Főmenü megnyitása

A transznisztriai háború egy fegyveres konfliktus volt 1992. március 2. – július 21. között (kisebb incidensek már 1990-ben is voltak) Transznisztriában (hivatalos neve: Dnyeszter Menti Köztársaság), a nemzetközi értelemben vett Moldova keleti területén. A konfliktus kiváltó oka a Szovjetunió szétesése és a Moldáv Köztársaság függetlenné válása volt, mely kiváltotta a Dnyeszter-melléken élő orosz és ukrán lakosság tiltakozását, akik 1990 szeptemberében kikiáltották a Moldáv SZSZK-tól független Transznisztriai SZSZK-t. A moldovai fegyveres erők már 1990-ben megkísérelték néhány település elfoglalását a területen, mikor azonban 1991. augusztus 27-én Moldova hivatalosan is független állammá vált, teljes erővel megkezdődtek a Dnyeszter-mellék visszafoglalására irányuló politikai - katonai előkészületek. A katonai konfliktus 1992. március 2-ára eszkalálódott, a moldovai csapatok oldalára romániai önkéntesek is érkeztek és romániai katonai tanácsadók segítették a moldovai hadsereget, ezzel szemben viszont a transznisztriaiak oldalán orosz és ukrán önkéntesek (elsősorban doni kozákok) léptek fel, majd a térségben állomásozó orosz 14. hadsereg is beavatkozott a harcokba a transznisztriaiak oldalán, ezzel el is döntve a háború kimenetelét. A konfliktus eredményeként Transznisztria gyakorlatilag önálló állam lett, melyet azonban egyetlen másik állam sem ismer el. 1992 óta a térségben orosz katonák állomásoznak a Közös Ellenőrző Bizottság keretében.

Transznisztriai háború
Transznisztria és Moldova térképe
Transznisztria és Moldova térképe
Dátum 1992. március 2.július 21.
Helyszín Transznisztria
Eredmény Transznisztria de facto független állam lett, de nemzetközileg jelenleg is Moldova részének tekintik. A konfliktus óta orosz katonák állomásoznak a térségben.
Harcoló felek
Flag of Transnistria (state).svg Transznisztria
Flag of Russia.svg Oroszországi Föderáció
Flag of Ukraine.svg ukrán önkéntesek
Flag of Don Cossacks.svg doni kozákok
Flag of Moldova.svg Moldova
Flag of Romania.svg román katonai tanácsadók és önkéntesek
Parancsnokok
Flag of Transnistria (state).svg Igor Szmirnov
Flag of Russia.svg Alekszandr Lebegy
Flag of Moldova.svg Mircea Snegur
Haderők
14 000 katona
9000 milicista
kb. 5000 önkéntes
25 000 - 35 000
Veszteségek
364 - 913 halott
624 sebesült
279 - 324 halott
1180 sebesült
A Wikimédia Commons tartalmaz Transznisztriai háború témájú médiaállományokat.

ElőzményekSzerkesztés

Transznisztria létének története az első világháború végéig vezethető vissza, amikor 1918-ban a polgárháborúba süllyedt Oroszország elvesztette Besszarábiát, Románia javára. A szovjetek, miután biztosították hatalmukat, egyik első külpolitikai célkitűzésüknek tekintették az első világháború után elvesztett területek - így Besszarábia - visszaszerzését. 1924-ben Bécsben szovjet–román tárgyalásokra került sor, melyek azonban eredménytelenül zárultak, jelentős mértékben köszönhetően annak, hogy egy, többségében oroszok által lakott dél-besszarábiai faluban, Tatarbunarban felkelés tört ki a román hatóságok ellen, melyet a szovjet kormány indirekt módon (a Román Kommunista Párton keresztül) támogatott. A tárgyalások megszakadását követően a szovjetek a Dnyeszter keleti partján létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, melynek lakossága főként ukrán és román (moldáv) volt.

A második világháború idején (1940. június 26.) a szovjetek megszállták Besszarábiát, de a Barbarossa hadművelet megindulását követően a román csapatok hamar visszafoglalták azt, majd megszállták Transznisztriát is. 1944-ben a szovjetek visszafoglalták úgy Transznisztriát, mint Besszarábiát, majd ezek a területek a második világháború után is megmaradtak a Szovjetunió részének. A szovjet hatóságok Transznisztriát és Besszarábiát összeolvasztották, létrehozva a Moldáv SZSZK-t.[1] Ennek román nemzetiségű és nyelvű lakosságát moldávnak, vagy másként moldovánnak nyilvánította a szovjet politika és a kommunisták által irányított köznevelés révén kiformálták a moldován tudatot. A Dnyesztermelléket tudatosan alakították ki nehézipari területté és építettek fegyverraktárakat, ahol aztán nagy mennyiségű készletek halmozódtak fel és ez a későbbi háborúban igen jól jött az orosz és ukrán felkelőknek a moldován hadsereg elleni harcban.

