Főmenü megnyitása

Hadurak kora

kínai történelmi periódus
A főbb kínai hadurak koalíciói által uralt területek 1925-ben. A kékkel színezett terület a Kuomintang birtokában volt

A hadurak kora Kína 20. századi történelmének az 1916 és 1928 közötti szakasza, amikor az ország gyakorlatilag szétesett egy sor csaknem független hadúr által vezetett területre. A Kínával foglalkozó történészek ezt a korszakot Jüan Si-kaj halálától számítják addig, amíg a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang egyesítette az országot 1928-ban.

A korszakot a hadurak és koalícióik közötti állandó harcok jellemezték. A legnagyobb konfliktusban, a Kínai-alföld központi részén lezajlott háborúban több mint egy millió katona harcolt.[1]

ElőzményeiSzerkesztés

 
Az Északi Hadsereg gyakorlaton

Kína már a 19. század második fele óta túlnyomó külföldi befolyás alatt, félgyarmati helyzetben volt. 1918 augusztusában az antant oldalán lépett be az első világháborúba, de ezt a párizsi békerendszer kidolgozásakor egyáltalán nem vették figyelembe. A világháború következménye Kínára csak az volt, hogy a Német Császárság és az Orosz Birodalom kiesésével szűkült azon országok köre, amelyek részt vettek az ország kizsákmányolásában. Japán sikerrel lépett a német és orosz gyarmatosítók örökébe, és sok kulcspozíciót szerzett egész Kína gazdasági életében. 1918-ban a kínai külkereskedelem fele Japánnal bonyolódott. Legnagyobb riválisa az Amerikai Egyesült Államok lett, amely a nyitott kapuk politikáját(wd) követve ellenezte Kína befolyási övezetekre osztását, elsősorban annak érdekében, hogy saját gazdasági érdekeit ezektől az övezetektől függetlenül, minél szélesebb körben érvényesíthesse. A hadurak a a befolyást gyakorló külföldi államok között lavírozva „önálló külpolitikát” folytattak.[2]

A tartományi hadseregek eredete a tajping-felkelés leverésére vezethető vissza. Ekkoriban a Csing-dinasztia katonai reformokat vezetett be, és engedélyezte a tartományi kormányzók számára saját hadsereg felállítását a felkelők elleni harcra. Ezeknek a seregeknek a nagy részét aztán a felkelés leverése után, az 1860-as években sem oszlatták fel, hanem megmaradtak a helyi vezetők irányítása alatt. Ez nagy eltérést jelentett a kínai császárság korábbi gyakorlatától, amely éppen a a szeparatizmus, a tartományok önállósodási törekvései ellenében szigorúan tartotta magát a központosításhoz, különösen az erőszakszervezetek területén. A Csing-dinasztia utolsó komoly központi hadereje az Északi Hadsereg (Pejjang) volt.

Az 1911-es kínai forradalom véget vetett a Csing-dinasztia uralmának és és a kínai császárság intézményének egyaránt, köztársaságot hozott létre, azonban nem tudott megszabadulni az ország feletti túlnyomó külföldi uralomtól, a félgyarmati helyzettől. Az ország „erős embere”, Jüan Si-kaj végső soron sikertelenül próbálkozott az általa vezetett „új hadsereg” élén az egység megteremtésével, sőt saját vezetésével a császárság helyreállításával. 1916-os halála után az ország az egyes tartományokban nagy katonai erővel rendelkező hadurak, katonai vezetők hatalmába került.[3]

Az ország formálisan is szétesett, amikor 1917 októberében a korábban feloszlatott parlament képviselői összegyűltek Kantonban és az emigrációból 1916-ban visszatért Szun Jat-szent megválasztották Dél-Kína generalisszimuszává. Szun katonai kormányt szervezett és harcot hirdetett az északi hadurak ellen. Saját erő híján azonban kénytelen volt a déli militaristákra támaszkodni, akik azonban gyakorlatilag nem különböztek északi megfelelőiktől. Szun ezt felismerve már 1918 nyarán elhagyta Kantont.[4][3]

Jellegzetességei, történeteSzerkesztés

 
Csang Co-lin hadúr két fiával

A hadurak, a militarista vezetők minél nagyobb területek ellenőrzésére törekedtek, ugyanis az adóbevételek révén ez jelentette számukra a gazdasági alapokat, illetve a sorozás révén a katonaság utánpótlását. A hadseregek létszáma fokozatosan növekedett, becslések szerint 1916-ban meghaladta az 500 000 főt, 1918-ban az egymilliót, 1924-ben a másfél milliót és 1928-ban már a 2 milliót.

