Voszhod–2

A Voszhod–2 kétszemélyes, zsilipkamrával felszerelt űrhajó, a Voszhod-program második (egyben utolsó) emberes repülése, amelynek során a világon elsőként hajtottak végre űrsétát.

Voszhod–2
Voszhod-program
Repülésadatok
Ország	Szovjetunió
Űrügynökség	Szovjet űrprogram
Hívójel	Алмаз (Almaz)
Személyzet	2 fő
Hordozórakéta	R7
NSSDC ID	1965-022A
A repülés paraméterei
Start	1965. március 18. 07:00 UTC
Starthely	Bajkonur
Keringések száma	17
Földet érés
ideje	1965. március 19. 09:02 UTC
helye	59°37′ É 55°28′ K
Időtartam	1 nap 2 óra 2 perc 17 mp
Űrhajó tömege	5682 kg
Pálya
Perigeum	167 km
Apogeum	475 km
Pályahajlás
Föld körül	64,8°
Periódus
Föld körül	90,9 perc
Előző repülés Következő repülés Voszhod–1 Szojuz–1
A Wikimédia Commons tartalmaz Voszhod–2 témájú médiaállományokat.

A zsilipkamra és a Berkut űrruha
(a moszkvai űrhajózási múzeumban kiállítva)

Személyzet

Beosztás	Kozmonauta
Parancsnok	Pavel Beljajev (1) űrrepülés
Fedélzeti mérnök	Alekszej Arhipovics Leonov (2) űrrepülés

Tartalék

Beosztás	Kozmonauta
Parancsnok	Dmitrij Zaikin (0) űrrepülés
Fedélzeti mérnök	Jevgenyij Hrunov (1) űrrepülés

(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

Előzmények

Az űrverseny

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a politikai szembenállásuk alapján állva életre hívták az űrversenyt, mint egyfajta szimbolikus teljesítmény keretrendszert, amely egyrészt nagyon érzékeny módon mutatta a világ közvéleményének, hogy melyik hatalom milyen technikai színvonalon áll – azt ugyanis egyöntetűen elfogadta mindenki, hogy az űrtevékenység minden műszaki teljesítmény leg high-techebb csúcsa –, másrészt ugyanilyen plasztikusan mutatta be a teljesítmény bemutatójának katonai képességeit egy nagy hatótávolságú tömegpusztító fegyver célbe juttatására.

Ebben a versenyben az USA volt a harsányabb, mindent a közvélemény elé táró fél – többek között azzal, hogy Dwight Eisenhower elnök előre bejelentette, hogy az ő országa fog elsőként egy tárgyat, egy műholdat Föld körüli pályára állítani –, míg a szovjetek játszották a sötét ló szerepét, mindent titokban tartva és a lehető legjobban elrejtve a világ szeme elől végezték a saját kísérleteiket. Az első műholdat, a Szputnyik–1-et aztán a Szovjetuniónak sikerült felbocsátania. Ez a tény beindította azt a presztízsharcot, amit a két nagyhatalom vívott az űrteljesítményekben való egymásra licitálással, amelyben kezdetben a Szovjetunió volt a kezdeményező fél, aki után az USA csak a lépést próbálta tartani, kevés sikerrel.

A Szovjetunióban gyakorlatilag nem létezett űrprogram, hanem szinte véletlenül született meg a világűr meghódítására alkalmas technika: egy Sztálin által mellőzött, bebörtönzött zseni, Szergej Koroljov jutott el olyan pozícióba, hogy világraszóló fejlesztésekkel megalkossa azt a technikát, amely alkalmas volt, hogy vele elérjék a világűrt. Koroljov lépésről-lépésre haladva előbb megalkotta a Szputnyik–1-et, majd a Szputnyik-sorozat egymás utáni tagjait, amelyek mind világraszóló, zajos sikert hoztak. Az automata műholdakat követte a következő fejlődési lépcső, az ember világűrbe juttatása. Ehhez Koroljov megalkotta a Vosztok űrhajót és ennek fedélzetén 1961. április 12-én sikerrel juttatták Föld körüli pályára Jurij Gagarint, a világon elsőként.

