British Racing Motors

megszűnt brit Formula–1-es csapat

A British Racing Motors (röviden BRM) egy brit Formula–1-es csapat volt, amely – kisebb-nagyobb megszakításokkal – 1951 és 1977 között szerepelt a sportágban, és 1962-ben megszerezte mind az egyéni (Graham Hill), mind pedig a konstruktőri világbajnoki címet.

BRM
Teljes név British Racing Motors
Székhely Bourne, Lincolnshire, Egyesült Királyság
Alapító(k) Raymond Mays, Peter Berthon
Jelentős versenyzők UK Reg Parnell
UK Mike Hawthorn
Francia Maurice Trintignant
Svéd Jo Bonnier
USA Dan Gurney
UK Graham Hill
UK Jackie Stewart
UK John Surtees
Ausztria Niki Lauda
Motorok BRM, Climax
Gumik Dunlop, Firestone, Goodyear
Formula–1-es szereplése
Első verseny UK 1951-es brit nagydíj
Utolsó verseny Olasz 1977-es olasz nagydíj
Versenyek száma 197
Konstruktőri világbajnoki címek 1 (1962)
Versenyzői világbajnoki címek 1 (1962)
Győzelmek 17
Első rajtkockák 11
Leggyorsabb körök 15

A csapat története szerkesztés

A kezdetek szerkesztés

A BRM vállalatot 1947-ben alapította a brit autóversenyző Raymond Mays és Peter Berthon, azzal a céllal, hogy az olasz és a francia márkákhoz hasonlóan különböző brit vállalatok egyszer egy motorsportprojektbe egyesüljenek. Kereken 100 cég vett részt a megvalósításban, így a Rolls Royce szállította a kompresszorokat az első modellhez, az 1.5 literes, V16-os motorral felszerelt P15-höz.

1951-1957 szerkesztés

A csapat 1950-ben debütált egy világbajnokság keretein kívül megrendezett versenyen, Silverstone-ban, de Raymond Sommer már a rajtnál kiesett. Reg Parnell ősszel majdnem megnyert egy nehéz versenyt Goodwoodban, a csapat azonban újból visszavonult továbbfejleszteni az autót. A BRM első világbajnoki versenyén, az 1951-es Formula–1 brit nagydíjon Reg Parnell ötkörös hátrányban az ötödik helyen végzett. Az 1952-es és 1953-as szezonokban Formula–2-es szabályok voltak érvényben, ezért a BRM felhagyott egy ilyen autó fejlesztésével, és csak néhány világbajnokságon kívüli versenyen vett részt. 1955-ben az új P25-tel tértek vissza. 1956-ban és 1957-ben Mike Hawthorn, Tony Brooks és Ron Flockhart voltak a csapat pilótái, akik rajthoz állak néhány versenyen, de pontot nem szereztek.

1958-1961 szerkesztés

 
Graham Hill 1962-ben

Hosszú idő után 1958-ban született meg az első siker: Harry Shell és Jean Behra a holland nagydíjon a második, illetve a harmadik helyen végzett, illetve év végén a negyedik helyet szerezték meg a konstruktőri bajnokságban. Az 1959-es holland nagydíjon Jo Bonnier megszerezte a brit csapat első győzelmét. 1960-ban érkezett a BRM-hez a csapat legeredményesebb versenyzője, Graham Hill, de a sok műszaki hiba miatt nem sok siker jutott neki. 1961-ben a csapatfőnök Alfred Owen eredményeket követelt és a csapat megszűnésével fenyegetőzött.

1962 szerkesztés

Az 1962-es évadban csatlakozott a csapathoz Richie Ginther, és Hillel valamint a P57-tel sikerült elérnie a BRM történetének legnagyobb sikerét, megnyerni a csapatvilágbajnoki címet. Négy győzelemmel (Hollandia, Németország, Olaszország és Dél-Afrika) Hill egyéni világbajnok is lett.

1963-1965 szerkesztés

1963-tól a BRM motorokat is szállított több csapatnak, és a Hill-Ginther páros, később pedig a Hill-Jackie Stewart kettős jó eredményeinek köszönhetően háromszor egymás után másodikak lettek a konstruktőri bajnokságban (1963, 1964, 1965), csakúgy mint Hill az egyéni pontversenyben.

1966-1969 szerkesztés

 
Pedro Rodriguez 1968-ban

1966-ban új motorszabályok léptek érvénybe, és az új fejlesztésű H16-os motorral ellátott P83-assal nem sikerült sok jó eredményt elérni, kivéve egy győzelmet Hill kedvenc pályáján, Monacóban. 1967-ben Graham Hill elhagyta a csapatot, akinek a helyére Mike Spencer érkezett, és Stewart két dobogós helyezést szerzett Belgiumban és Franciaországban. Az év végén Stewart a Matrához szerződött, helyét Pedro Rodríguez vette át. A legtöbb futamon párja Richard Attwood volt, de egy-egy versenyen Spence, illetve Bobby Unser is versenyezhetett. Az Attwood-Rodríguez páros két második és két harmadik valamint további két pontszerző helyen ért célba, amely az ötödik helyet jelentette a csapatnak a konstruktőrök között. Az 1969-es évad az előzőnél is rosszabbul alakult. John Surtees és Jackie Oliver egy harmadik, illetve két további pontszerző helyet jegyzett.

1970-1974 szerkesztés

 
Az 1974-es BRM P160E

Owen Alfred 1970-ben átadta a csapat vezetését testvérének, Jean Stanleynek. Ekkor érkezett Tony Southgate fejlesztési vezetőnek, illetve Pedro Rodríguez négy év után először a belga nagydíjon versenyt nyert a BRM-nek. 1971-ben Jo Siffert és Peter Gethin szintén egy-egy győzelmet aratott, ám Siffert az év végén, egy nem világbajnoki futamon, Brands Hatchben halálos balesetet szenvedett. Ő volt az egyetlen pilóta, aki egy BRM volánjánál halt meg. 1972-ben érkezett a csapathoz Jean-Pierre Beltoise, akinek sikerült Monacóban nyernie. Ez volt az utolsó BRM-futamgyőzelem a Formula–1-ben. 1973-ban Beltoise és Clay Regazzoni mellett a fiatal Niki Lauda is a csapatnál versenyzett egy évig, akire Enzo Ferrari azonnal felfigyelt, és a későbbiekben két világbajnoki címet szerzett az olasz csapatnak. 1974-ben a dél-afrikai második helyezésnek köszönhetően a BRM a hetedik helyen végzett a pontversenyben.

1975-1977 szerkesztés

Alfred Owen 1974-ben bekövetkezett halála után a csapat mindig nagy anyagi gondokkal küszködött, és a BRM csődbe ment. Stanley-BRM néven 1975-ben Mike Wilds és Bob Evans ismét szerepelt a sorozatban, de nem szereztek pontot. Egy év kihagyás után, 1977-ben még indultak néhány versenyen, majd végleg befejezték Formula–1-es pályafutásukat.

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz British Racing Motors témájú médiaállományokat.


Előző világbajnok:
Ferrari
Formula–1-es világbajnok
1962
  Következő világbajnok:
Team Lotus