Vita:Canterburyi Szent Tamás

Ez a szócikk témája miatt a Középkorműhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Vázlatos Ez a szócikk vázlatos besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. Nagyon fontos Ez a szócikk nagyon fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: Hkoala (vita), értékelés dátuma: 2008. március 31.

Középkori témájú szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Figyelem! III. Sándor pápa címszó alatt Becketről többet írtak, mint a szócikkben magában. Oda nem való, de már van szócikk, ezért idemásolom. Be kéne olvasztani. Biztos jó, mert ott csupa szakirodalomból szedte össze a delikvens a dolgozatát.

THOMAS BECKET

A KIRÁLY BARÁTJA

III. Sándor kortársai közül óriásként magasodik ki, Thomas Becket (Becket Szt. Tamás), Anglia történelmének egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. Tragédiáját számos irodalmi műben, színarabban és filmben is megelevenítették. Életműve bizonyára William Shakespeare-t is megihlette volna, de az Erzsébet-kori protestáns angol légkörben, nem valószínű, hogy jó néven vették volna, egy katolikus szent életének propagálását. Thomas Becket egy normann származású, polgári családban látta meg a napvilágot, Londonban, 1118. december 21-én. Igen jó nevelést kapott, kezdetben a mertoni ágostonos kanonokiskolában tanult, majd miután felfigyeltek kiemelkedő adottságaira, a párizsi egyetemre küldték. Hazatérvén angliai hivatalnok lett. Az ifjú Becket kiterjedt társasági életet élt, és nem vetette meg az evilági örömöket sem. Kitűnően lovagolt és értett a solymászathoz is. Baráti köre révén ismerte meg Thobaldot is, a híres canterbury érseket, akinek a kedélyes, közvetlen és tehetséges Thomas, hamar belopta magát a szívébe. Becket karrierje ekkor kezdett felfelé ívelni. Theobald püspök maga mellé vette titkárként, s bár nem szentelte fel, kinevezte Canterbury fődiakónusává. „Hősünk” már István angol király (1135-1154) országlása idején megalapozta hírnevét, egyúttal az angol közélet befolyásos alakjává lett. 1154-ben – Theobald érsek lobbizásának köszönhetően – az ifjú II. Henrik király (1154-1189), őt nevezte ki a királyi kancellária élére. Az újdonsült uralkodó és kancellárja között 15 év volt a korkülönbség, ami elég volt ahhoz, hogy a tapasztalt és jól képzett Becket, befolyást gyakorolhasson királyára. A kinevezés ügyes döntésnek bizonyult. Becket és Henrik egy szív és egy lélek lett. Viszonyuk nem gyökerezett meg, az ilyenkor szokásos, személytelen munkakapcsolat szintjén, hanem bensőséges barátsággá formálódott. Theobald érseknek, aki azt várta Thomas kinevezésétől, hogy az majd az egyház érdekeit fogja védeni az állami érdekek ellenében, csalódnia kellett. A nagy pompával körülvett kancellár minden kérdésben a tehetséges király centralizáló törekvéseit szolgálta, s ha a sors úgy hozta, azt még az egyház rovására is megtette. A kancellári kötelezettségek mellett Becket néha diplomáciai feladatokat is ellátott, és nem hanyagolta el saját képességeinek tökéletesítését sem, így több alkalommal is eljutott Rómában és egy rövid ideig a Bolognában is megfordult, mint joghallgató. 1162-ben Theobald érsek halálával megüresedett a canterbury érseki szék. „Angliában, mint másutt is, a királyi hatalom megerősödésének súlyos akadályát jelentették az egyház kiváltságai, ereje, óriási birtokai. Így mikor a canterbury szék megüresedett, II. Henrik mindent megtett, hogy az angol prímás olyan ember legyen, aki megérti céljait, és jól együttműködik vele: hű kancellárja, Thomas Becket.” (Kulcsár Zsuzsanna) Mikor Becket értesült róla, hogy ura őt szánja az angol egyház élére tiltakozni kezdett és állítólag a következőket mondta Henrik királynak: „A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem, mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, melyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani, hiszen Ön már eddig is sok kívánságát végrehajtotta az egyház ellenére. Irigyeink meg fogják ragadni ezt a kedvező alkalmat, közénk fognak ékelődni, és amikor Ön megvonja tőlem jóakaratát, vég nélküli viták kezdődnek közöttünk.” A jelek szerint Henrik király nem vette komolyan – ekkor még – igaz barátja figyelmeztető szavait és keresztülvitte, hogy Thomas Becket legyen Canterbury új érseke. 1162. június 1-én került sor az új főpap pappá szentelésére, egy nappal később, pedig püspökké konszekrálására, és ünnepélyes székfoglalására. Az eddigi szoros barátság kötelékei, már közvetlenül a beiktatási ceremónia után, szakadozni látszottak. Becket visszaküldte kancellári pecsétjét a királynak, magyarul lemondott addigi jól jövedelmező hivataláról. II. Henrik megdöbbent, és régi barátja tettét árulásként könyvelte el.