Az 1980-as évek végére a Szovjetuniót elérte az enyhülés szele, Mihail Szergejevics Gorbacsov reformpárti politikájának köszönhetően, mivel azelőtt a szovjet politika nemcsak a moldován és a román nemzet szétválasztására törekedett, hanem ezen előbbi csoportot így akarta eloroszosítani. A diktatúra enyhülése a nemzetiségi és szeparatista mozgalmak felerősödését is előidézte, így ismét előtérbe került Moldova Romániával történő egyesülését célzó tervek. A moldovai román nacionalizmus felerősödése azonban természetesen ellenszenvet szült a térség elsősorban szláv nemzetiségeinek körében. Ez a román nacionalizmus-ellenesség legerősebben a Dnyeszter-mellékén jutott kifejezésre, ahol az 1989-es népszámlálás alapján a román lakosság mindössze a népesség 39,9%-át tette ki, míg az oroszok és ukránok együttesen 53,8%-ot. Emellett tovább erősítette a szláv lakosság ellenérzéseit, hogy 1989. augusztus 31-én a moldáv parlament elfogadott két törvényt, melyek az orosz helyett a moldávot tették meg az ország hivatalos nyelvének, valamint a ciril betűs írás helyett a románnal egyező latin írásmódot léptették életbe, ezzel is a Romániával történő fúziót kívánva elősegíteni.

Mikor 1989 decemberében Romániában a forradalom megbuktatta Nicolae Ceaușescut és vele együtt a kommunista rezsimet, megnőtt az esélye egy esetleges egyesülésnek Románia és Moldova között, kiváltva a moldovai nemzetiségek egyre nyíltabb tiltakozását. 1989 szeptemberétől egyre gyakoribbak voltak a tüntetések, zavargások a moldovai kormány nemzetiségi politikája ellen. Gagauziában és Transznisztriában a helyi nemzetiségek a moldáv köztársaságnak föderális alapokra való átalakítását tűzték ki célul. Miután a moldáv kormány ezt elutasította, 1990 augusztusában Gagauzia, majd szeptemberben Transznisztria kikiáltotta függetlenségét Moldovától és önálló szovjet tagköztársasággá való átalakulását, ezt a lépést azonban sem Chișinău, sem Moszkva nem ismerte el.

Az első fegyveres összetűzésre 1990. november 3-án került sor a Dnyeszter keleti partján fekvő Dubăsari város mellett, amikor egy moldovai rendőri különítmény megkísérelt egy barikádot felszámolni, melyet Dubăsari lakosai építettek a Dnyeszteren átívelő hídra. A kibontakozó lövöldözésben három helyi lakos vesztette életét, 16-on pedig megsebesültek.[2]

A függetlenség kikiáltása után Moldova hozzálátott saját haderejének megszervezéséhez. A moldovai hatóságok létrehozták a Védelmi Minisztériumot, majd megkezdték a csapatok toborzását. 1992 júliusára 25 000 - 35 000 moldáv katona állt hadrendben,[3] akik főként a szovjetektől "örökölt" fegyverekkel voltak felszerelve, de Románia is küldött fegyvereket az országnak, sőt román katonai tanácsadók és később önkéntesek is érkeztek az országba. A konfliktus során az orosz hadvezetőség megvádolta a román kormányt, hogy román pilótákat is küldött a moldovai haderő részére, ezt azonban a kormány tagadta és a későbbiekben sem sikerült bizonyítani.

Ezzel egy időben a transznisztriai szeparatisták egy hozzávetőlegesen 9000 főből álló miliciát állítottak fel, melyhez a konfliktus kitörését követően mintegy 5000 orosz (kozák) és ukrán önkéntes csatlakozott. A térségben harmadik erőnek számított a 14000 főt kitevő 14. orosz hadsereg Alexandr Lebegy parancsnoksága alatt, mely később szintén a transznisztriaiak oldalán avatkozott bele a harcba (a hivatalos orosz verzió mindössze békefenntartásról szólt). A transznisztriai fegyvereseket Oroszország és Ukrajna látta el fegyverekkel.

1991. december 23-án a moldovai csapatok ismét megkísérelték birtokba venni a Dubăsari melletti Dnyeszter-hidat, de a helyi milicisták visszaverték őket. Az összecsapásban négy moldovai katona esett el és 27 transznisztriai milicista került fogságba. Ezt az eseményt követően hadműveleti szünet állt be, míg március 2-án a konfliktus elmérgesedésével ki nem tört a háború.

