Wikipédia

Kolozsvári céhek

A kolozsvári céhek, azaz az iparosok és kereskedők érdekvédelmi testületei már I. Lajos idejében létrejöttek; a városbeli céhekkel kapcsolatos legrégebbi fennmaradt adat 1369-ből származik. Nagy Lajos 1376-ban szabályozta és kötelezővé tette a céhrendszert, és az ő rendeletére készültek el a részletes céhszabályok. A céhek monopóliummal rendelkeztek a város területén az adott iparágban, szabályozták a termelést, a kereskedelmet, de az életmódot is. A kiváltságok fejében fontos szerepük volt a város védelmében: a kapukat és bástyákat a céhek védelmezték, és vállalták egy-egy oltár fenntartását és díszítését is. Szociális feladatokat is elláttak: gondozták és anyagilag támogatták az elöregedett vagy beteg céhtagokat, és szerepet vállaltak a halottak eltemetésében. A 16. században született erdélyi céhszövetségek (céhuniók) némelyikéhez a kolozsvári céhek is csatlakoztak.

A csizmadiák céhháza,
Deák Ferenc utca 23–25.[1]

A céhek helyzete a városban Szerkesztés

Az 1453-as összeírás szerint a mintegy 5400 lakossal rendelkező város lakóinak 30%-a kézműves volt, akik több mint harmincféle mesterséget űztek. A 16. századra Kolozsvár az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb iparosközpontja lett, és harminc céh működött benne. A céhek tagjai a város vezetésében is fontos szerepet játszottak: a százférfiak között 50 patríciusnak és 50 céhtagnak kellett lennie, akik maguk közül választották a tizenkét szenátort. A szenátorok között legalább egy szűcsnek, egy szabónak, egy ötvösnek és egy nyergesnek kellett lennie. A város főbíróit gyakran választották a céhmesterek közül. Az 1770-s céhösszeírás szerint a városban 637 mesterember tevékenykedett, ebből 158 csizmadia, 56 mészáros, 42-42 tímár, szűcs, illetve szabó, 29 ötvös, 26 gombkötő, 22 ács és 20 asztalos. A 19. században a céhek fokozatosan vesztettek jelentőségükből, de 1845-ben még mindig 26 céh működött Kolozsváron 735 taggal. A 19. században kialakuló első manufaktúrák tulajdonosai között volt céhmesterek is szerepeltek.[2]

A céhszabályokat kezdetben a céh kérésére a városi tanács bocsátotta ki és erősítette meg, a 16. századtól kezdve a fejedelemtől kértek megerősítést, a 18. századtól pedig a dokumentumokat a gubernium adta ki.[3] Az 1666. évi fogarasi országgyűlés határozatot hozott Kolozsvár végvári jogállásáról, és kiadta a város szervezeti szabályzatát, ebben a céhekre vonatkozóan megerősítették a fennálló kiváltságokat és kötelezettségeket. 1775-ben azonban az ácsmesterek nem teljesítették a vállalt kötelezettségeiket, ezért a százférfiak megfosztották őket a kiváltságaiktól.[4] Egyes esetekben a fejedelem kikérte a céhek véleményét gazdasági jellegű döntések meghozatala előtt.[5]

A későbbi korokban a céhek iratai a helytörténet fontos forrásaivá váltak.[6] Kolozsvár címerének első ismert előfordulása például a szűcsök céhládájában talált, 1369-es okiraton szerepel.[7] A dokumentumok nyelve és a bennük szereplő nevek helyesírása utalnak a város iparosainak magyarosodására.[8] A 18. században a létező magyar céhek mellett német céhek is alakultak.[9]

Iparvédelem Szerkesztés

A bíró és esküdtek által a mesteremberek kérésére kiadott céhszabályok általában tiltották a céhen kívüli mesteremberek tevékenykedését vagy legalábbis korlátozták. Azt is tiltották, hogy a céh tagja megengedje idegeneknek, hogy a műhelyében dolgozzanak.[10] Egyes esetekben ideiglenesen kivételt tettek ez alól: például az 1655. évi nagy tűzvész után idegeneknek is megengedték, hogy a helyreállításon dolgozzanak.[11] A 19. századra azonban már számos céhen kívüli, „kontár”-nak nevezett mesterember dolgozott a városban; a Farkas utcai színház építőmestere, Alföldi Antal, szintén céhen kívüli volt.[12]