Egyes hadurakSzerkesztés

A hadurak sokféle irányból érkeztek. Egy részük hagyományos, művelt kínai családokból származott és konzervatív, konfuciánus értékeket vallott, mások szegény sorból emelkedtek fel, esetenként bizonyos haladó törekvéseket támogattak. Számosan közülük csak a legpőrébb hatalmi és vagyonszerzési ambícióikat követték, mások politikai célokat – leginkább az ország újraegyesítését – hangoztattak. A hatalmukba került területeken adót szedtek, akkor is, ha a terület előző ura már beszedte azokat; vámokat vetettek ki, ópiummal kereskedtek, pénzt verettek. Hosszabb távú gazdasági céljaik nem voltak, az országban éhínség dúlt, virágzott a banditizmus, a korrupció. Az egyetlen kivétel a Kuomintang volt a 20-as években, amely az általa uralt területeken igyekezett ésszerű gazdálkodást bevezetni.[5]

A legtöbb hadúr nem rendelkezett saját, kidolgozott ideológiával, de néhányan közülük egyéni eszmerendszert követtek. Jan Hszi-san tábornok például, közkeletű „beceneve” szerint, a „modell kormányzó”, Sanhszi területén egyfajta szinkretikus hitvallást tett magáévá, amit a demokrácia, a militarizmus, az individualizmus, a kapitalizmus, a szocializmus, kommunizmus, imperializmus, univerzalizmus, anarchizmus, és a konfucianizmus elemeiből állított össze. Sanhszi területén fenntartotta a vasutak eltérő nyomtávolságát, hogy nehezebben lehessen megtámadni tartományát, bár ez egyben nehezítette a fő helyi termékek, a vas és a szén exportját. Feng Jü-hsziang, a „keresztény tábornok” a metodista vallás követője volt, és emellett enyhén baloldali nacionalista politikát követett, így egy ideig a Szovjetunió támogatását élvezte. Betiltotta az alkoholfogyasztást, puritán életet élt, katonáinak egyszerű egyenruháját hordta.[6]

Vu Pej-fu, a „filozófus tábornok” mandarin volt, aki letette a császári vizsgát,(wd) magát a konfuciánus értékek őrzőjének tartotta. Japán katonai kiképzésben is részesült kínai területen. A fényképein szeretett a tudós ecsetjével a kezében megjelenni, gyakorolta a kalligráfiát (de szakértők szerint írásművészetének színvonala jelentősen romlott titkárának halála után). A hivatalában készült fotóinak hátterében általában nagy példaképének, George Washingtonnak a képe látható a falon. Egyfajta demokratikus militarizmust kívánt meghonosítani Kínában. Híres volt arról, hogy sokat iszik, de jól bírja az alkoholt. Egyszer Fengnek egy üveg brandyt küldött ajándékba,. amit a „keresztény tábornok” egy üveg vízzel viszonzott. Erősen nacionalista volt, nem volt hajlandó betenni a lábát a koncessziós területekre. Állítólag ez okozta a halálát is, mert elutasította, hogy kezelésre menjen a sanghaji francia koncesszió kórházába.[7][8]