Vosztok–program

Az űrteljesítményeket illetően Nyikita Hruscsov azonnal felismerte, hogy mekkora propagandaérték rejlik bennük és az első műhold sikerét követően forszírozta ezek újabb és újabb bemutatását. Ebben lényegében az egyetlen partnere Szergej Koroljov – és az általa vezetett OKB–1 tervezőiroda – volt. A Párt azt várta Koroljovtól, hogy új és még újabb űrrepülések tervével álljon elő. Ezek sorában az ember világűrbe juttatása volt a logikus következő lépés. Ehhez a Koroljov kezében levő egyetlen technika az R-7 interkontinentális ballistikus rakétából, azaz a Szemjorkából átalakított űrrakéta volt, amelyhez különböző hasznos terheket – műholdakat, űrszondákat, űrhajókat – lehetett illeszteni, amelyeket szintén Koroljov irodájában terveztek. Éppen ezért olyan, hogy Vosztok–program, csak hivatalosan létezett, egy kormányrendelet szólt róla, ám az csak egy keretrendszer volt, a tartalmat illetően mindig az döntötte el a továbblépést egyik űrteljesítményről, a másikra, hogy Koroljovék műhelye éppen mivel tudott előrukkolni és a főtervező mit ajánlott megvalósításra Hruscsov főtitkárnak.

1961-ben ez a továbblépés az ember világűrbe juttatást jelentette, annak fényében különösen, hogy az Atlanti-óceán túlpartjáról folyamatosan érkeztek a híradások, hogy a NASA is erre készül a Mercury-program keretein belül. Óriási versenyfitásban végül Koroljov terve diadalmaskodott az amerikaiak felett és a Szovjetunió juttatta Föld körüli pályára a Vosztok–1-et 1961. április 12-én egy egy fordulatos űrrepülésre. Ezzel azt az óriási fegyvertényt is sikerült bemutatni, hogy a szovjetek egyből Föld körüli pályára küldték az első űrhajójukat, amely így megkerülte bolygónkat, szemben az amerikaiak, akiknél az első emberes űrrepülések csak ún. űrugrások, azaz parabolapálya mentén végrehajtott nagy magasságú repülések voltak, amelyek a pálya egy rövid szakaszán átlépték a világűr határaként meghúzott Kármán-vonalat. Gagarin repülésére három héttel később, 1961. május 5-én adtak az amerikaiak soványka választ Alan Shepard Mercury–Redstone–3 repülésével, míg a technikailag is ekvivalens válaszra csak 1962. február 20-án, John Glenn Friendship 7 repülésével került csak sor. A műholdak, holdszondák, majd az ember feljuttatásával vitathatalan technológiai előnyt mutatott fel a Szovjetunió.

Hruscsovnak rendkívül elnyerte a tettszését a fent említett technológiai előny, amelynek propaganda hullámát meglovagolva újabb sikereket várt el Koroljovtól. A főtervező pedig azt a filozófiát kezdte követni, hogy „csak a sikereket követően lépünk tovább és minden újabb repülésnek valamilyen jelentős újdonságot kell elérnie” és ez alapján ajonlott a főtitkárnak újabb és újabb megvalósítandó repüléseket. Így következhetett Gagarin útját követően 1961. augusztus 6-án German Tyitov egy teljes napot felölelő, 17 keringéses repülése. Ez a siker is jóval azt megelőzően teljesült a szovjetek részéről, mielőtt az amerikaiaknak egyáltalán Föld körüli pályán vezetett repülést sikerült volna indítani. Egy évet kellett várni a következő lépcsőfokra, amíg Koroljovnak és tervező irodájának sikerült megtervezni és startra állítani egy olyan újdonságot, amit a főtervező a követelmények között megfogalmazott. Ez az újdonság pedig egy páros, szimultán repülés volt: a szovjetek egy időben két űrhajójukat akarták felbocsátani és lehetőség szerint azt akarták, hogy a két űrhajó a lehető legjobban közelítse meg egymást. Ennek keretében 1962. augusztus 11-én Andrijan Nyikolajev startolt a Vosztok–3 fedélzetén, hogy négy napos repülést teljesítsen. Másnap, augusztus 12-én pedig Pavel Popovics startolt a Vosztok–4-gyel. A startidőpont a két űrhajó pályája úgy lett kijelölve, hogy nem sokkal a második űrhajó pályára állását követően mindössze 5 km-es távolságba kerüljön a két űrhajó. A nyugati sajtó szenzációként és űrrandevú kísérletként értékelte az eseményeket, az egekbe emelve a szovjet űrtechnika ázsióját. Ezidőtájt az amerikaiak Glenn három keringéses útját és annak Scott Carpenter általi megismétlését tudták felmutatni a másik oldalon az Aurora 7-en. A szovjetek előnye talán ekkor volt a legnagyobb az űrversenyben. Ezt követően ismét közel egy év telt el, amikor a „Vosztok-programban” űrhajó startolt. A Vosztok–5 és Vosztok–6 ismételten szimultán repülést mutatott be. A nagy újdonság ezúttal az volt, hogy a másodikként startoló űrhajóban egy nő, a világ első űrhajósnője, Valentyina Tyereskova foglalt helyet. 1963. június 14-én Föld körüli pályára állt Valerij Bikovszkij űrhajója és az előző páros repüléshez hasonlóan egy napra rá startolt Tyereskova Vosztok–6-ja. A start után itt is bemutatták a kb. 5 km-es közelséget jelentő megközelítést – amely ez esetben is inkább volt a pályaelemek és startidőpontok nagyon pontos meghatározásából eredő szerencse, mintsem tudatos manőverezéssel végrehajtott randevú (amely manőverezésre a Vosztok, mint űrhajótípus egyébként nem is volt képes –. Bár eredetileg sokkal hosszabbra tervezték a repülési szakaszt, Bikovszkij űrhajója nem a kellő pályán repült és sokkal jobban fékeződött, így sokkal hamarabb, vissza kellett hozni a Földre. Három napnyi repülés után – ami Tyereskova számára csak két nap volt – visszahozták a két űrhajót, amelyek rövid időkülönbséggel szálltak le a Szovjetuni területén. A Vosztok program lendülete azonban teljesen elfogyott, ami abban merült ki, hogy a második szimultán repülésben semmiféle jelentős újdonság nem volt az előző repüléshez képest, a fő különbség, hogy női űrhajóst reptettek, inkább volt propagandafogás, mintsem űrhajózás technikailag említhető momentum. A szovjet előny elkezdett kopni, a szovjet űrrepülésekben pedig elindult egy hanyatlás.