II. Henrik (1133,1154-1189) a 12. századi Anglia leghatalmasabb és legeredetibb uralkodóegyénisége volt. Hódító Vilmos (1066-1087) unokájának Matildnak, és Anjou grófjának, Geoffroi Plantagenet-nek fiaként, trónra léptekor, már egy hatalmas birodalom felett rendelkezhetett. Hatalmát erősen növelte, hogy VII. Lajos francia király (1137-1180) elvált feleségét, a lovagi költészet ihletőjét, a nála bő tíz évvel idősebb Aquitániai Eleonórát (1122-1204) vette nőül. A házasság révén, a fiatal uralkodó birodalma a Pireneusoktól a Loire-völgyén és az Ǐle de France-on át, egészen Skóciáig terjedt. Így lett II. Henrik – Barbarossa Frigyes után – Európa második leghatalmasabb uralkodója. A királyi pár házasságának hátterében nyílván politikai okok álltak, mert Henrik, már a frigy kezdetén nyílt viszonyt folytatott Rosamond de Clifford-al. A Becket-tragédia mellett, Henrik uralkodását jelentősen beárnyékolta rossz házassága is, hiszen Eleonóra – aki mindig nagyon nehezményezte a házasságtörést, ha nem ő követte el – szüntelenül arra buzdította fiait, hogy fosszák meg apjukat a tróntól. Henriknek tehát sokszor kellett fiai, és az őket támogató franciák ellen, hadakoznia. Mindemellett azonban Henrik teljesen megújította Angliát: megreformálta a törvénykezést, meghódította Írországot, utazgatásai révén szemmel tartotta egész pátriáját stb. Erőfeszítéseinek és kiváló uralkodásának köszönhetően dinasztiája az Anjou-Plantagenet – később már csak Plantagenet – 1399-ig ült a szigetország trónján.