A katonai konfliktusSzerkesztés

1992. március 1-én Igor Sipcsenkot, a dubăsari-i milícia parancsnokát meggyilkolta egy helyi fiatal. A kiélezett helyzetben a gyilkosság elrendelésével a moldovai rendőrséget vádolták meg. Megtorlásként március 2-ra virradó éjszaka doni kozák fegyveresek Dubăsari-ban ostrom alá vették a helyi rendőrség épületét és az ott tartózkodó 26 rendőrt fogságba ejtették (később kicserélték őket egy orosz fogolyra). A dubăsari-i eseményekre válaszul azonban egy, a Dnyeszter keleti partján levő, de Moldovához hű falu, Cocieri lakosai megtámadtak egy közeli fegyverraktárat, hogy felfegyverezzék magukat a transznisztriai milíciák ellen. Az összecsapásban három támadó életét vesztette, de végül a helybéliek sikeresen elfoglalták a raktárat, majd felfegyverkezve összecsaptak a transznisztriai szeparatisták fegyvereseivel. Rövidesen moldovai rendőrök és katonák érkeztek a térségbe, beavatkozva a harcokba a cocieri-i lakosok oldalán. Ezzel párhuzamosan heves harcok kezdődtek Dubăsari-tól délre, Coşniţa környékén is, ahova a transznisztriai szeparatisták taposóaknákat is telepítettek.[4] Transznisztria fegyverraktárai még ma is talán negyvenezer tonnányi fegyvert tartalmaznak,[5] s mivel akkor is már bőségesen rendelkezésre állt ez a készlet, a szemben álló feleknek (de különösen az oroszoknak és ukránoknak) bőven volt miből felfegyverezni saját erőiket.

A legsúlyosabb harcokra Bender város környékén került sor, amely a Dnyeszter folyótól nyugtra helyezkedik el, de többségében oroszok által lakott városként a transznisztriai kormány tartott rá igényt és a dnyeszter-menti szeparatisták emiatt megszállták. A moldovai kormány csapatokat küldött a térségbe a moldovai hatalom helyreállítására. Június 19-én moldovai hatóságok letartóztatták a 14. orosz hadsereg egyik őrnagyát, válaszul transznisztriai szeparatisták és orosz katonák tüzet nyitottak a benderi rendőrség épületére. Másnap a moldovai kormány erősítést küldött a városba, a moldáv katonákat azonban a városban transznisztriai és kozák fegyveresek fogadták. Heves harcok után a moldovaiak Bender jelentős részét elfoglalták, majd megkísérelték a Bender melletti Dnyeszter-híd elfoglalását, ahonnan zavartalanul támadhatták volna a transznisztriai kormány székhelyét, Tiraszpolt. A moldovai csapatok közeledésének hírére azonban az orosz 14. hadsereg nyiltan beavatkozott a harcba a transznisztriaiak oldalán, visszavetve a moldovai csapatokat és elfoglalva Bendert. A harcok során a moldovai csapatok kisebb számban repülőgépeket és helikoptereket is bevetettek, melyek közül egy súlyosan megrongálódott.

A kezdeti időszakban megnőtt a veszélye egy esetleges gagauziai konfliktusnak is, a gagauz többségű településeken a lakosok úttorlaszokat emeltek, valamint kisebb incidensekre is sor került, de a konfliktus eszkalálódását sikerült megakadályozni (Transznisztriával ellentétben), ennek is köszönhető, hogy a későbbiekben békés úton jöhetett létre megegyezés a moldovai kormány és a gagauzok vezetői között, melynek köszönhetően Gagauzia széles körű autonómiát kapott.

A 14. orosz hadsereg szerepeSzerkesztés

A konfliktus kezdeti szakaszában a Dnyeszter-mentén állomásozó orosz csapatok hivatalosan semleges álláspontot képviseltek, de a katonák és tisztek többsége szimpatizált a transznisztriai szeparatistákkal, sőt egyesek nyíltan beavatkoztak a harcokba a moldovaiak ellen, annak ellenére, hogy Moszkvából ilyen parancs ekkor még nem érkezett részükre. Emellett az orosz hadsereg a konfliktus alatt végig segítette fegyver- és lőszerszállítmányokkal a transznisztriaiakat. Emiatt több ízben előfordult, hogy a moldovai tüzérség orosz célpontokat is támadott. A Bender térségében vívott harcokban a moldovaiak három T–64-es orosz tankot semmisítettek meg és kettőt súlyosan megrongáltak, válaszul az oroszok heves tűz alá vették a moldovai alakulatokat, (orosz források szerint) megsemmisítve 11 páncélozott harcjárművet, két T–12 tankelhárító fegyvert, két ZU–23 légvédelmi ágyút és megölve 80 moldovai katonát.