Vosztokról Voszhodra

Amerikában tudták, hogy kell valamilyen erőteljes hatás, amellyel valahogy egy másik sínre terelik az űrverseny folyamát, ha nyerni akarnak, mert az adott folyamatok további forszírozásával nem lesznek képesek a szovjeteket utolérni, vagy megelőzni. Ez a hatás pedig nem volt más, mint az Apollo-program, azaz a Hold meghódításának John F. Kennedy elnök általi elindítása. Ez a lépés teljesen új helyzetet teremtett, az amerikaiaknak ez is volt a szándéka: anullálni akarták az addig született összes eredményt. Technikai oldalon ez abban állt, hogy minden addigi űreszközt elavulttá tettek és új eszközök fejlesztése iránt támasztottak igényt. A Hold eléréséhez két alapvető ilyenre volt szükség: egy óriásrakétára és egy manőverezhető, többszemélyes űrhajóra.

A Szovjetunió presztízsokokból nem tehette meg, hogy nem válaszol erre a kihívásra, így náluk is megindult a holdprogram, aminek célkitűzése egyszerű volt, mindenképpen az amerikaiak előtt kell egy szovjet kozmonautát eljuttatni a Holdra. A megvalósulás szintjén azonban óriási hibák csúsztak be a szovjet számításokba. Az egyik ilyen jelentős hiba az volt, hogy a szovjet űrrepülések mindvégig csak a katonai programok oldalvizén egyensúlyozó „mellékterméknek” számítottak és a finanszírozásban is mindig a katonai programok kaptak elsőbbséget. A másik nagy problémát a szocializmusban eléggé elterjed, nagyon hatékonytalan, a személyes kapcsolatok mentén építkező feladatkiosztás volt. Koroljov mellé ugyanis időközben felzárkóztak különböző másik tervezőirodák, amelyek részfeladatokat csipegettek el az űrprogramok asztaláról, elsősorban személyes kötődés alapján (a legkirívóbb ilyen az volt, amikor a Cselomej Tervezőiroda kapott megbízást holdűrhajó tervezésre azért, mert Vlagyimir Cselomej vezető tervező alkalmazta Hruscsov pártfőtitkár mérnök fiát, Szergej Hruscsovot). A Szovjetunióban ezzel elkezdődött egy az USA-val éppen ellentétes folyamat: ott a sok, függetlenül, egymástól elkülönülten, kvázi párhuzamosan, azaz hatékonység szempontjából pazarlóan futó projektet egyetlen kézbe, koncentrált erőfeszítésbe integrálták a NASA megalakításával, addig a spontán koncentráltan, egy kézbe (ti. Koroljov kezébe) összefutó fejlesztéseket elkezdték szétszalámizni és felosztani konkurens tervezőirodák között. Ebben a közegben az új Szojuz űrhajó fejlesztését kezelték egy hosszabb folyamat végén úgy, mint a leendő több személyes, manőverezhető és végső soron a Holdra szálláshoz használható űrhajót, ám ez a kiválasztási folyamat, amelyben több tervezőiroda is a saját portékáját kínálgatta, elhúzódott. Majd ezt az időbeli elhúzódást tetézte az, hogy az illetékes minisztérium, aki a költségvetési forrásokat kezelte, nem utalt ki megfelelő forrást a Szojuz űrhajó fejlesztéséhez.

