Főmenü megnyitása

Az Egyesült Királyság az Európai Unió tagjaként

Az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az Európai Közösségekhez, az EU elődjéhez. Az ország tagságát népszavazás erősítette meg 1975-ben. Az 1970-es és 1980-as években főleg a Munkáspárt és szakszervezeti vezetők támogatták a kilépést. Az 1990-es évek óta a kilépés fő támogatója a Függetlenségi Párt (UKIP), és növekvő számban támogatták a konzervatívok is.


Miután 2016-ban a brit polgárok többsége népszavazáson a kilépés mellett voksolt, az Egyesült Királyság kormánya 2017. márciusában bejelentette az uniós szerződés 50. cikkelye szerinti kilépési szándékát. Bár az uniós szerződés szerint a kilépés dátuma 2019. március 29-én 11 óra lenne, a kilépés tényleges időpontja továbbra is kérdéses.

Az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból előzmény nélküli, ezért a kilépési folyamat precedensként is szolgálhat esetleges jövőbeli kilépési eljárások számára.

Tartalomjegyzék

A csatalakozás előzményeiSzerkesztés

Az Egyesült Királyság nem volt az EU elődje, a Római Szerződés aláírója. Ez az 1957-ben aláírt szerződés hozta létre az Európai Közösségeket, beleértve az Európai Gazdasági Közösséget (EGK). A brit csatlakozási kérelmeket 1963-ban és 1967-ben megvétózta Charles de Gaulle francia elnök, azzal az indokkal, hogy „a brit gazdaság számos vonása, a munkagyakorlatoktól a mezőgazdaságig” „Britanniát inkompatibilissé teszik Európával”, és hogy a britek „mély ellenségességgel” viseltetnek minden páneurópai projekttel szemben.[1] Ahogy de Gaulle 1969-ben visszavonult az elnökségből, az Egyesült Királyság ismét kérte a tagságot, ezúttal sikerrel. A szuverenitás kérdését az FCO 30/1048-as titkos külügyminisztériumi dokumentum vizsgálta, amelyet csak 2002 januárjában tettek közzé a dokumentumok titkosságát 30 év után feloldó szabály alapján. „A politikai területeket, amelyekben az Európai Közösségekhez való csatlakozás érinti a parlament szabadságát” a következőképpen sorolta fel a dokumentum: »vámok, mezőgazdaság, a munkaerő, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása, szállítás és a migráló munkások társadalombiztosítása.« A 26. paragrafus azt a következtetést vonta le, hogy érdemes a befolyási és hatalmi meggondolásokat a formális szuverenitás elé sorolni.[2] Az csatlakozási szerződést 1972 januárjában Edward Heath miniszterelnök, a Konzervatív Párt vezetője írta alá.[3] Az Európai Közösségek törvényt a parlament 1972. október 17-én hozta meg, és a következő nappal megtörtént a hivatalos ratifikáció,[4] és így a következő év január 1-vel az ország csatlakozhatott az EGK-hoz, vagy Közös Piachoz.[5]

1975-ös népszavazásSzerkesztés

A britek 1975-ben tartottak először népszavazást a tagságról. A Harold Wilson vezette ellenzéki Munkáspárt azzal az igénnyel vett részt az 1974-es választásokban, hogy tárgyalják újra az EGK-tagság feltételeit, és aztán tartsanak népszavazást a tagságról.[6] A Munkáspárt megnyerte a választásokat, de 3 mandátum hiányzott a parlamenti többségéhez, és kisebbségi kormány alakult. A fő politikai pártok és a sajtó főárama támogatta a tagságot, de éppen a kormányzó párt volt megosztott. A párt 1974-es egynapos kongresszusa 2:1 arányban a kilépés mellett szavazott, a 23 tagú kabinetből pedig heten ellenezték a tagságot.[7] Harold Wilson erre a vitára felfüggesztette a kollektív kabinetfelelősség alkotmányos konvencióját, megengedve a minisztereknek, hogy a kormány ellen kampányoljanak. 1975. június 5-én a szavazóknak a következő kérdésre kellett igennel vagy nemmel válaszolniuk: Úgy gondolja, hogy az Egyesült Királyság maradjon az Európai Közösségben (Közös Piacban)? Az ország minden közigazgatási megyéjében és régiójában az igen szavazat kapott többséget, kivéve a Shetland-szigeteket és a Külső-Hebridákat.[8][9]

