Főmenü megnyitása

Dzsungária (kínai írásjegyekkell: 準噶爾, pinjin átírással: Zhǔngáěr; ujgurul: Җуңғар ойманлиғи / جۇڭغار ئويمانلىغى, mongolul: Зүүнгар) földrajzi régió Belső-Ázsiában, amelynek nagy része a kínai Hszincsiang északi felének felel meg, de átnyúlik Kazahsztánba és Mongóliába is.

Dzsungária
Közigazgatás
Ország(ok)  Kína
 Kazahsztán
 Mongólia
Népesség
Teljes népességismeretlen
Földrajzi adatok
Területkb. 770 000 km²
Elhelyezkedése
Altai, Tienschan-Orte.png
Dzsungária (Kína)
Dzsungária
Dzsungária
Pozíció Kína térképén
é. sz. 45°, k. h. 85°
A Wikimédia Commons tartalmaz Dzsungária témájú médiaállományokat.

Tartalomjegyzék

FöldrajzSzerkesztés

Törmelékekkel, homokkal borított hullámos felszíne északkeletről délnyugat felé 1000 méterről 200 méterre süllyed. A medencét északkeleten a Mongol-Altaj, délen a Tien-san és a belőle kiágazó vonulatok meredek falakkal zárják le, a háromszög északnyugati oldalán fekvő, nagyjából kelet-nyugati csapású, a Közép-ázsiai-peremhegyvidékhez tartozó proterozoikumi röghegységek között azonban tágas átjárók vezetnek Közép-Ázsia felé, közülük a leghíresebb a 70 km hosszú, pár km széles, 200 méteres magasságban fekvő Dzsungár-kapu. Ez a hegyszoros Kazahsztán és Kína határán évezredek óta fontos közlekedési útvonal, a nomádok népvándorlásának egyik fő útja, ezért „népek kapuja” néven is emlegetik. A röghegységek közül az északabbi, 300 km hosszú Tarbagataj 2992 m-re magasodik, ma már nem borítja örök hó, a délebbi, 400 km hosszú, 4464 méteres csúcsú Dzsungár-Alatauról azonban több kisebb gleccser is indul.[1]

Dzsungáriát részben mérsékelt övezeti sztyeppe borítja, szárazságtűrő libatopokkal és tamariskafélékkel, a medence közepén pedig nagy, kb. 50 000 km² kiterjedésű sivatag (Gurbantünggüt) terül el. A hegyek oldalain 1500–2200 m között nyár- és fenyőerdők (rezgő nyár, szibériai vörösfenyő, szibériai luc), lábaiknál pedig az olvadékvizekből nyomán dús füvű rétek, legelők terülnek el. A medence legészakibb részét, a Fekete-Irtis völgyét – mely egy másik fontos átjáró északnyugat felé – leszámítva a medence lefolyástalan. Rövid folyói a sivatagban, vagy sós tavakban végződnek. Tavai közül egyik legismertebb a Borohoro-hegység északi lábát övező szerkezeti árokban 189 m magasan fekvő, 1040 km² területű Ebi-tó(wd).[2]

ÉghajlatSzerkesztés

Éghajlata szélsőségesen kontinentális. A januári középhőmérséklet mínusz 15-20 °C, a júliusi középhőmérséklet 25-28 °C, jelentős a hőmérséklet napi ingadozása is. A fagyos napok évi száma (200) meghaladja a fagymentesekét. Az éves csapadék alig 100–300 mm.[3]

Karamaj éghajlati jellemzői
HónapJan.Feb.Már.Ápr.Máj.Jún.Júl.Aug.Szep.Okt.Nov.Dec.Év
Átlagos max. hőmérséklet (°C)−11,0−7,05,019,026,032,034,032,025,015,02,5−7,513,9
Átlagos min. hőmérséklet (°C)−19,0−15,5−4,08,015,020,522,521,014,56,0−4,5−14,04,3
Átl. csapadékmennyiség (mm)4247161320157665105
Forrás: China Meteorological Administration


TörténelemSzerkesztés

VárosokSzerkesztés

Főbb városai: Ürümcsi, Kuldzsa (Yining), Karamaj, Vusu.

GazdaságSzerkesztés

Búzát, árpát, zabot és cukorrépát termesztenek, és szarvasmarhát, juhot, jakot és lovat tenyésztenek. A földeket gyakran olvasztott hóval öntözik.

A régiónak szén-, vasérc- és aranybányái is vannak, valamint olajmezői.

GalériaSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  • Ázsia regionális földrajza: Horváth Gergely, Probáld Ferenc, Szabó Pál (szerk): Ázsia regionális földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 1998. ISBN 9789632840215