Kezdetben viták forrása volt, hogy a rokon szakmák tevékenységeinek elhatárolása nem történt meg (ilyen volt például a cserző vargák és tímárok viszálya 1512-ben).[13] A késcsinálók 1631-ben átírt céhszabályzatában azonban már szerepel, hogy „kés, borotva és fogó élesítéstől és kicsiszolástól minden lakatos, csiszoló és borbély tartózkodjék; a ki titkon vagy nyilván ilyeneket készít vagy művel, a bíró és tanács vétesse el, valamint a, kik a lakatosok, csiszolók és borbélyok mesterségébe avatkoznak, azok is így büntettessenek.”[14] A céhek közötti vitás ügyekben a városi tanács döntött, de arra is volt példa, hogy a céh öreg és ifjú mesterei közötti vitát a városi tanácsnak kellett eligazítania, vagy a céhtisztségek betöltésének rendjével kapcsolatos panaszokat a gubernium bírálta el.[15]

Szigorúan büntették a nem megfelelő minőségű termék gyártását vagy a vevő megkárosítását.[16] Ritkábban a céh közösen szerezte be az alapanyagokat.[17]

Szervezet Szerkesztés

A céhbe lépés feltétele volt a polgárjog, a törvényes születés, tisztességes életmód, nős állapot és a mesterségbeli tudás. Az új belépő díjat fizetett a céhnek, és meg kellett vendégelnie a céh tagjait.[18]

A szervezet élén a céhmester állt; ez váltakozva a szászok vagy magyarok közül került ki (például a csizmadiák esetében) vagy pedig mindkét nemzetből volt egy-egy céhmester (ötvöscéh).[19] A céhmesterek képviselték a közösséget külső fórumokon, és felügyelték a céh vagyonának felhasználását, valamint intézkedtek a bírságok kiszabásáról.[20] A reformáció után nem csak nemzet, hanem felekezet szerint is történt a tisztségviselők választása.[21] 1655-ben például a város kötelezettséget vállalt arra, hogy a reformátusok arányát növeli a város vezetésében, ugyanakkor azt is előirányozták, hogy a céhekben a céhmesteri hivatalt egyenlően viseljék a reformátusok és unitáriusok, ellenkező esetben elvesztik kiváltságaikat.[22] Arra is van példa, hogy a többi tisztség betöltésénél is paritásos alapon jártak el: a szabók céhe 1672-ben számvevővé választott két evangélikus szászt és két unitárius magyart, céhapának egy evangélikus szászt, második céhmesternek református magyart, harmadiknak unitárius szászt, negyediknek unitárius magyart; céhlegények atyjának unitáriust, ülnökségre az "ortodoxok" (= reformátusok és evangélikusok) is egyet, az unitáriusok egyet, látómesterségre mindegyikük kettőt-kettőt.[23]

1773-ban a gubernium két osztályba sorolta a céheket, és osztályonként egységes díjakat állapított meg a belépésre, az inasok szegődtetésére, a legények felszabadítására. Az első osztályba tartoztak a takácsok, posztó- és rásacsinálók, kalaposok, harisnyakötők, szűrtakácsok, gombkötők, prémszövők, ötvösök, dróthúzók, gombcsinálók, tű-tok csinálók, órások, késcsináló csiszárok, rézmívesek, bőrgyártók, bőrfestők, kesztyűkészítők, szűcsök és könyvnyomtatók, a másodikba a posztónyírók, ványolók, és többiek[24]

Városvédelem Szerkesztés

 
A kolozsvári Hídkapu

A város védelme, a bástyák és falak őrzése a céhek kötelessége volt; a bástyák felszerelését is a céhek végezték. Ha egy céhmester a várost ért támadáskor nem jelent meg saját fegyvereivel a védelemre, akkor megfosztották a céhmesteri tisztségétől.[25] Ez a kötelezettség alig néhány céh (kőfaragók, a szabók, a lakatosok és az ötvösök) szabályzatában jelent meg tételesen, mivel egy Izabella királyné által 1558-ban kiadott kiváltságlevélen alapult, így a városban köztudottnak számított. A költségek egy része a céhet terhelte, de például a puskapor bizonyos hányadát a városi költségvetés állta. A céhek évente felleltározták a bástyában tárolt eszközöket, és felmérték a bástyák állapotát.[26]

Egy 1734-ben készült katonai felmérés szerint a középkapu feletti bástya az első székbeli mészáros céhé, a második, Szamos felé következő a fazekasoké, a harmadik a kádároké; a negyedik a hátulsó székbeli mészárosoké, az ötödik, úgynevezett olasz fokos bástya a szappankészítő, kupás, üstgyártó, nemezgyártó céheké, a hatodik a takácsoké, a hetedik, azaz a Hídkapu feletti a lakatosoké; a nyolcadik, azaz a szögletbástya az ötvösöké, a kilencedik a kovácsoké, a tizedik a Monostorkapu felett a szűcsöké, a tizenegyedik a csizmadiáké, a tizenkettedik a vargáké, a tizenharmadik az asztalosoké, a tizennegyedik a (Torda utcai kisajtó felett) a csiszárok és késcsinálók bástyája, a tizenötödik a szíjgyártóké, a tizenhatodik a kőműveseké, a tizenhetedik a tímároké, a tizennyolcadik pedig a szabóké volt.[27]