A tagság fenntartásának ellenzőiSzerkesztés

1977 óta hol a tagság támogatói, hol ellenzői voltak többségben az Egyesült Királyságban, és az arányok jelentősen mozogtak.[10] Az 1975-ös népszavazás során a szavazók kétharmada támogatta a bentmaradást. Ezzel szemben a tagság elutasítottsága 1980-ban, Margaret Thatcher miniszterelnökségének az első évében érte el a csúcsot, ekkor 65 százalék volt, miközben csak 26 százalék volt a támogatók aránya.[10] Miután 1984-ben Thatcher tárgyalásokkal visszatérítést csikart ki a brit EU-befizetésekből, a tagság támogatói többségbe kerültek. Ez így is maradt, kivéve a 2000-es évet, amikor Tony Blair miniszterelnök szorosabb EU-integrációt sürgetett és az euró bevezetését, illetve 2011 környékét, amikor a bevándorlás a közfigyelem középpontjába került.[10] Még 2015 decemberében is egyértelmű többsége volt a tagságnak, bár akkor már látszott, hogy David Cameron miniszterelnök tárgyalásai az EU reformjáról, különösen a "nem eurózóna tagországoknak nyújtott biztosítékokról" és a bevándorlásról, komolyan befolyásolhatják a szavazókat.[11]

A thatcheri évekbenSzerkesztés

 
Az 1975-ös és 2016-os népszavazások eredményeinek összehasonlítása

1979-ben a britek úgy döntöttek, hogy kimaradnak az európai árfolyam-mechanizmusból (European Exchange Rate Mechanism, vagy ERM), amely az euró létrehozásának az előszobája volt.

Az ellenzékben lévő Munkáspárt az 1983-as választásokon azzal kampányolt, hogy az ország lépjen ki az EGK-ból, mégpedig népszavazás nélkül.[12] A Munkáspárt súlyos vereséget szenvedett, és Margaret Thatcher kormányát újraválasztották. Ezt követően a Munkáspárt is megváltoztatta politikáját.[12]

1985-ben az Egyesült Királyság népszavazás nélkül ratifikálta az Egységes Európai Okmányt, a Római Szerződés első jelentős módosítását, a Thatcher-kormány teljes támogatása mellett.

1990 októberében az Egyesült Királyság csatlakozott az ERM-hez, és a font sterlinget a német márkához rögzítették. Ez Margaret Thatcher mély fenntartásai ellenére történt, akinek azonban engednie kellett miniszterei nyomásának.

Maastricht és utánaSzerkesztés

1990 novemberében Margaret Thatcher lemondott a miniszterelnöki posztról, miután a Konzervatív Párt egyre megosztottabbá vált, részben Thatcher egyre euroszkeptikusabbá váló nézetei miatt. 1992 szeptemberében az Egyesült Királyság az ERM elhagyására kényszerült, miután a font sterling erős spekulációs nyomás alá került (Fekete Szerda). Becslések szerint a spekulációs támadás több mint 3 milliárd fontjába került a brit adófizetőknek.[13][14]

A maastrichti szerződés eredményeképp 1993. november 1-ével az Európai Közösségekből Európai Unió lett.[15] Az új név azt jelképezte, hogy a tömb gazdasági unióból politikai unióvá fejlődött.[16] Miután 2009. december 1-én életbe lépett a lisszaboni szerződés, a felfrissített maastrichti szerződést, az utóbbit új néven kezdték el emlegetni: ez az Európai Unió Szerződése (2007, angolul Treaty on European Union, vagy röviden TEU). A Római Szerződés aktualizált neve Szerződés az Európai Unió Működéséről (angolul Treaty on the Functioning of the European Union, vagy TFEU).

1994-ben Sir James Goldsmith megalapította a Népszavazás Pártot (angolul Referendum Party), azzal a céllal, hogy az 1997-es választásokon népszavazást követeljen a brit EU-tagságról.[17] A párt 547 választókerületben állított jelöltet és 2,6 százalékos eredményt ért el, 810 860 szavazatot szerezve.[18]

A UKIP szerepeSzerkesztés

Az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UK Independence Party, vagy UKIP) 1993-ban alakult. A 2004-es Európai Parlament választásokon a harmadik helyen végzett a brit pártok között, 2009-ben a második helyen, 2014-ben viszont már az első helyen, a szavazatok 27,5 százalékával. Ez volt az első alkalom az 1910-es általános választások óta, hogy nem a Munkáspárt vagy a Konzervatív Párt szerezte meg a legtöbb szavazatot egy országos választáson.[19] A UKIP 2014-es választási sikerének összetétele a választók közt erős korrelációban állt a 2016-os kilépési népszavazás eredményeivel.[20] 2014-ben a UKIP megnyert két időközi választást, amelyekre azért volt szükség, mert a választókerületek konzervatív parlametni képviselői a UKIP-hoz csatlakoztak, és utána lemondtak mandátumukról. A 2015-ös általános választásokon a UKIP a szavazatok 12,6 százalékát szerezte meg, és a 2014-ben elnyert két mandátum közül az egyiket (Clactont) megőrizte.[21]

