Jim Clark

brit autóversenyző
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. július 25.

James „Jim“ Clark Jr. (Skócia, Kilmany, 1936. március 4.Nyugat-Németország, Hockenheimring, 1968. április 7.) brit autóversenyző, Skóciából. 1960 és 1968 között több mint 70 Formula–1-es nagydíjon vett részt, kétszeres világbajnok (1963 és 1965), az 1965-ös indianapolisi 500 győztese. A The Times 2009-ben a legnagyobb Formula–1-es versenyzőnek választotta meg. Számos későbbi világbajnok, köztük Jackie Stewart, Alain Prost és Ayrton Senna tekintette példaképének. 25 futamgyőzelme halála idején rekordnak számított. A Brit Birodalom Rendjének (OBE) birtokosa.

Jim Clark
Életrajzi adatai
Született1936. március 4.
Kilmany
Elhunyt1968. április 7. (32 évesen)[1][2][3][4][5]
Hockenheimring
Nemzetiségebrit brit
Pályafutása
KategóriaFormula–1-es világbajnokság
Aktív évei19601968
CsapataLotus
Nagydíjak száma73 (72 rajt)
Világbajnoki címek2 (1963, 1965)
Győzelmek25
Dobogós helyezések32
Első rajtkockák33
Leggyorsabb körök28
Első nagydíjholland 1960 holland nagydíj
Első győzelembelga 1962 belga nagydíj
Legutolsó győzelem 1968 dél-afrikai nagydíj
Legutolsó nagydíj 1968 dél-afrikai nagydíj
A Wikimédia Commons tartalmaz Jim Clark témájú médiaállományokat.

Származása

szerkesztés

Skócia délkeleti részén, Kilmanyben született, egy juhtenyésztésből élő farmercsaládban 1936. március 4-én. Egyetlen fiúként ő volt a legfiatalabb a család öt gyermeke közül. Fiatalon magazinokból szerzett tudomást az akkori autóversenyekről. Az érettségi vizsga után mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, a családi hagyománynak megfelelően. Bár szülei ellenezték az ötletet, Clark versenyezni kezdett helyi raliversenyeken saját Sunbeam-Talbotjával. Legelső versenyén, 1956-ban egy DKW-val indult. Az első nagyobb, nemzeti versenyeken 1958-ban indult először egy Jaguar D-Type volánja mögött. 33 versenyen indult el, ebből 20 alkalommal nyert, 8 második helyet szerzett. A Scottish Speed Championshipet fölényesen nyerte. A szezon utolsó versenyén egy Lotus Elite-tel indult és megismerte Colin Chapmant, a Team Lotus tulajdonosát. 1959-ben a versenycsapattal 23 első, 9 második helyezést könyvelhetett el. Clark már akkor ismert volt kíméletes vezetési stílusáról és a versenygépek beállításához való tehetségéről.

Formula–1

szerkesztés

1960-tól a Formula–1-ben is indult, kizárólag a Lotusszal, Chapman vezetése alatt, akivel baráti kapcsolatot tartott fenn. Bár a holland nagydíjon kiesett, második versenyén, Belgiumban ötödik helyével pontot szerzett. A futamot két versenyző halálos balesete is beárnyékolta (Chris Bristow és Alan Stacey). A következő évben, 1961-ben Clark belebonyolódott a sportág legsúlyosabb kimenetelű balesetébe. Az olasz nagydíj második körében, a Parabolica kanyar előtti egyenesben nekiütközött a bajnokságot vezető Wolfgang von Trips Ferrarijának. A német versenyző autója nekirepült az oldalsó földfalnak, és a tribün előtti drótkerítésnek ütközött. A balesetben tizenöten haltak meg, további 60 néző megsérült. Trips kiesett autójából és tarkótörés miatt azonnal meghalt.

 
Az 1962-es német nagydíjon

Clark 1962-ben nyerte első futamát, a belga nagydíjat. Ez évben a forradalmi, önhordó karosszériás Lotus 25-össel Clark hat pole-pozíciót szerzett, de gyakran esett ki technikai hiba miatt a versenyeken. Három győzelmével az évadzáró dél-afrikai nagydíjon még volt esélye a bajnoki címre, de kiesett. A világbajnok Graham Hill lett.

