Főmenü megnyitása

A fonotaktika egy nyelv hangtanának az a része, amely arról szól, hogy a beszédhangoknak milyen sorozatai használatosak törvényszerűen,[1] azaz milyen hangfajták és mely helyzetben fordulhatnak elő az illető nyelvben (pl. lehetséges szótagszerkezetek, mássalhangzó-sorozatok). Ezek a lehetőségek és azon tiltások, amelyekkel járnak, a nyelv fonotaktikai szabályai.[2][3][4]

Tartalomjegyzék

Fonotaktikai univerzálékSzerkesztés

Annak ellenére, hogy a nyelvek többé-kevésbé különböznek egymástól, mégis vannak közös vonásaik is.[2] Ezek között a legáltalánosabb hangtani az, hogy minden nyelvben magánhangzók kombinálódnak mássalhangzókkal szótagokban.[5]

Néhány szótagszerkezetre vonatkozó univerzálé a következő:

  • Minden nyelvben vannak nyílt, azaz magánhangzóval végződő szótagok, de nincsenek szükségszerűen zárt, azaz mássalhangzóval végződők is.[6]
  • Minden nyelvben vannak mássalhangzóval kezdődő szótagok, de nincsenek szükségszerűen kezdeti mássalhangzó nélküli szótagok is.[6]
  • Minden nyelvben, amelyben van magánhangzó + mássalhangzó (VC) szerkezetű szótag, van CVC, V és CV szerkezetű szótag is.[6]
  • Minden nyelvben van CV típusú szótag, azaz ez a típus univerzális.[7]

Egyike a kegfontosabb fonotaktikai univerzáléknak az, hogy, ha egy nyelvben előfordul egy bizonyos típusú hangkapcsolat, szótagtípus stb., akkor a nála kevésbé jelöltek is előfordulnak benne. Például a szótagtípusok terén jelöltek azok, amelyeket egyes nyelvek nem fogadnak el, mint amilyen a CVC. Vannak például olyan nyelvek, amelyekben a /ma/ szótag lehetséges, de a /mak/ szótag nem, de nincsenek olyan nyelvek, amelyekben a /mak/ szótag lehetséges lenne, és a /ma/ szótag nem. Következésképpen a CVC típus jelöltnek mondott a CV típussal szemben, amely jelöletlen, mivel univerzális.[7]

A szótaggal kapcsolatban megfigyelték még azt az általános jelenséget a világ nyelveiben, hogy a szótagkezdeti mássalhangzók választéka nagyobb, mint a szótagvégieké.[8]

Fonotaktikai szabályok a magyar nyelvbenSzerkesztés

Mint minden nyelvnek, a magyarnak is vannak fonotaktikai szabályai, és egyesek alól kivételek is. Például a fonémák többsége korlátlanul használatos mindenféle helyzetben: szó elején, közepén, végén, minden egyéb fonéma mellett. Azonban nagyon kevés szó kezdődik ty-vel (pl. tyúk, tyuhaj), és egy sem dz-vel. Szó végén nincs dzs, és csak kivételesen rövid o és ö (pl. nono).[9]

A magyar szóalak általános fonotaktikai jellemzői a következők:[10]

  1. Egyetlen magánhangzó önmagában is lehet tartalmas szó: ó ’régi’; egyetlen mássalhangzó csak kötőszó: s.
  2. Minimálisan egy szótag képvisel egy szót, maximálisan 9 szótag, 2 az átlagos szótagszám.
  3. A szóalak felépülésére a magánhangzók és a mássalhangzók kiegyenlített váltakozása jellemző.
  4. A legrövidebb magyar szó egy hangból áll, a leghosszabb 24 hangból, az átlagos hosszúság 4,5 hang.
  5. A szó eleje és a szó vége a fonetikus szerkezet szempontjából jóval kötöttebb, mint a szó belseje.
  6. Háromnál több azonos magánhangzó és kettőnél több azonos mássalhangzó nem lehet közvetlenül szomszédos.
  7. A szóalak magánhangzóit szabályozza a magánhangzó-harmónia és az illeszkedés törvénye.
  8. A szóalakban közvetlenül egymás mellett legfeljebb 6 magánhangzó (fiaiéi, fiaiéiért), illetőleg – idegen szavakban – 4 mássalhangzó állhat (absztrakt; egyedül az angström szóban van 5 mássalhangzó, de ez erősen idegen csengésű).
  9. A tőmorfémához legfeljebb 6 toldalékmorféma kapcsolódhat: kivilág/ít/hat/atlan/ság/á/ról.