A KIRÁLY ELLENSÉGE

Thomas Becket, röviddel azután hogy birtokba vette új hivatalát, rendkívüli módon megváltozott. Az egykori pompakedvelő kancellár érsekként szerzetesi ruhát öltött – alatta a vezeklők szőringével –, naponta osztott alamizsnát, ostorozta magát, mindennap megvendégelte a környék szegényeit, éjjelenként pedig többet imádkozott, mint amennyit aludt. Ez a gyors és csodálatra méltó életmódváltás, elismerést váltott ki minden ismerőséből, még a vele kevésbé szimpatizáló püspökökből is. Nem történt azonban semmi „különös”: Becket világéletében maximalista volt, bármivel is bízták meg, annak tökéletesen akart megfelelni, s mivel a „lapjárás” úgy hozta, hogy főpap lett, hát ebben a feladatkörben is a lehető legtöbbet kívánta nyújtani. Szinte bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ez az irigylésre méltó tulajdonsága nyitotta meg lelkét az Isteni kegyelem még erősebb befogadására. Bár mindig vallásosság és szigorú erkölcsiség jellemezte, kancellári életvitele fölöttébb világias volt. 1162. nyarán, tehát egy Istennek szentelt „lelki ember” lépett az angol „nagyközönség” elé. Az első komoly összetűzés a király és a prímás között, 1163-ban vette kezdetét, amikor II. Henrik, Foliot püspököt nevezte ki a londoni egyházmegye élére, aki megtagadta az engedelmességet a prímástól. Becket heves tiltakozása kevés volt ahhoz, hogy a kinevezés meghiúsuljon, viszont elegendőnek bizonyult arra, hogy a király és a centerbury érsek régi barátsága végképp a múlté legyen. Ekkoriban történt, hogy egy pap megerőszakolt egy fiatal lányt, ráadásul annak apját is megölte. A bűnös klerikusra az egyházi bíróság nevetségesen enyhe büntetést szabott ki, s ez felháborította a közvéleményt. A korabeli Angliában természetesen messze nem ez volt az egyetlen eset, hogy egy pap bűnt követett el, hiszen minden 50. ember – valamilyen szinten – klerikus volt, s ebből minden hatodik valami módon összeütközött a törvénnyel. Az említett eset azonban szinte páratlan volt, és a gyilkoskezü pap irányába tanúsított prímási pártfogás nemigen kedvezett Becket renoméjának. Az ügy akkor szélesedett ki, amikor 1163 őszén – rövid franciaországi tartózkodás után – II. Henrik hazaérkezett. A gyilkossági ügy mellett, a királynak az is tudomására jutott, hogy az 1157. év óta, több mint száz egyházi személy követett el gyilkosságot, s persze valamennyien aránytalanul enyhe büntetést kaptak. Erre a felbőszült uralkodó, a klerikusok feletti ítélkezés jogát, kiakarta venni az egyháziak kezéből, és a világi bíróságok jogkörébe akarta átcsoportosítani. A prímás és a király, egy éven belül, immár másodszor is összetűzött. Konfliktusuk 1163. októberében, a westminsteri zsinaton csúcsosodott ki, ahol Becket azzal érvelt, hogy Henrik „ötlete” sérti az egyházat, hisz egy pap számára a létező legnagyobb csapás az, ha kizárják az egyházból. A zsinati püspökök oroszlánrésze a prímás mellé állt. Mikor az egyik gyűlésen a király megkérdezte főpapjait, hogy tiszteletben tartják-e az angol szokásjogot, azok azt felelték, hogy csak addig, amíg az nem sérti az egyház érdekeit. