Wikipédia

McLaren MP4/5

Formula–1-es versenyautó

A McLaren MP4/5 egy Formula–1-es versenyautó, amit a McLaren tervezett az 1989-es idényre, illetve MP4/5B alváltozatát 1990-re. Az autó a mindent vivő 1988-as MP4/4-es továbbfejlesztése volt. Eleinte a Weismann longitudinális, majd később transzverzális váltójával szerelték, mellyel mindkét évben megnyerték az egyéni és a konstruktőri világbajnokságot is. Az MP4/5-öst már nem turbómotorral, hanem V10-es szívómotorral szerelték.

McLaren MP4/5
Gyártási adatok
VersenysorozatFormula–1
GyártóMcLaren International
ElőzőMcLaren MP4/4
KövetkezőMcLaren MP4/6
Műszaki adatok
VázszerkezetSzénszálas és kevlár monocoque
Első felfüggesztésElöl-hátul, nyomórudas, dupla kereszt lengőkaros felfüggesztés tekercsrugókkal
Hátsó felfüggesztésMint az előző
MotorHonda RA109E/RA100E 3,5 literes V10-es
VáltóWeismann/McLaren 6 sebességes manuális
ÜzemanyagShell
GumikGoodyear
Versenyeredmények
Csapat(ok)Marlboro McLaren Honda
Pilóták1/27. BRA Ayrton Senna
2. FRA Alain Prost
28. AUT Gerhard Berger
Első versenyBrazília 1989-es Formula–1 brazil nagydíj
Utolsó versenyAusztrália 1990-es Formula–1 ausztrál nagydíj
Futott versenyek32
Győzelmek16
Dobogós helyezések36
Edzéselsőségek27
Leggyorsabb körök12

Az 1989-es idény és az MP4/5-ös szerkesztés

Miután 1988 végén betiltották a Formula–1-ben a turbómotorokat, a Honda is előállt saját szívómotorjával, a 3,5 literes V10-es motorral. Az első tesztek során is bebizonyosodott, hogy az autó továbbra is gyors és megbízható. Fő kihívója, a Ferrari, volánjánál Nigel Mansell-lel azonban komoly fenyegetést jelentett rájuk nézve. A McLaren előnye a technikában rejlett: a Ferrari rengeteget küszködött mechanikai problémákkal, különösen az új félautomata sebességváltóval, míg ez náluk nem volt meg. 1989-ben 15 pole pozíciót sikerült szerezniük, ebből Ayrton Senna 13-at szerzett, beállítva az előző évben szerzett rekordját. A Mexikói Nagydíjon Senna meg is előzte Jim Clarkot az örökranglistán, addigi 34 pole pozíciójával.[1]

A csapat ebben az évben tízszer győzött: hatszor Senna és négyszer Prost. A küzdelmeket beárnyékolta a két versenyző között kiélesedő rivalizálás. Ez a folyamatos fejlesztési kényszerben mutatkozott meg, ahogy próbálták egymást folyamatosan legyőzni. Hiába volt Sennának több futamgyőzelme, ő többször keveredett balesetekbe és több meghibásodás jellemezte az autóját, emiatt 16 ponttal elvesztette a bajnokságot Prost ellen.[2] Kettejük összpontszáma viszont elég volt arra, hogy a konstruktőri bajnoki címet megszerezzék. Az egyéni bajnoki cím az utolsó előtti versenyen dőlt el Japánban, ahol Senna dominált, Prosttal a nyomában, és a kiélezett küzdelemben a 46. körben összeütköztek. Prost kiesett, Senna viszont még vissza tudott jönni és megnyerte a versenyt, azonban utóbb diszkvalifikálták, mert újraindítása szabálytalan volt. Ennek köszönhetően Prost lett a világbajnok.[3]

Az 1990-es idény és az MP4/5B-s szerkesztés

 
McLaren MP4/5B

Prost nem érezte magát jól a McLarennél, mert úgy látta, a csapat Sennát favorizálja vele szemben. Ezért aztán 1990-ben átigazolt a Ferrarihoz, és vitte magával a tervező Steve Nicholst is. Az akkori szabályok értelmében a két csapat rajtszámot cserélt, Prost és Mansell a Ferrarinál 1-essel és 2-essel versenyzett, míg a McLarennél Senna a 27-es, az újonnan leigazolt Gerhard Berger pedig a 28-as rajtszámot kapta.

Az előző évi autót kismértékben továbbfejlesztették: áttervezték a szárnyakat és az autó hátsó részét. A motort is módosították, javarészt Senna javaslataira, hogy megbízhatóbb legyen. Az autó nagy harcban volt a Ferrarival,[4] Senna hat győzelmet aratott csupán abban az évben, viszont ez is elég volt a konstruktőri címhez. Az egyéni cím ebben az évben is Japánban dőlt el: Senna és Prost a startnál összeütköztek, és mivel Prost nem tudta folytatni a versenyt, így Senna lett a világbajnok.

Az év végén fontos változás volt, hogy az addigi főtervező, Gordon Murray visszavonult, és a McLaren utcai autóit tervezte tovább.

1990 végén egy tesztautó, a McLaren MP4/5C is elkészült, mely az 1991-ben bemutatott V12-es Honda-motor kipróbálására szolgált. Ezt az autót a tesztpilóta Allan McNish vezette.[5]

Eredmények szerkesztés

(félkövérrel jelölve a pole pozíció; dőlt betűvel a leggyorsabb kör)

Év Csapat Kasztni Motor Gumik Pilóták 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 Pontok Helyezés
1989 Honda Marlboro McLaren MP4/5 Honda RA109E

V10

G BRA SMR MON MEX USA CAN FRA GBR GER HUN BEL ITA EUR ESP JPN AUS 141 1.
  Ayrton Senna 11 1 1 1 KI 7 KI KI 1 2 1 KI KI 1 DSQ KI
  Alain Prost 2 2 2 5 1 KI 1 1 2 4 2 1 2 3 KI KI
1990 Honda Marlboro McLaren MP4/5B Honda RA100E

V10

G USA BRA SMR MON CAN MEX FRA GBR GER HUN BEL ITA POR ESP JPN AUS 121 1.
  Ayrton Senna 1 3 KI 1 1 20 3 3 1 2 1 1 2 KI KI KI
  Gerhard Berger KI 2 2 3 4 3 5 14 3 16 3 3 4 KI KI 4

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ McLaren Racing - Heritage - MP4/5 (angol nyelven). www.mclaren.com. [2019. december 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. február 17.)
  2. ↑ Ebben az évben a szabályok szerint ugyanis csak a 11 legjobb versenyeredmény számított, a maradék ötöt egyáltalán nem vették figyelembe.
  3. ↑ 25 years ago today, a rivalry became legendary - 1989 Japanese GP (angol nyelven). us.motorsport.com. (Hozzáférés: 2022. február 17.)
  4. ↑ 1990 McLaren MP4/5B Honda - Images, Specifications and Information. Ultimatecarpage.com. (Hozzáférés: 2022. február 17.)
  5. ↑ https://www.amazon.com/Unraced-Sam-Collins/dp/1845840844

További információk szerkesztés

 
A Wikimédia Commons tartalmaz McLaren MP4/5 témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=McLaren_MP4/5&oldid=26591914”