Egyéb szabályokat és ezek árnyalásait is meg lehet említeni.[11]

A szavak elején lehetséges mássalhangzótorlódás, de csak speciális elrendezésekben. Például ha három mássalhangzó torlódik, az első mindig s vagy sz, a második p, t vagy k, a harmadik pedig csak az r lehet. Két mássalhangzó esetében ennél több kombináció lehetséges, de egyesek ki vannak zárva, pl. pf vagy gd.[7]

Vannak szófajonként más-más hangtani szabályszerűségek is, például az igei tövek nem végződhetnek rövid magánhangzóra, csak a névszóiak.

A nyelv történetében a fonotaktikai szabályok változhatnak. Viszonylag régen a nyelvbe került jövevényszavakon látszik, hogy a szóeleji két mássalhangzó nem volt megengedett: pl. szláv dvor > ’udvar’, román plăcintă > ’palacsinta’, latin schola > ’iskola’. A magánhangzó-harmónia szabályai is szigorúbbak voltak. A nyelv mai állapotában már sok ún. vegyes hangrendű szó van: sofőr, nüansz.

Néhány más nyelvbenSzerkesztés

Szabályszerű és szabályszerűtlen hangsorozatokSzerkesztés

Minden nyelvben vannak arra vonatkozó szabályok, hogy milyen beszédhangok követhetik, illetve nem követhetik egymást. Például az angolban:

  • A /h/ mássalhangzó csak magánhangzó előtt lehetséges, utána nem.[2]
  • Az /ŋ/ csak rövid magánhangzó (/ɪ/, /æ/, /ʌ/, /ɒ/) után következhet.[3]

Egymást követő mássalhangzók számaSzerkesztés

A nyelvek különbözően kezelik a mássalhangzók csoportosítását. A megengedés skálája a semmiféle mássalhangzócsoporttól a háromnál többet tartalmazóig terjed, még egy szótagban is. Ebben közrejátszanak olyan tényezők, mint a mássalhangzók helyzete a szóban vagy a szótagban, valamint hogy milyen mássalhangzók csoportosulhatnak.

A hawaii például olyan nyelv, amely csak magánhangzóra végződő szótagokat enged meg, tehát nem kerülhet egymás mellé két mássalhangzó.[7]

A japánban egymás mellé kerülhet két mássalhangzó, de csak két különböző szótagban, és csak akkor, ha azonosak (Hok-kaido), vagy ha a szótagvégi mássalhangzó /n/ (Hon-da).[7]

A kínaiban lehet szótag végén az /n/-en kívül az /ŋ/ és az /ɻ/ is, de ebben a nyelvben sem lehet két mássalhangzóból álló csoport egy szótagban, amint a szuahéli, a fula, a koreai vagy a török nyelvben sem.[6]

A thai nyelvben több mássalhangzó lehet szótag végén, mint az előzőekben (/m/, /n/, /ŋ/, /p/, /t/ és /k/), és megengedett a kettőnél nem több mássalhangzós csoport szótagon belül.[6]

A francia nyelvben lehet három mássalhangzó is egy szótagban, de ez viszonylag ritka. Szótag elején lehetségesek, és a kombinációk száma korlátozott. Megengedettek például a /stR/ (pl. strident ’harsány’) és a /skR/ (scruter ’fürkészni’) csoportok, de például a /pms/ csoport nem. Szótagkezdeti kéttagú mássalhangzókombinációkra is vonatkoznak korlátozások. Megengedettek a /ps/ (psychologie ’pszichológia’), /pR/ (prendre ’elvenni’), /tR/ (traire ’fejni’), /pl/ (plaire ’tetszeni’), csoportok, de nem a /ml/, /bm/, /ms/, /rs/ sau /jl/ csoportok is. Szótag végén is lehetségesek egyes kéttagú mássalhangzócsoportok.[12]