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy nem. Henrik feldúltan távozott. Becket azonban ekkor azzal volt kénytelen szembesülni, hogy „kollegáinak” nagy része nem olyan szilárd és bátor, mint ő. Erre abból jött rá, hogy sok püspök a király nyomába eredt, és fűt-fát ígért neki. Érdemes megemlíteni, hogy a westminsteri események után Henrik elvette Becketől az ifjú Henrik herceget, akit még kancellár korában bízott meg a „kicsivel” való gondoskodásról. Ilyen viharos előzmények után ült össze 1164. januárjában a Clarendoni Zsinat, ahol – Becket tiltakozásának dacára – írásba foglalták az angol szokásjogokat. A 16 cikkelyből álló ún. clarendoni konstitúció tk. a következőket tartalmazta: pap csak királyi jóváhagyással mehet külföldre, csak királyi engedéllyel lehet a pápához fellebezni stb. Amikor a prímás és néhány kitartó párthíve elutasította a konstitúciót, fegyveresek rontottak rájuk. A katonai fellépéstől maga Becket is megijedt, így jóváhagyta a dokumentumot, de csak szóban, ugyanis se nem írta alá, se nem pecsételte le. 1164 tehát a canterbury főpap egyik legnehezebb éve lehetett. A király immár gyűlölte, a püspökök ellene fordultak, és egyre inkább azt hangoztatták, hogy kinevezése jogtalan volt, mert az uralkodó erőszakolta be az egyházba. Mindemellett saját lelkiismerete is emésztette, a clarendoni megfutamodás miatt. Ezzel párhuzamosan II. Henrik III. Sándor pápához fordult, és azt kérte tőle, hogy szentesítse a clarendoni határozatokat, s persze a prímás befeketítését sem hagyta ki. A pápa ugyan elvette a konstitúciót, viszont – miután kissé félretájékoztatták – megrótta az érseket, és arra szólította fel, hogy hajoljon meg a királyi akarat előtt. 1164. októberében összeült a Northamptoni Zsinat, aminek az volt a célja, hogy prímást letegye. Becket nem mondott le, de álruhát öltve francia földre szökött a pápához. A canterbury érsek Sens-ben III. Sándor kezébe tette le hivatalát. Az egyházfő nem fogadta el a lemondást, de egy időre „beutalta” az érseket a Pontigny-i ciszter kolostorba, hogy egy kicsit magába szálljon és vezekeljen. A „viharvert” angol prímást számos híve követte Franciaországba. Távollétében, bár a király és a politikai elit nem kifejezette hiányolta, az alsópapság és a köznép – akik nem is értették igazán a vitát – Becket pártjára álltak. Thomas azonban Pontigny-ban is folytatta harcias politikáját és számos angol püspököt sújtott exkommunikációval. 1166-ban átköltözött egy Sens melletti bencés kolostorba, mert Henrik király kiadatását kérte a ciszterektől. 1169-ben VII. Lajos és II. Henrik Montmirail-ban tanácskozott. A francia védelem alatt álló Becket számára ezzel soha vissza nem térő alkalom kínálkozott arra, hogy megbékéljen urával. A két méltóság tehát – közel öt év után – ismét találkozhatott. A prímás letérdelt királya előtt, kijelentette, hogy mindenben Henrik ítéletére bízza magát, ha az nem sérti Isten tiszteletét. Ez voltaképpen óriási sértés volt, mert azt sejtette, hogy a király istentelen ember. A békekísérlet tehát kudarcot vallott. 1170. június 14-én a yorki érsek megkoronázta az ifjú Henrik herceget. A koronázási jog, egyébként a mindenkori canterbury érsek privilégiuma, így Henrik legalább annyira megsértette „exbarátját”, mint ahogy az „szokta” őt. Az immár nyolc éve húzódó viszálykodás mind a királynak, mind a prímásnak nagyon sok energiáját emésztette fel, érthető tehát, hogy – koronázás ide vagy oda – megenyhültek egymás irányába. Henrik újfent Franciaországba utazott, és 1170. nyarán ünnepélyesen kibékült érsekével, egyúttal hazahívta Angliába.

