Főmenü megnyitása

Az Il–12 (NATO-kódja: Coach) a Szovjetunióban a második világháborút követően gyártott és rendszeresített kétmotoros, kis hatótávolságú szállító és utasszállító repülőgép. A gép szolgált alapul a későbbi Il–14 kifejlesztéséhez.

Il–12
A csehszlovák ČSA légitársaság Il–12 gépe Párizsban, 1957-ben
A csehszlovák ČSA légitársaság Il–12 gépe Párizsban, 1957-ben

Funkció utasszállító repülőgép
Gyártó Voronyezsi Repülőgépgyár
Tervező Iljusin
Sorozatgyártás 1945–1954
Gyártási darabszám 663 db
Fő üzemeltetők Szovjetunió (Aeroflot)

Első felszállás 1945
A Wikimédia Commons tartalmaz Il–12 témájú médiaállományokat.

Tartalomjegyzék

TörténeteSzerkesztés

A repülőgépet a Szovjetunióban üzemeltetett Li–2 és DC–3 repülőgépek leváltására fejlesztették ki az Iljusin-tervezőirodában, Szergej Iljusin vezetésével. A tervezési munkálatok már 1944-ben elkezdődtek. A gép konstrukciós kialakítása a Li–2-n alapul, de attól eltérően a futóműve orrfutós elrendezésű. Első repülését 1945. augusztus 15-én hajtotta végre Vlagyimir Kokkinaki és Konsztantyin Kokkinaki berepülőpilótákkal a fedélzetén. Az első prototípusba 1397 kW (1900 LE) teljesítményű, Alekszej Csaromszkij tervezte ACS–31 típusú dízelmotorokat építettek. A dízelmotorok azonban nem feleltek meg a követelményeknek, ezért ezeket 14 hengeres, kétkoszorús, 1360 kW (1850 LE) teljesítményű Svecov AS–82FN típusú csillagmotorokra cserélték. A módosított prototípuson kisebb szerkezeti változtatásokat is végrehajtottak, így a korábbi, kis mértékben tört sirály-szárnyat 2 fokos V-beállítású szárnyakra cserélték.

A módosított prototípus 1946. január 9-én hajtotta végre első felszállását, szintén a Kokkinaki-testvérpárral a fedélzetén. Sorozatgyártása 1947-ben kezdődött, és még abban az évben, augusztus 22-én utasfogalomba is állította az Aeroflot. Külföldön először 1948-ban, a Poznańi Ipari Vásáron mutatták be. Az Aeroflot a belföldi vonalak mellett a nemzetközi járatain is üzemeltette.

Katonai változata 37 fő ejtőernyős, vagy 5750 kg teher szállítására volt alkalmas. A katonai változat fegyverzetet is kapott. A törzs tetején, az elülső harmadban elhelyezett toronyba önvédelemre szolgáló SKASZ, vagy UAT típusú géppuskát építettek be.

A repülőgép összes változatából a sorozatgyártás 1954-es befejezéséig 663 db készült. A repülőgép nem volt sikeres konstrukció. Az üzemeltetés során előfordult gyakori balesetek miatt csak korlátozásokkal repülhetett. Az utaslétszámot előbb 27, majd 21 főre kellett korlátozni, a teherszállító változatoknál ugyancsak korlátozni kellett a maximális hasznos terhelést. A gépet a sokkal sikeresebb konstrukciónak számító Il–14 váltotta fel. 1956-tól mintegy 50 db Il–12-t építettek át Il–14-essé.

Szerkezeti kialakítása és műszaki jellemzőiSzerkesztés

A repülőgép alsószárnyas, teljesen fémépítésű, félhéj-szerkezetű konstrukció. A sárkányszerkezet D–16T jelű duralumíniumból készült. A fékszárnyak, a csűrők, a magassági és oldalkormány vászonborítású. A szárny belépőélén meleglevegős jégtelenítést alkalmaztak, amelyhez a kipufogógázok hőjét hasznosították. A vezérsíkok elektromos fűtésűek, míg a 4,1 m átmérőjű, négytollú, AV–9 típusú légcsavarok, valamint a pilótafülke ablakai alkoholos jégtelenítésűek.