1963-ban azonban hét versenyt megnyerve, a maximális pontszámot megszerezve világbajnok lett. Monacóban a pole-ból indult, de a versenyt a váltó meghibásodása miatt feladni kényszerült. A belga nagydíj időmérésén ismét a váltóval akadtak gondjai, ezért csak nyolcadikként indult. A nedves pályán az első kör végére az élre került, majd győzött közel ötperces előnnyel. Zandvoortban, Reimsben és Silverstone-ban az első helyről indulva nyert. Bár a Nürburgringen is az első helyről indult, a futam során Lotusa gyújtása fokozatosan kihagyott, ezért csak második lett Surtees mögött. Monzában Hillel és Dan Gurney-vel harcolt az első helyért, de később mindketten kiestek, így Clark könnyedén megnyerte a futamot, egyben bebiztosította első bajnoki címét is. Watkins Glenben a második pozíció szerezte meg, de a felvezető körben akkumulátora meghibásodott, és mire a szerelők kicserélték, az utolsó helyen autózóhoz képest is kétkörös hátrányba került. A futam végére a harmadik helyre ért fel. Mexikóban és East Londonban is győzött, így hét futamgyőzelmével egy évadban rekordot állított fel. Mivel csak a hat legjobb eredményt vették figyelembe az év végén, Clark maximális pontszámmal győzött.

 
1967-ben Watkins Glenben

1964-ben, az év elején megnyerte a Holland, Belga és brit nagydíjat. Ezt követően 4 versenyen kiesett. Az utolsó előtti versenyen, Watkins Glenben a 40. körig vezette a futamot. Ekkor gyújtáskihagyás hátráltatta, gyorsan esett vissza a mezőnyben. Csapata ekkor behívta csapattársát, hogy a két versenyzőjük autót cseréljen. Clark így nem szerezhetett pontot, de abban reménykedett, hogy helyezésével pontot vehet el riválisaitól. Az utolsó körökben az üzemanyagpumpa meghibásodása miatt elveszítette esélyét, hogy megelőzze világbajnoki ellenfeleit. A szezonzáró mexikói nagydíjon ismét az első helyről indult. Graham Hill kiesése után úgy tűnt, az élen haladó Clark megszerzi második bajnoki címét, de hét körrel a leintés előtt a Lotusból olaj kezdett szivárogni, majd a motor az utolsó körben meg is állt. Bandini elengedte Surteest, aki így második helyével elegendő pontot szerzett, hogy világbajnok legyen.

1965-ben győzött a szezonnyitón, de a következő monacói nagydíjat kihagyta, mivel az indianapolisi 500-on vett részt, amelyet meg is nyert. Ezután sorozatban öt versenyen győzött, a német nagydíjon pedig bebiztosította bajnoki címét. A hátralévő Olasz, Amerikai és mexikói nagydíjon kiesett, de így is ismét maximális pontszámmal lett bajnok.

1966-ban a motorok hengerűrtartalmát 3 literre emelték, csapat a korábbi Climax motorokról a 16 hengeres BRM motorra váltott, amely nem volt elég versenyképes. Clark ennek ellenére győzött Watkins Glenben, amely a 16 hengeres motorok egyetlen Formula–1-es győzelme maradt. Clark 16 ponttal a 6. helyen végzett az egyéni bajnokságban.

 
Lotus 49-es

1967-ben a korábbi rivális Graham Hill lett a csapattársa. A holland nagydíjon, a Lotus autóiban mutatkozott be a sikeres Ford-Cosworth DFV motor, amellyel Clark azonnal győzött is. Az évadban a skót sokszor nyerte meg az időmérő edzéseket, köztük a nürburgringi futamon is az első helyről indulhatott, melyet 9 másodperc előnnyel szerzett meg, de a versenyeken gyakran ki kellett állnia technikai hibák miatt. Összesen 4 versenyen győzött az évben, de csak a harmadik helyen rangsorolták a bajnokságban.

Élete egyik legnagyobb versenyét az 1967-es olasz nagydíjon teljesítette, bár nem nyerte meg. A futam elején vezette a versenyt, de utána ki kellett állnia szerelőihez javításra. A boxkiállás másfél percébe került, körhátrányban érkezett vissza a pályára. A verseny végére felküzdötte magát az élre, ám az utolsó néhány száz méteren leállt a versenyautója a benzinpumpa hibája miatt. A harmadik helyen ért célba.