Tipikusabb hadúr volt Csang Co-lin marsall, aki a képes kínai kifejezés szerint a „zöld erdő egyetemét” végezte, azaz egyszerű, írástudatlan banditaként indult, de erőteljes személyisége révén katonai vezetővé emelkedett. A japánok bérelték fel az oroszok elleni támadásra az 1904-1905-ös orosz–japán háború idején Mandzsúriában. 1916-ban lett ennek e hatalmas és fontos országrésznek a hadura, főleg hatékony lovassága révén. Nyíltan a japánok érdekében kormányozta a területet, amely a kínai lakosságnak mindössze 3%-át képviselte, de nehéziparának 90%-ával rendelkezett. Japán patrónusai ragaszkodtak a stabil gazdasági környezethez beruházásaik védelmében, ezért ő lett azon hadurak egyike aki racionális gazdaságpolitikát folytatott.[9]

Az egyik leghírhedtebb hadúr Csang Cong-csang volt, akit játékszenvedélye miatt az egyik kínai szerencsejátékról neveztek el katonái. Kortársai szerint fizikuma egy elefánténak, agya egy disznóénak, temperamentuma egy tigrisének felelt meg. Lin Jü-tang író a legszínesebb egyéniségű, leglegendásabb, legközépkoribb és legszégyentelenebb hadúrnak nevezte. Pu Ji kínai császár szerint Csang mindenki által gyűlölt szörnyeteg volt, arca püffedt volt az ópiumtól. Brutalitására jellemző, hogy kedvelte saját kardjával szétvágni a hadifoglyok fejét. Rendszeresen büszkélkedett hímtagja hatalmas méretével. Háreme több kínai, koreai, japán, orosz, francia és egy magát amerikainak valló nőből állt, akiket számokkal jelölt, de ezeket is elfelejtette.[7]

KoalíciókSzerkesztés

A hadurak érthető katonai okokból már a kezdetektől változó koalíciókba, klikkekbe kényszerültek. Az egyik csoportosulást, az Anhuj tartományról, prominens alakjai szülőhelyéről elnevezett Anhuj csoportot(wd), Tuan Csi-zsuj(wd) vezette, aki 1916 és 1920 között Kína legerősebb emberének számított. A másik klikk élén Feng Kuo-csang, majd a halála után Vu Pej-fu állott. Ennek a csoportnak a neve eredeti hatalmi bázisa nyomán Cseli csoport volt, egy korabeli tartományról, amely aztán 1928-ban a Hopej nevet kapta.[10]

Mandzsúria három tartományát a Fengtien klikk uralta. Nevét az egyik ottani tartományról kapta, ami ma a Liaoning nevet viseli. Ennek vezetője Csang Co-lin marsall volt.[11]

A három fő csoportosuláson kívül a 20-as években egy sor más kisebb, egy-egy tartományra, vagy még kisebb területre kiterjedő hatalmú militarista vezető tevékenykedett Kínában. Ilyen volt Jen Hszi-san Sanhszi tartományban, aki kitűnt katonái alapos kiképzésével, vagy Kantonban Csen Csiung-ming.[12]

A hadseregekSzerkesztés

 
Hadurak katonái kiképzésen, kardokkal
 
A Fengtien klikk Renault FT harckocsija

A katonákat részben erőszakkal, részben (minimális) zsoldért toborozták a szegénység tömegeiből. A gazdaságilag gyengébb északi területeken a hadseregek létszáma nagyobb volt. A katonák harci szelleme rendkívül alacsony volt, mindennapos volt a dezertálás, az átállás a nagyobb zsoldért. Fegyvereztük, kiképzésük a legtöbb esetben igen gyenge volt, de egyes hadurak nagyobb gondot fordítottak a kiképzésre és ezen a téren jó eredményeket értek el.[3] A hadurak katonái az esetek jelentős részében banditák voltak, akik két hadjárat között a saját szakállukra fosztogattak. A korabeli politikus szerint amikor a hadurak hadba vonultak, a banditákból katonák lettek, amikor a háború befejeződött, a katonákból lettek banditák.[13] A hadseregek rendszeresen erőszakoskodtak a falvakban, nőket hurcoltak szexuális rabszolgaságba.[14] Intézményesítették a szabadrablást, mert a haduraknak nem volt elég pénzük csapataik megfizetésére. Gyakori volt az emberrablás és váltságdíj követelése is.[15]

