Kofun-kor
A Kofun-kor (古墳時代, Kofun dzsidai) korai japán történelmi időszak, az Aszuka-korral egybefoglalva Jamato-kor része. A Kofun-kor maga a Jajoi-kort követi, körülbelül 250-től egészen 538-ig tartott. A kofun japán szó a tipikusan erre a korra jellemző halomsírokra utal.

A Kofun-kor a kulturális különbségek miatt elválasztandó az Aszuka-kortól. A Kofun-kor erősen sintó beállítottságú volt, mely előbb volt jelen a területen, mint a buddhizmus.
A korszak nyomai egészen Nyugat-Honsú és Észak-Kjúsútól (az ezen a környéken található tanegasimai kofun stílusú halomsírok és két nagyon régi jakusimai sintó szentély tanúskodnak ezen korszak déli határairól) a mai, északi Niigata prefektúrában található Tainai-ig megtalálhatóak (ahol egy Jamato-birodalomhoz köthető személy sírját tárták fel), feltételezvén ezt a helyet a birodalom északi határának.
Ez a szócikk főként a kor kulturális és szociális jellemzőivel foglalkozik, csupán rövid történelmi összefoglalóval.
Kofun sírok
szerkesztésA kofun sírok (a közép-kínai kú 古 „ősi” és bjun 墳 „temetkezési halom”) meghatározóan a vezető réteg temetkezési helyéül szolgáltak a harmadik századtól egészen a hetedik századig, a Jamato-korszak első fele pedig ezen jellegzetes sírokról kapta nevét. A halomsírok méretes, kőből készült temetkezési kamrákat rejtettek magukban. Némely kofunok (rend szerint a kivételesen nagyok és fontosak) árkokkal vannak körülvéve.
A kofunok többféle formában léteznek, ezek közül a kör és négyzet alapúak a leggyakoribbak. A legegyedülállóbb forma a kulcslyuk-alakú kofun, mely egy négyzet és kör összetételéből áll (maga a sírkamra a kör alakú részben helyezkedik el ezek esetében). A kofunok méretben változnak a pár méterestől az akár 400 méter hosszúságot elérőig, a sírok területén pedig gyakran haniva figurákat temettek el.
Fejlődés
szerkesztésA legősibbnek tartott kofun a Szakurai (Nara) területén található Hokenojama Kofun, ami egészen a harmadik századig nyúlik vissza. Később a szintén narai Makimuku kerületben a negyedik század elején további, kulcslyuk alakú kofunok épültek (Hasihaka, Sibuja Mukaijama). A kulcslyuk alakú kofunok először Jamato és Kavacsi környékéről (ahol a Daiszenrjó is megtalálható) indultak és terjedtek el az ország többi részén, a Tóhoku régió kivételével, az ötödik században. Ezek az extravagáns kofunok később a hatodik században eltűntek, valószínűsíthetően a Jamato udvarban bekövetkezett drasztikus reformok következtében (A Nihonsoki erre az időre datálja a buddhizmus megjelenését). A két utolsó legnagyobb kofun az oszakai Imasirozuka (hosszúsága 190 méter, ma úgy gondolják, Keitai császár sírja) és a fukuokai Ivatojoma (hosszúsága 135 méter, ma úgy gondolják, Keitai császár politikai ősellenségének, Ivainak a sírja, erre a „Csikugo no Fudoki” ad bizonyosságot).
A Mozu-kofunok és Furuicsi-kofunok 2019-ben a Világörökség részeivé váltak.[1]
Jamato udvar
szerkesztésA jamataikoku körül zajló egyet nem értés végett a tényleges Jamato uralkodás kezdete vitatott, de az általános megegyezés szerint általában 250-től számolják. Általánosan elfogadott az is, hogy a kofunokat a jamatok birtokolták és egészen a negyedik századig hegemóniát tartottak fenn. A területi uralkodók megmaradtak ezekben az időkben, olyan helyeken mint Kibi (a jelenlegi Okajama prefektúra), Izumo (Simane prefektúra), Koshi (Fukui és Niigata prefektúra), Kenu (észak-Kantó), Csikusi (észak-Kjúsú) és Hi (közép-Kjúsú). A jamatok csak a hatodik században kezdték el meghódítani az egész délkeleti térséget. A Jamatok kapcsolata Kínával a negyedik században kezdődhetett, a Szung su legalábbis erről számol be.
A Jamato alkotmányt, amely a késői ötödik században alakult csak ki, a nagyobb családok törzsszövetséget (豪族: gózoku) alkottak, ennek az élén állt az ókimi (nagykirály). Minden nemzetséget egy családfő vezetett (氏上: udzsi-no-kami), akik szertartásokat hajtottak végre a kamiknak, hogy bebiztosítsák a nemzetség jólétét. A klántagok tették ki az arisztokráciát, a legjelentősebb családfők pedig megkapták a kabane rangot, ami politikai titulust garantált. A kabane rang öröklődött és a családnév helyett használták.
Pár nyugati tudós a Kofun-kort néhol Jamato-korként is említi, főként azért, mert ez a család nőtt ki a kor végére a császári dinasztiává. A Jamato azonban a koron belül csak egy volt a sok nemzetség közül, így ez az azonosítás nem teljesen helytálló.
A Jamato név szinonimája lett szinte egész japánnak, ahogy a Jamato uralkodók elnyomták a többi vezetőt és mezőgazdasági területekre tettek szert. A kínai modellt követve (és átvéve a kínai írást) központi irányítást kezdtek el kiépíteni alárendelt klánvezetőkkel, de folyton változó székhellyel (a korban nem volt egy főváros, ami hosszú ideig birtokolta volna ezt a címet). A híres erős klánok a Szóga, Kacuraki, Heguri és Koze klán volt a Jamato és Bize tartományokban, míg a Kibi az Izumó tartományban. Az Ótomo és Mononobe klánok voltak a hadügyi vezetők míg a Nakatomi és Inbe klánok gondoskodtak a rituális feladatokról. A mesterségek céhekbe rendeződtek.