Élete utolsó bajnoki versenyét, az 1968-as szezonnyitó dél-afrikai nagydíjat is megnyerte, 25. futamgyőzelmével megdöntötte Juan Manuel Fangio rekordját.

 
Clark sírja Chirnside-ban

Clark eredetileg a BOAC 1000 km-es sportautóversenyen vett volna részt Brands Hatch-ben, de a Firestone-nal kötött szerződés értelmében a Deutschland Trophäe nevű Formula–2-es versenyen kellett részt vennie. Az 1968. április 7-én, a Hockenheimringen tartott versenyen számos ismert versenyző, köztük Jean-Pierre Beltoise, Henri Pescarolo, Chris Amon is részt vett. A Gold Leaf Team Lotus Clarkot és Hillt indította a két részben megtartott versenyen. Az első rész ötödik körében Clark Lotus 48-asa letért a pályáról és a fáknak ütközött. A skót nyak- és koponyatörést szenvedett, még a kórházba érkezés előtt elhunyt. A baleset pontos oka máig sem ismert, legnagyobb valószínűséggel a hátsó kerék defektje okozhatta a balesetet.

Clark halála megrázta a Formula–1-et, temetésére a világ számos pontjáról érkeztek emberek. Halála után egy hónapig a Lotus utcai autóinak jelvényét feketére festették. Ebben az évben még három Formula–1-es versenyző vesztette életét balesetben. Miután Graham Hill a Lotusszal megnyerte az 1968-as bajnokságot, Clarknak ajánlotta címét.

Teljes Formula–1-es eredménysorozata

szerkesztés

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

Év Csapat 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Helyezés Pont
1960 Lotus ARG
MON
500
NED
Ki
BEL
5
FRA
5
GBR
16
POR
3
ITA
USA
16
10. 8
1961 Lotus MON
10
NED
3
BEL
12
FRA
3
GBR
Ki
GER
4
ITA
Ki
USA
7
7. 11
1962 Lotus NED
9
MON
Ki
BEL
1
FRA
Ki
GBR
1
GER
4
ITA
Ki
USA
1
RSA
Ki
2. 30
1963 Lotus MON
8
BEL
1
NED
1
FRA
1
GBR
1
GER
2
ITA
1
USA
3
MEX
1
RSA
1
1. 54 (73)
1964 Lotus MON
4
NED
1
BEL
1
FRA
Ki
GBR
1
GER
Ki
AUT
Ki
ITA
15
USA
7
MEX
5
3. 32
1965 Lotus RSA
1
MON
BEL
1
FRA
1
GBR
1
NED
1
GER
1
ITA
10
USA
Ki
MEX
Ki
1. 54
1966 Lotus MON
Ki
BEL
Ki
FRA
Ni
GBR
4
NED
3
GER
Ki
ITA
Ki
USA
1
MEX
Ki
6. 16
1967 Lotus RSA
Ki
MON
Ki
NED
1
BEL
6
FRA
Ki
GBR
1
GER
Ki
CAN
Ki
ITA
3
USA
1
MEX
1
3. 41
1968 Lotus RSA
1
ESP
MON
BEL
NED
FRA
GBR
GER
ITA
CAN
USA
MEX
11. 9

Le Mans-i 24 órás versenyek

szerkesztés
Év Helyezés Csapat Autó Csapattárs
1959 10   Border Reivers Lotus Elite Mk.14   John Withemore
1960 3   Border Reivers Aston Martin DBR1/300   Roy Salvadori
1961 Ki   Border Reivers Aston Martin DBR1/300   Ron Flockhart

Indy 500-as eredményei

szerkesztés
 
1965-ös győztes Indy 500-as autója
Év Modell Motor Rajthely Célban
1963 Lotus 29/3 Ford 5. 2.
1964 Lotus 34/3 Ford 1. 24.
1965 Lotus 38/1 Ford 2. 1.
1966 Lotus 38/4 Ford 2. 2.
1967 Lotus 38/7 Ford 16. 31.


  1. Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 17.)
  2. SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)

További információk

szerkesztés