Teljesen egyértelmű volt, hogy a Szojuzzal – látva a fejlesztsek haladását és az amerikából, a Geminiről érkező híreket – nem fogják tudni megtartani a vezetést az űrversenyben. A szovjet kormány csak két éves késéssel, 1963. december 5-én foglalta határozatba egy többszemélyes űrhajó fejlesztésének szükségességét. Ez pontosan két év lemaradásban volt az amerikai Gemini űrhajót életre hívó amerikai szándéktól, azaz e területen a NASA immár 2 éves fejlesztési előnyben volt. Emellett titkos, belső párthatározat szólt arról is, hogy nem elég megnyerni a holdraszállás versenyét, hanem a Gemini által várhatóan elért teljesítményekre is választ kell adni szovjet oldalról, természetesen az amerikaiakat megelőzendő. Koroljov a követelmények ollójába került.

A fő fejlesztési döntést ez az időzavar kényszerítette ki. Nem lévén idő egy, a Gemini-program várható teljesítményeit és kapacitását – ti. az űrrandevút, két űrhajó összekapcsolását és az űrsétát, illetve az űrhajó többszemélyes kialakítását – legyőző új típus kifejlesztésére, Koroljov kettéválasztotta a fejlesztési irányokat. Azt mondta, hogy legyen egy olyan ága a fejlesztéseknek, amihez nem kell manővereznie az űrhajónak, ez a többszemélyes kialakítás és az űrséta voltak és legyen egy olyan ága, amelyhez már kell a manőverezés. Előbbihez elég átalakítani az amúgy sem manőverezőképes Vosztok űrhajót, utóbbit pedig az addig a fejlesztési lemaradásokat utolérő Szojuz űrhajóval teljesítik. Íyg született meg a Voszhod koncepciója, ami faék egyszerűségűnek látszott: át kell alakítani a Vosztokot egyszemélyesből több személyessé.

A repülés

Az űrhajósok a repülés idején a világűrbe való kilépésre alkalmas szkafandert viseltek. Pályára állás után sűrített levegővel felfújták az űrhajó egyik ajtónyílásához csatlakozó, henger alakú zsilipkamrát. Leonov elfoglalta helyét a zsilipkamrában, majd levegővel feltöltötte űrruháját, rögzítette a köldökzsinórt. A levegő kieresztése után Beljajev kinyitotta a világűrbe vezető ajtót. Leonov a világon elsőként hajtott végre 12 perces űrsétát. A kilépésről, a mozgáselemek gyakorlásáról filmfelvételt készítettek. Leonov leszerelte a filmfelvevőt, majd a fordított irányú műveletekkel visszatért az űrhajóba.

Az űrruhát a belső nyomás "felfújta", és a zsilipkamrába történő visszatérés csak az űrruhában található levegő nagy részének kiengedésével valósulhatott meg. Visszatérése után az űrhajó kabinjából szivárogni kezdett a levegő, a sorozatos meghibásodások miatt kézi vezérléssel indították el a leszállási műveletet. Az űrkutatás történetének első kézi vezérlésű leszállása sikeres volt. A kijelölt leszállási körzettől több száz kilométerre, Perm város közelében érkeztek vissza a Földre. A földet érés mély hóban, erdőben történt. A kutatóhelikopter csak 2,5 óra múlva, 13:00 UT-kor találta meg őket, és jelentette, hogy élnek és jól vannak (az űrhajósok tüzet gyújtottak és az ejtőernyőjük is jól látható volt). A helikopter azonban az erdő miatt nem tudott leszállni. Végül 17:00 UT-kor szállt le a mentőhelikopter a kapszulától több kilométerre. A gyalogos keresés csak másnap reggel 05:00 UT-kor kezdődött meg, a legénységnek addig helikopterről dobtak le meleg ruhát és ellátmányt.

Az utólagos vizsgálat annyi tervezési problémát tárt fel, hogy a program további repüléseit törölték.

Kapcsolódó szócikkek

• Berkut (űrruha)

Források

• Űrhajózási lexikon. Főszerk. Almár Iván. Budapest: Akadémiai – Zrínyi. 1981. ISBN 963 05 2348 5
• „Mezítláb” az űrben: 40 éve történt az első űrséta (Űrvilág)
• Egy régi "Napkelte" emléke – a Voszhod űrhajó(magyarul)
• http://www.svengrahn.pp.se {en}
• [1](angolul)

Elődje: Voszhod–1

Voszhod-program 1964-1965

Utódja: Szojuz–1