A Habsburg-uralom bekövetkeztével a város bástyáit a császári katonaság szállta meg, így a céhek többé nem foglalkoztak a védművek karbantartásával. A gubernium 1734-ben a városi tanácstól azt kérdezte, hogyan lehetne rávenni a céheket az erődítmények kijavítására. A százférfiak válasza szerint „a császári felség hűségére téréstől fogva, a bástyák kulcsai a céhektől elvétettek s azok azóta többé azokba be nem bocsáttattak, elpusztulásuk oka nem a város és céhek, nem is kényszeríthetők megcsinálására.”[28]

Szociális tevékenység Szerkesztés

Betegség, rokkantság vagy elszegényedés esetén a céh jövedelméből segélyezték a céh tagjait, illetve[29] a betegek ellátására az ifjú mesterek közül jelöltek ki valakit vagy a céh költségére fogadtak betegápolót.[30] Arra is volt példa, hogy az egész várost pusztító tűzvész (1655. április 17.) a céh vagyonát felosztották a tagok között.[31]

A céhek tagjai részt vállaltak elhunyt társaik eltemetésében: a mesterektől megkövetelték a temetésen való részvételt, az „ifjúmesterek” feladata volt a sír kiásása és a koporsóvivés.[32] (Kivételt képezett a járványok időszaka, amikor a gubernium egészségügyi bizottsága elrendelte, hogy a temetéseket ne a céhek, hanem külön erre a célra fogadott emberek végezzék.[33])

A céhmesterek özvegyei általában egy évig folytathatták az elhunyt férj mesterségét, amennyiben nem mentek újra férjhez. A szűcs- és borbélycéhek kedvezményes belépési díjat számítottak fel annak a legénynek, aki özvegy mesternét vett feleségül, a mészárosok pedig megengedték, hogy az özvegy fiaira, vejeire vagy unokáira írassa át a mesterség folytatásának jogát.[34]

A szíjjártó céh 1571-ben kezdett jegyzőkönyvében számos adomány szerepel, részben jótékony célokra, részben egyháziakra, de az újabb korban adakoztak az Erdélyi Nemzeti Múzeum illetve a Széchenyi tér javára is.[35]

Vallási tevékenység Szerkesztés

Már a „piaci nagy templom” építésétől kezdve a céhek vállalták a szentély illetve egy-egy oltár díszítését zászlóval, szőnyegekkel, gyertyákkal.[36] A mészárosok például Szent Mihály-oltárról, a tímárok a Szűz Mária-oltárról, a kovácsok a Szent László-oltárról, a szabók pedig a Mindszentek-oltárról gondoskodtak.[37] A reformáció után a protestáns többségű céhek kihagyták a szabályzatukból az ilyen jellegű kötelezettséget, a katolikus többségű céhek viszont megtartották.[38]

Céhszabályzatok Szerkesztés

Az első céhszabályzatok nem minden esetben maradtak fenn: a szűcsök céhének első említése például 1369. március 24-éről származik, de első ismert szabályzatuk 1479-ben kelt.[39] Ezért a táblázatban az első fennmaradt céhszabály dátumát tüntettük fel. Noha vannak bizonyítékok a kőmívesek, pajzs- és kopjakészítők illetve tölcséresek (üvegesek) céhének létezésére, céhszabályaik nem ismertek.[40]

Dátum Céh Okirat nyelve Megjegyzés
1467. július 21.[41] kovácsok latin 1477. szeptember 9-én kiegészítésekkel újraírva[42]
1472. március 17.[43] kötélverők
1473. július 12.[44] aranyművesek német[45]
1475. november 11.[44] szabók "a rothadás által semmivé lett régi helyett "[46]
1479. december 13.[47] szűcsök latin bővítése német nyelven 1481-ből[48]
1479. december 13.[49] takácsok latin
1486. április 2.[49] kötélverők német
1507. február 23.[50] kádárok latin
1512. május 8.[49] fazekasok latin és német
1514. október 16.[49] szíjgyártók latin
1515. december 17.[49] kocsigyártók (szekérkészítők) latin
1532. december 20.[51] esztergályosok latin
1568. szeptember 4.[52] borbélyok és sebészek új
1625. december 16.[53] ácsok magyar[54]
1631. december 24.[55] késcsinálók átírt
1637. december 19.[56] szappangyártók
1650.[57] csizmadiák az engedélyt már 1629-ben megkapták a céhszabályok kialakítására
1701. december 2.[58] posztócsinálók 1697-ben elégett céhszabályai helyett
1711. február 20.[59] fésűkészítők
1725. június 18.[60] halászok
1776. december 4.[61] nyergesek
1777. február 20.[62] zsemlések magyar
1809. szeptember 20.[63] könyvkötők