Az angolban háromig terjed úgy a szótagkezdeti, mint a szótagvégi mássalhangzók száma, de ebben a nyelvben is ezek ritka esetek: sprint ’futás’, strength ’erő’.[8] Ugyanakkor nem akármilyen tartalmú csoport lehetséges, például az /fs/, az /spm/[3] vagy a /ps/[12] egyáltalán nem elfogadott, a /gz/ mássalhangzócsoport pedig csak szó belsejében (exhaust ’kifáraszt’) vagy végén (legs ’lábszárak’) megengedett.[2]

A románban is három az egyazon szótagban egymást követő mássalhangzók számának a maximuma. A kettős csoportok közül kizártak a tl és a dl, szóeleji hármas csoport pedig csak az /s/ (magyar sz), a /z/, az /ʃ/ (magyar s) és a /ʒ/ (magyar zs) réshangok közül az egyik + zárhang + /l/ vagy /r/ hangokból állhat, azzal a feltétellel, hogy az első kettő vagy zöngés, vagy zöngétlen legyen. Szó végén is lehet három mássalhangzó, de csak nagyon kevés esetben.[13]

A németben és a norvégban előfordul szóvégi öt tagú mássalhangzócsoport is: (németül) Herbsts ’ősz’ (birtokos esetben), (norvégul – bokmål) skjelmskt ’huncutul’.[6]

A szótag magjaSzerkesztés

A magyarban és más nyelvekben csak magánhangzó lehet szótag magja, de más nyelvekben másféle beszédhang is betöltheti ezt a szerepet.

Vannak nyelvek, melyekben kettőshangzó is gyakran szótag magja, bár vita tárgya az, hogy a kettőshangzóban részt vevő félhangzónak nevezett rész az-e, vagy tulajdonképpen mássalhangzó.[14] Ilyen nyelvek a spanyol (pl. bueno [bwe.no][15] ’jó’),[16] a francia (pl. traduire [tʁa.dɥiːʁ] ’fordítani egy nyelvről egy másikra’),[17] vagy a román: sea ['se̯a.rə] ’este’, noapte ['no̯ap.te] ’éjjel’.[18]

Egyes nyelvekben bizonyos mássalhangzók (főleg /r/, /l/, /n/, /m/) is képezhetik szótag magját. Ilyenek például a cseh nyelv (pl. Brno [br̩.no]),[19] a közép-délszláv diarendszer nyelvei (pl. vrt [vr̩t] ’kert’, bicikl [bit͡si.kl̩] ’bicikli’)[20] vagy az angol (pl. bottle [bɒ.tl̩] ’palack’, button [bʌ.tn̩] ’gomb’).[21]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Kálmán – Trón 2007, 162. o.
  2. a b c d Bussmann 1998, 901. o.
  3. a b c Crystal 2008, 366–367. o.
  4. Kálmán – Trón 2007, 15. és 162. o.
  5. Eifring – Theil, 3. fejezet, 1–2. o.
  6. a b c d e f Eifring – Theil, 3. fejezet, 14. o.
  7. a b c d e Kálmán – Trón 2007, 97–98. o.
  8. a b Eifring – Theil 2005, 2. fejezet, 54. o.
  9. A. Jászó 2007, 121. o.
  10. Kassai 1981, 1998, idézi A. Jászó 2007, 121. o.
  11. A szakasz következő része Kálmán – Trón 2007, 97–98. o. nyomán.
  12. a b Guilbault 2005, 4. Phonologie fejezet, 4.7 Structure syllabique (Szótagszerkezet).
  13. Chițoran 2002, 13–18. o.
  14. Kalmbach 2013, 4.20.1.
  15. A fonetikai átírásban a szótagok közötti határt ponttal jelölik.
  16. Kattán-Ibarra – Pountain 2005, 6–7. o.
  17. Grevisse – Goosse 2007, 35. o.
  18. Chițoran 2002, 21. o.
  19. Dubois 2002, 459. o.
  20. Barić 1997, 55. o. (horvát grammatika).
  21. Crystal 2008, 468. o.

ForrásokSzerkesztés

Közvetlen forrásokSzerkesztés

Közvetett forrásokSzerkesztés

  • Kassai Ilona. A magyar beszéd hangsorépítési szabályszerűségei. Magyar Fonetikai Füzetek. 8. sz. 1981. 63–86. o.
  • Kassai Ilona. Fonetika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 1998. ISBN 963-18-8984-x