A repülőgép súlypontja nagyon közel helyezkedik el a főfutókhoz, így leszállás után, parkolási helyzetben a törzs hátsó része alá egy faroktámaszt kellett helyezni, hogy a gépen mozgó utasok okozta tömegközéppont-vándorlás miatt a gép leülését megakadályozzák. Később a törzsből kiengedhető teleszkópos faroktámaszt alkalmaztak.

AlkalmazásaSzerkesztés

A típus legfőbb üzemeletetője az Aeroflot volt, amely belföldi és nemzetközi járatai egyaránt alkalmazta. A nemzetközi forgalomból hamar kiszorult, de a Szovjetunió belföldi vonalain és a sarkvidéki légiflottában 1965-ig üzemelt.

Polgári célra a Szovjetunión kívül Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és Kína is alkalmazta. Csehszlovákia és Románia 1949-ben, Lengyelország 1950-ben állította forgalomba. Katonai szállító repülőgépként csak a Szovjetunióban és Kínában volt rendszeresítve.

TípusváltozatokSzerkesztés

  • Il–12 – ACS–31 típusú dízelmotorokkal felszerelt első prototípus,
  • Il–12A – Módosított prototípus AS–82 csillagmotorokkal,
  • Il–12–32 – Sorozatgyártású utasszállító változat, 32 fős utaskabinnal. A szovjet belföldi járatokon üzemelt.
  • Il–12–16 – Alvóhelyekkel felszerelt, 16 utas szállítására alkalmas változat.
  • Il–12–11 – Növelt hatótávolságú VIP-változat, melyből legfeljebb tíz db készült. Hatótávolsága elérte a 4000 km-t.
  • Il–12–6 - Többrészes utaskabinnal ellátott különleges változat az állami felső vezetés részére. Néhány példány készült belőle. Az egyik ilyen gép Lavrentyij Berija személyes használatára szolgált.
  • Il–12B1948-tól gyártott, javított utasszállító változat. Ezt a változatot exportálták.
  • Il–12T – 1947–1949 között gyártott teherszállító változat, a törzs bal oldalán egy nagyméretű teherajtót alakítottak ki. A szovjet belföldi vonalakon, a légierőnél és a sarkvidéki légiflottánál üzemelt.
  • Il–12D – Az Il–12T-n alapuló, önvédelmi fegyverzettel ellátott katonai szállító (deszant) változat. 1948–1949 között gyártották. A törzs hátulsó részén (a vízszintes vezérsík előtt), a bal oldalon nagyméretű deszant ajtót alakítottak ki.

Műszaki adatai (Il–12B)Szerkesztés

Geometriai méretek és tömegadatokSzerkesztés

  • Fesztáv: 31,70 m
  • Hossz: 21,30 m
  • Szárnyfelület: 103 m²
  • Magasság: 8,10 m
  • Üres tömeg: 11 500 kg
  • Legnagyobb felszállótömeg: 17 150 kg
  • Hasznos teher: 4–5 fős személyzet és max. 32 utas, vagy 5750 kg teher

MotorokSzerkesztés

Repülési adatokSzerkesztés

  • Gazdaságos utazósebesség: 300 km/h
  • Maximális sebesség: 407 km/h (2000 m-en)
  • Leszálló sebesség: 128 km/h
  • Emelkedőképesség: 7,5 m/s
  • Utazómagasság: 6500 m
  • Hatótávolság: 1500–3230 km
  • Hatótávolság maximális terheléssel: 1000 km alatt
  • Felszállási úthossz: 563 m
  • Kigurulási úthossz: 475 m

ForrásokSzerkesztés

Külső hivatkozásokSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Il–12 témájú médiaállományokat.