Jegyzetek Szerkesztés

  1. ↑ Lista monumentelor istorice: Județul Cluj. Ministerul Culturii, 2015. (Hozzáférés: 2017. január 28.)
  2. ↑ Csetri 2001 : 7–11. és 15. o.; Gaal 2001 : 330. o.; Jeney-Tóth 2001 : 82. o.
  3. ↑ Jakab 1870:  II. 500., 536., 537., 618., 681. o.; Kovách–Binder 1981 : 11. o.
  4. ↑ Jakab 1870 : II. 760., 780. o.
  5. ↑ Jakab 1870 : II. 541–543. o.
  6. ↑ Jakab 1870 : I. 7., 19. és 21. o.
  7. ↑ Jakab 1870 : I. 347. o.
  8. ↑ Jakab 1870 : II. 621–623. o.
  9. ↑ Jakab 1870 : III. 112., 590 o.
  10. ↑ Jakab 1870 : I. 497–498., 501., 580. o.
  11. ↑ Jenei-Tóth 2004 : 52. o.
  12. ↑ Jakab 1870 : III. 592. o.
  13. ↑ Jakab 1870 : I. 590. o.
  14. ↑ Jakab 1870 : II. 613–614. o.
  15. ↑ Jakab 1870 : III. 40., 152., 266. o.
  16. ↑ Jakab 1870 : II. 532. o.; Jenei-Tóth 2004 : 97–99. o.
  17. ↑ Jenei-Tóth 2004 : 95. o.
  18. ↑ Jakab 1870 : I. 497–498., 501., 503., 504., 506., 507., 581–582., 586., 589., 629. o., II. 531–532. o.
  19. ↑ Jakab 1870 : II. 534., 682., III. 32., 37. o.; Kovách–Binder 1981 : 15–16. és 101. o.
  20. ↑ Jenei-Tóth 2004 : 94. o.
  21. ↑ Jenei-Tóth 2004 : 17. o.
  22. ↑ Jakab 1870 : II. 700. o.
  23. ↑ Jakab 1870 : II. 782. o.
  24. ↑ Jakab 1870 : III. 263. o.
  25. ↑ Jakab 1870 : I. 480–481. o., II. 554. o.
  26. ↑ Jenei-Tóth 2001 : 85–86. o.
  27. ↑ Jakab 1870 : I. 537–538. o.
  28. ↑ Jakab 1870 : III. 109. o.
  29. ↑ Jakab 1870 : II. 611. o.; Kovách–Binder 1981 : 111. o.
  30. ↑ Jenei-Tóth 2001 : 87. o.
  31. ↑ Jakab 1870 : II. 658. o.; Jenei-Tóth 2001 : 87. o.
  32. ↑ Jakab 1870 : II. 533. o., 612., 686., 781. o. Kovách–Binder 1981 : 109–110. o.
  33. ↑ Jakab 1870 : III. 163. o.
  34. ↑ Jenei-Tóth 2001 : 88. o.
  35. ↑ Jakab 1870 : II. 780. o.
  36. ↑ Jakab 1870 : I. 411. o.
  37. ↑ Veress 1929 : 17. o.
  38. ↑ Jakab 1870 : I. 411. o., II. 531. o.; II. 611. o. refhely Kovách–Binder 1981 : 99–100. o.
  39. ↑ Jakab 1870 : I. 501. o.; Bálint 1990 : 402. o.
  40. ↑ Jakab 1870 : II. 546. o.
  41. ↑ Jakab 1870 : I. 496. o.
  42. ↑ Jakab 1870 : I. 497. o.
  43. ↑ Jakab 1870 : I. 505. o.
  44. ↑ a b Bálint 1990 : 403. o.
  45. ↑ Jakab 1870 : I. 498. o.
  46. ↑ Jakab 1870 : I. 480. o.
  47. ↑ Jakab 1870 : I. 501. o.
  48. ↑ Jakab 1870 : I. 502. o.
  49. ↑ a b c d e Bálint 1990 : 404. o.
  50. ↑ Jakab 1870 : I. 585. o.
  51. ↑ Bálint 1990 : 405. o.
  52. ↑ Bálint 1990 : 407. o.
  53. ↑ Bálint 1990 : 411. o.
  54. ↑ Jakab 1870 : II. 534. o.
  55. ↑ Jakab 1870 : II. 612. o.
  56. ↑ Bálint 1990 : 412. o.
  57. ↑ Jakab 1870 : II. 537. o.
  58. ↑ Jakab 1870 : III. 32. o.
  59. ↑ Bálint 1990 : 415. o.
  60. ↑ Jakab 1870 : III. 149. o.
  61. ↑ Jakab 1870 : III. 276. o.
  62. ↑ Jakab 1870 : III. 286. o.
  63. ↑ Kurta 2009

Források Szerkesztés

További információk Szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kolozsvári_céhek&oldid=24234550”