Banditák mellett a hadurak (kényszer)sorozással töltötték fel a seregeiket. A katonákat gyakran besorozták az egyik hadseregbe, majd amikor fogságba estek, az ellenfél sorozta be őket a saját hadseregébe. 90%-uk írástudatlan volt. 1926-ban Joseph Stilwell amerikai katonai attasé megfigyelte, hogy az egyik hadúr katonáinak 20%-a alacsonyabb volt 150 centiméternél, fiatalabb 14 évesnél és nem volt lábbelije. Értékelése szerint az ilyen „madárijesztő hadsereg” alkalmatlan volt komoly hadműveletekre. Egy brit katonai megfigyelő szerint viszont az észak-kínai csapatok megfelelő katonai vezetéssel a legjobb fizikumú keleti katonai „nyersanyagot” jelenthették. Az ilyen egységek azonban inkább kivételt jelentettek.[13]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Min, Mao. The Revival of China, Volume 1. CreateSpace Independent Publishing Platform, 126. o. (2017). ISBN 9781976739583 
  2. Balogh 22. o.
  3. a b c Jordán 34. o.
  4. Polonyi 136. o.
  5. Jordán 35. o.
  6. Fenby 103. o.
  7. a b Fenby 102. o.
  8. Odoric Y. K. Wou: Militarism in Modern China. The Carer of Wu P'ei-Fu, 1916-1939. Dawson Australian National University Press, 1978.
  9. Fenby 102-103. o.
  10. Jordán 35. o.
  11. Jordán 36. o.
  12. Jordán 35-36. o.
  13. a b Fenby 110-111. o.
  14. Fenby 106. o.
  15. Fenby 105-106. o.

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Warlord Era című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

  • G. Sz. Karetina: Csang Colin i polityicseszkaja borba v Kitaje v 20-e godi XX. v. (oroszul) Moszkva: Nauka. 1984.  
  • Billingsley, Phil. Bandits in Republican China. Stanford, California: Stanford University Press (1988) 
  • Chan, Anthony B.. Arming the Chinese: The Western Armaments Trade in Warlord China, 1920–28, Second Edition. UBC Press, 69–. o. (2010. október 1.) 
  • Chesneaux, Jean.szerk.: Jean Chesneaux: Secret Societies in China's Historical Evolution, Popular Movements and Secret Societies in China 1840-1950. Stanford, California: Stanford University Press, 1–21. o. (1972. december 11.) 
  • McCord, Edward A. (1993), The Power of the Gun: The Emergence of Modern Chinese Warlordism, Berkeley, CA: University of California Press, <http://www.escholarship.org/editions/view?docId=ft167nb0p4;brand=ucpress>
  • Novikov, Boris.szerk.: Jean Chesneaux: The Anti-Manchu Propaganda of the Triads, ca. 1800–1860, Popular Movements and Secret Societies in China 1840-1950. Stanford, California: Stanford University Press, 49–63. o. (1972) 
  • Sheridan, James E.. China in Disintegration: The Republican Era in Chinese History, 1912–1949. New York: Free Press (1975) 
  • Waldron, Arthur (1991). „The Warlord: Twentieth Chinese Understandings of Violence, Militarism, and Imperialism”. American Historical Review 96 (4), 1073–1100. o.  
  • Waldron, Arthur. From War to Nationalism: China's Turning Point, 1924–1925. Cambridge University Press (1995) 
  • Jowett, Philip S.. Chinese Civil War Armies 1911–49. Osprey Publishing (1997) 
  • Jowett, Philip S.. The Armies of Warlord China 1911–1928. Atglen, Pennsylvania: Schiffer Publishing (2014. december 11.). ISBN 978-0764343452 
  • Jowett, Philip S.. The Bitter Peace. Conflict in China 1928–37. Stroud: Amberley Publishing (2017. december 11.). ISBN 978-1445651927 
  • Perry, Elizabeth J.. Rebels and Revolutionaries in North China, 1845-1945. Stanford, California: Stanford University Press (1980. december 11.)