puskát hordtak maguknál.
Jegyzetek szerkesztés
La Rocca, Donald J.: Tibetan Arms and Armor. www.metmuseum.org. Department of Arms and Armor, The Metropolitan Museum of Art. (Hozzáférés: 2018. augusztus 26.)