A kofun-kori társadalom és kultúra
szerkesztésTóraidzsin
szerkesztésA kifejezés olyan személyekre vonatkozik, akik nem a szigetország területéről eredeztethetők, mégis beolvadtak az ókori japán társadalomba, főként a Rjúkjú-szigetekről érkező kínaiakra illetve a koreai-félszigetről bevándorlókra vonatkozóan. Ők rengeteg aspektusát hozták be a kanai kultúrának az akkori japánba. Elismerve a tudásukat, a Jamatok kiváltságos bánásmódban részesítették őket. A Sinszen Sójiroku szerint a déli területen lévő 1182 klán közül 163 család volt kínai, 104 család Pekcse, 41 Kogurjo, 6 Silla és 3 Gaja területéről származott. Ezek valószínűleg olyan családok voltak, akik 365 és 645 között költöztek Japán területére.
Nyelv
szerkesztésA japánok, kínaiak és koreaiak főként kínai karaktereket használva hagytak írásos emlékeket, megnehezítve ezzel az egyedi kiejtése követését és a nyelvek elkülöníthetőségét. Ebben a korszakban a nemesség körében egyre elismertebbé vált a külföldiek írástudása. Az Inarijama kard kínai karakterekkel írt szöveget tartalmazott, amely ekkoriban használatos volt Kína területén.
Haniva
szerkesztésA harcosok páncélt és kardot viseltek, hasonlóképp mint északkelet-ázsiában, erre pedig remek példák a hanivák (埴輪, „agyaggyűrű”), amik ezt a szokást megörökítették. Az agyagfigurák az arisztokrácia sírjai köré voltak helyezve felajánlásként, ezeknek formája pedig nem csak katonát formálhatott, hanem rengeteg mást is: madarak, lovak, legyezők, halak, házak, fegyverek, pajzsok, napernyők, párnák és emberi figurák. A magatama (勾玉, „ívelt drágakő") a nemesek jelképévé vált.
Az anyagi kultúra megjelenése
szerkesztésA korban Japán közeli politikai és kulturális kapcsolatban állt Kína déli dinasztiáival a koreai-félszigeten keresztül. A legfényesebb példája ennek a szinte ugyanolyan mintákkal és stílussal bíró bronztükrök, melyeknek valószínűleg rituális jelentőségük is volt. A selyemhernyó-tenyésztés és szövés is a kínai eredetű Hata klánnak (Qín 秦) köszönhető, legalábbis a japán történetek így számolnak be.
Az aszuka-korhoz közelítve
szerkesztésA Kofun-kor az Aszuka-korba vezetett át a hatodik század közepén a buddhizmus megjelenésével. A vallás hivatalosan 538-ban lett bevezetve, és ezt az évszámot tartjuk az új történelmi korszak kezdetének. Az Aszuka-kor mélyen a kínai kultúra hatása alatt állt, és bár a Kofun-kor hivatalosan véget ért, kulturális vonatkozásai továbbra fellelhetők voltak az Aszuka-korban.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Mozu-Furuichi Kofun Group: Mounded Tombs of Ancient Japan. UNESCO. (Hozzáférés: 2019. július 7.)
Források
szerkesztés- Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon, Corvina, 1999, ISBN 9631347567
- Bogucki, Peter (1999). The Origins of Human Society. Blackwell Publishing. ISBN 1-57718-112-3.
- Farris, William Wayne (1998). Sacred Texts and Buried Treasures: Issues in the Historical Archaeology of Ancient Japan. University of Hawai'i Press. ISBN 0-8248-1966-7.
- Imamura, Keiji (1996). Prehistoric Japan: New Perspectives on Insular East Asia. University of Hawaii Press. ISBN 0-8248-1852-0.
- Kōzō, Yamamura; John Whitney Hall (1997). The Cambridge history of Japan. Cambridge University Press. ISBN 0-521-22354-7.
- Kurano, Kenji; Yūkichi Takeda (1958). Nihon Koten Bungaku Taikei 1: Kojiki, Norito. Iwanami Shoten. ISBN 4-00-060001-X.
- Saeki, Arikiyo (1981). Shinsen Shōjiroku no Kenkyū (Honbun hen) (in Japanese). Yoshikawa Kōbunkan. ISBN 4-642-02109-4.
- Sakamoto, Tarō; Ienaga Saburō; Inoue Mitsusada; Ōno Susumu (1967). Nihon Koten Bungaku Taikei 67: Nihon Shoki. 1. Iwanami Shoten. ISBN 4-00-060067-2.
- Seeley, Christopher (2000). A history of writing in Japan. University of Hawai'i Press. ISBN 0-8248-2217-X.
- Stearns, Peter N.; William Leonard Langer (2001). The Encyclopedia of World History. Houghton Mifflin Harcourt. ISBN 0-395-65237-5.
- Yamaguchi, Yoshinori; Kōnoshi Takamitsu (1997). Shinpen Nihon Koten Bungaku Zenshū 1: Kojiki. Shōgakukan. ISBN 4-09-658001-5.
- Yoshida, Takashi (1997). Nihon no tanjō (in Japanese). Iwanami Shoten. ISBN 4-00-430510-1.
Fordítás
szerkesztés- Ez a szócikk részben vagy egészben a Kofun period című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.