Amikor a moldovai csapatok júniusban visszafoglalták Bendert és Tiraspol fele nyomultak előre, a 14. orosz hadsereg engedélyt kapott a nyílt beavatkozásra. Július 3-án hajnalban az orosz tüzérség tűz alá vette a moldovai csapatok Bender körüli állásait, ezzel gyakorlatilag el is döntötte a háború kimenetelét. Rövidesen a transznisztriai csapatok és a kozákok orosz tankokkal megerősítve ellentámadásba lendültek és visszafoglalták Bendert. Ezzel párhuzamosan a Krím-félszigeten állomásozó orosz MiG–29-es repülőgépeket felkészítették egy esetleges transznisztriai bevetésre, a repülők bevetésére azonban végül nem került sor, mert a moldovai kormány fegyverszünetet kért. A fegyverszüneti szerződést július 21-én írta alá Mircea Snegur moldovai és Borisz Jelcin orosz elnök.

A 14. orosz hadsereg főparancsnoka, Alekszandr Lebegy a konfliktust követően meglehetősen ellentmondásosan nyilatkozott az orosz csapatok szerepéről. Egy ízben nyílt támogatását fejezte ki a transznisztriai szeparatista kormány felé, mint mondta: "Büszke vagyok, hogy segítettük és felfegyvereztük a transznisztriai katonákat a moldovai fasiszták ellen". Egy másik alkalommal azonban úgy nyilatkozott, hogy az oroszok tulajdonképpen csak a békét segítették elő Transznisztriában, mint fogalmazott: "Én megmondtam a tiraszpoli huligánoknak és a chişinău-i fasisztáknak, hogy jobb ha befejezik egymás ölését, ellenkező esetben szétlövöm őket a tankjaimmal".

KövetkezményekSzerkesztés

 
Katonai járművek és transznisztriai zászló a Tiraspol és Bender közti Dnyeszter-hídon

A július 21-én aláírt fegyverszüneti szerződés értelmében a további fegyverhasználat elkerülése végett létrehozták a Közös Ellenörző Bizottságot, mely a három fő hadviselő fél, Oroszország, Moldova és Transznisztria katonáit foglalja magába, a három fél katonái békefenntartó missziót látnak el. Oroszország hazaszállította a térségből a 14. orosz hadsereget, de egy, a moldovai kormánnyal kötött egyezmény alapján joga van 2400 katonát állomásoztatni Transznisztriában. 1998-ban a missziót kibővítették, amennyiben 10 ukrán katonai megfigyelő is érkezett a térségbe, a békés állapot szavatolására.

A fegyverszünet megkötését követően néhány nappal még egy fegyveres incidensre került sor a Bender melletti, többségében oroszok által lakott Gîsca faluban, amikor moldovai katonák helyi milicistákkal tűztek össze. Az összecsapásban moldovai katonák legkevesebb három civillel végeztek és több sebesült milicistát agyonlőttek, majd a moldovai tüzérség lakóházakat vett tűz alá. A vérengzést hamarosan sikerült leállítani, a későbbiekben pedig nem került sor fegyveres összecsapásokra.

A fegyverszüneti szerződés értelmében Moldova lemondott a transznisztriai ellenőrzés alatt levő területek belső ügyeibe való beleszólásról, de a terület függetlenségét nem ismerte el (és nem ismeri el a mai napig, ahogyan a világ egyetlen más országa sem). 2006-ban Transznisztriában népszavazást tartottak a terület sorsáról, ezen a népszavazáson a résztvevők döntő többsége az Oroszországhoz való csatlakozást támogatta, de a referendumot egyetlen állam, még maga Oroszország sem ismerte el. Ennek elsődleges oka, hogy az oroszok Transznisztria ügyét időnként "zsarolási eszköz"ként használják fel a moldovai államvezetéssel szemben. 2012-ben, amikor tárgyalások kezdődtek Moldova és a NATO között esetleges NATO-bázisok létesítéséről az ország területén, az orosz külügyminisztérium kilátásba helyezte a Dnyeszter-menti Köztársaság függetlenségének elismerését, mely lépés megnehezítené Moldova számára a térség visszaszerzését.[6]

JegyzetekSzerkesztés

  1. dr. Marcela Sălăgean: Istoria Contemporană a României, Kolozsvár, é.n.
  2. https://books.google.ro/books?id=D0NBb157NSYC&pg=PA54&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false
  3. http://www.army.md/
  4. Moldova (angol nyelven). jmu.edu. (Hozzáférés: 2014. június 12.)
  5. Bogdán Tibor (2004. 08). „Puskaporos a levegő a Dnyeszter mentén,” (magyar nyelven), Kiadó: Magyar Hírlap.  
  6. Moszkva kilátásba helyezte Transznisztria elismerését (magyar nyelven). 3szek.ro, 2012. november 17. (Hozzáférés: 2014. június 12.)

ForrásokSzerkesztés