EuroszkepticizmusSzerkesztés

Egy 2016 áprilisában publikált elemzésben John Curtice, a Strathclyde Egyetem professzora úgy definiálta az euroszkepticizmust, mint az EU hatalmának csökkentésére irányuló szándékot, az eurofíliát pedig az ellenkezőjeként. E definíció alapján a Brit Társadalmi Attitűdök (British Social Attitudes, BSA) felmérések szerint az euroszkepticizmus az 1993-as 38 százalékról 2015-re 65 százalékra emelkedett. Az euroszkepticizmus azonban nem keverendő össze az EU-kilépés akarásával. A 2015. július-novemberi felmérés például azt mutatta, hogy 60 százalék támogatta a „maradjunk EU-tagok” opciót és csak 30 százalék a kilépést.[22]

A 2016-os népszavazásSzerkesztés

2016. június 23-án véleménynyilvánító népszavazást tartottak az Egyesült Királyság és Gibraltár területén az ország európai uniós (EU) tagságáról. A szavazók 51,9 százaléka az Unióból való kilépésre szavazott.

A Brexit folyamata a népszavazás utánSzerkesztés

Theresa May kormánya 2017. márciusában bejelentette az Egyesült Királyságnak az uniós szerződés 50. cikkelye szerinti kilépési szándékát. Bár az uniós szerződés szerint a kilépés dátuma 2019. március 29-én 11 óra lenne, a kilépés tényleges időpontja továbbra is kérdéses.

ForrásokSzerkesztés

  1. 1967: De Gaulle says 'non' to Britain – again”, BBC News, 1976. november 27. (Hozzáférés ideje: 2016. március 9.) 
  2. FCO 30/1048, Legal and constitutional implications of UK entry into EEC (open from 1 January 2002).[1]
  3. Into Europe. Parliament.uk. (Hozzáférés: 2017. február 25.)
  4. English text of EU Accession Treaty 1972, Cmnd. 7463 (PDF). [2016. december 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. február 24.)
  5. 1973: Britain joins the EEC”, BBC News, 1973. január 1. (Hozzáférés ideje: 2016. március 9.) 
  6. Alex May, Britain and Europe since 1945 (1999).
  7. DAvis Butler: The 1975 Referendum (PDF). Eureferendum.com. [2016. augusztus 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  8. Research Briefings – The 1974–1975 UK Renegotiation of EEC Membership and Referendum. Parliament of the United Kingdom. (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  9. Who Voted for Brexit? A comprehensive district level analysis. Becker, Fetzer, Novy, University of Warwick. (Hozzáférés: 2016. november 22.)
  10. a b c Mortimore, Roger. „Polling history: 40 years of British views on 'in or out' of Europe 
  11. New Open Europe/ComRes poll: Failure to win key reforms could swing UK's EU referendum vote openeurope.org, 16 December 2015.
  12. a b Vaidyanathan, Rajini. „Michael Foot: What did the 'longest suicide note' say?”, BBC News Magazine, BBC, 2010. március 4. (Hozzáférés ideje: 2015. október 21.) 
  13. Black Wednesday. (Hozzáférés: 2016. február 24.)
  14. Tempest, Matthew. „Treasury papers reveal cost of Black Wednesday”, The Guardian, 2005. február 9. (Hozzáférés ideje: 2010. április 26.) 
  15. EU treaties. Europa (web portal). [2016. szeptember 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. szeptember 15.)
  16. EUROPA The EU in brief. Europa (web portal). (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  17. Wood, Nicholas. „Goldsmith forms a Euro referendum party”, 1994. november 28., 1. oldal 
  18. UK Election 1997. Politicsresources.net. [2011. szeptember 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. július 16.)
  19. 10 key lessons from the European election results. The Guardian, 2014. május 26. (Hozzáférés: 2014. május 31.)
  20. Does Migration Cause Extreme Voting?. Becker and Fetzer, University of Warwick, 2016. október 18. (Hozzáférés: 2016. november 30.)
  21. Matt Osborn: 2015 UK general election results in full. The Guardian, 2015. május 7.
  22. Tarran, Brian (2016. április 8.). „The Economy: a Brexit vote winner?”. Significance 13 (2). DOI:10.1111/j.1740-9713.2016.00891.x/full.