GYILKOSSÁG A SZÉKESEGYHÁZBAN

1170-ben tehát végre megtört a jég, Becket hazatérhetett. Mikor újra birtokba vette székhelyét, meleg hangú levélben számolt be III. Sándornak a kedvező fordulatról. A nyugalom azonban nem volt hosszú életű. Ha objektívek és tárgyilagosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy a harc újabb kirobbanása Becket hajlíthatatlan gregorianizmusának, és abból következő makacsságának az eredménye. Ahogy berendezkedett Canterbury-ben, rögvest hozzálátott, hogy kiélje „szenvedélyes igazságszeretetét”. A távolléte alatt „garázdálkodó” yorki érseket, valamint Jocelin és Foliot püspököket kiközösítette. A három sértett rögvest Normandiába hajózott II. Henrikhez, hogy elpanaszolhassák sérelmüket. A király – aki éppen a karácsonyi lakomán tivornyázott – éktelen haragra gerjedt, és a következő meggondolatlan mondat hagyta el a száját: „Hát nincs senki aki megszabadítana ettől a zavargó paptól?” Négy fanatikus katona komolyan vette a király szavait, lóra pattantak és meg sem álltak Canterbury-ig. December (1170) 29-én az esti órákban érték el a prímási főtemplomot, ahova betörtek és az oltár lépcsőjén imádkozó érseket kegyetlenül lekaszabolták. Becket utolsó szavai a következők voltak: „Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az egyház védelméért!” A főpap halálhíre görögtűzként járta be Európát és óriási megdöbbenést keltett. Maga II. Henrik is megdöbbent, hisz ő sem sejthette előre, hogy meggondolatlan szavai ekkora tragédiát eredményezhetnek. Bűnbánata jeléül három napra bezárkózott és keményen böjtölt. Mivel attól rettegett, hogy Becket haláláért őt fogják okolni, követeket küldött a pápához, akik által megüzente, hogy nem állt szándékában a prímást holtan látni, egyúttal megígérte, hogy aláveti magát a Szentszék ítéletének. III. Sándor kiközösítette a négy gyilkost, de a királyt nem, neki csupán azt tiltotta meg, hogy templomba lépjen. Ez a megdöbbentően enyhe ítélet, a pápa politikai következetességéből született, hisz ekkor még Frigyes császárral harcolt, s mivel az angol király egyszer már Barbarossához csatlakozott (Rouen 1165), nem akarta, hogy az megismétlődjék. Az egyházfő óvatossága tehát érthető. Thomas Becket azonban néhány év leforgása alatt legendává lett, hiszen megölése az egész középkor leghíresebb politikai gyilkossága volt. Sírjánál számtalan csodát jegyeztek fel, így III. Sándor 1173-ban a szentek sorába emelte. Síremléke, Róma és Santiago de Compostella után, Európa leglátogatottabb zarándokhelye lett. Angliát ekkoriban a szélrózsa minden irányából támadták (Franciaország, Skócia, Kasztília stb.) „A mindenfelől ostromlott szigetország népében ekkor keletkeztek az egyetemes katolicizmus elleni gyűlölet első csírái” (Szántó György Tibor) . Henrik, hogy kitörjön diplomáciai elszigeteltségéből, 1174 nyarán elzarándokolt Canterbury-be. Három mérföldet tett meg gyalog, míg a főtemplomhoz ért, majd a kriptában, Becket sírjánál, imádkozott. Az ima után hagyta, hogy mezítelen felsőtestét – ország, világ szemeláttára – megkorbácsolják a Canterbury szerzetesek. III. Sándor ekkor oldotta fel a király templomba lépési tilalmát. Becket kétségkívül történelemformáló személyiség volt, életvitele, lelkisége, bátorsága és tragédiája csakugyan példamutató. Emléknapját, mindmáig, december 29-én tartja az egyház.

---

Remélem valakinek lesz hozzá kedve...--Mathae _{Page de débat} 2006. június 7., 01:06 (CEST)

Tamás vagy Thomas?

Én az előbbi változatot támogatom, mivel szent az illető. A szenteket meg már csak magyarosan szokás hívni, régtől fogva, és manapság is (ld. Nursiai Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Kalkuttai Szent Teréz).--Mathae Tohuvabohu 2007. május 19., 01:25 (CEST)

Becket Ereklyéje Magyarországon?

A cikk állítása szerint a „Szent Tamás-hegyi kápolnában helyezték el ereklyéit”. Mégis miféle ereklyét? Hogy kerültek ezek Magyarországra? Timur lenk ^disputa _tettek 2007. augusztus 9., 03:21 (CEST)

Javaslat: a szócikk átnevezése Becket Szent Tamás-ra

Ezt a kedves szentet évszázadok óta tisztelik Magyarországon, jókora szakirodalma van, soha nem nevezték Canterbury-nek mindig Becket Szent Tamás néven futott. Nem tudom melyik műveletlen (elnézést az arroganciámért) szerkesztő nem nézett utána egyetlen könyvben sem, de ne járjon a Wikipédia megint a maga útján, tessék a szakemberek és a tudomány akadémiai terminológiáit követni. Például Katolikus LExikon, ehhez még könyvtárba sem kell menni: Katolikus Lexikon vonatkozó szócikke üdvök: Dwoothy ^vita 2020. december 29., 00:22 (CET)