Orosz Felszabadítási Hadsereg
Az Orosz Felszabadítási Hadsereg (németül: Russische Befreiungsarmee, oroszul: Русская освободительная армия) a Wehrmacht kollaboráns hadereje volt a keleti fronton, a második világháborúban. Fő vezetője, Andrej Vlaszov után Vlaszov-hadseregnek, tagjait vlaszovoknak vagy vlaszovisták-nak (oroszul: Власовцы) nevezték.
| Orosz Felszabadítási Hadsereg (Russische Befreiungsarmee, Русская освободительная армия) | |
 | |
| Az Orosz Felszabadítási Hadsereg katonáinak egyenruhajelvénye | |
| Dátum | 1943. április 29. – 1945. május 12. |
| Ország |  Harmadik Birodalom |
| Típus | Önkéntes haderő |
| Méret | Hadosztály |
| Diszlokáció | Oroszország, Fehéroroszország |
| Parancsnokok | |
| Híres parancsnokok | Andrej Andrejevics Vlaszov Szergej Kuzmics Bunyacsenko |
| Kultúra és történelem | |
| Háborús részvétel | Második világháború |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Orosz Felszabadítási Hadsereg (Russische Befreiungsarmee, Русская освободительная армия) témájú médiaállományokat. | |
Az átállások a németekhez már Barbarossa hadművelet megindulását követően elindultak. Annyi szovjet állt át a Harmadik Birodalomhoz, hogy a különböző Wehrmacht- és SS egységek sorait bőven alkották, később már célzottan önálló egységekbe szervezték őket. Az oroszon kívül fennállt az ún. Ukrán Felszabadítási Hadsereg és tucatnyi egyéb, a Szovjetunió különböző népeiből toborzott légió vagy hadseregcsoport.
Az Orosz Felszabadítási Hadsereg 1943-ban jött létre hivatalosan, s az ún. Ostruppen részévé vált. 1944-től az Oroszországi Népek Felszabadítási Bizottságának fegyveres ereje lett.[1]
Vlaszov és számos tagja a haderőnek fogságba esésük után álltak át a Harmadik Birodalom oldalára. Nemzetiségileg orosz többségű volt az egység, ám igen jelentős számban képviseltették magukat fehéroroszok is. Számos tagja az orosz polgárhábárú veteránja volt és a fehérek oldalán harcolt a bolsevikok ellen. Ideológiájuk nagy mértékben támaszkodott az 1917-es orosz forradalom eszméire (amely a bolsevik forradalom előtt zajlott le), viszont igyekeztek elkerülni a nácizmus ideológiáját (így az antiszemitizmust és a sovinizmust), hogy ezáltal egyfajta független politikai mozgalmat alkossanak.[2]
Bár 1945. január 28-án hivatalosan kijelentették, hogy a német hadseregtől független fegyveres erőként a Felszabadítási Bizottságnak fogadnak hűséget, a gyakorlatban ez nem sok jelentőséggel bírt és a németek sem tekintették valódi szövetségesüknek a hadsereget, sokkalta inkább propagandaeszköznek.
1945-ben számos egysége a Felszabadítási hadseregnek csatlakozott a cseh ellenálláshoz és részt vett a májusi prágai felkelésben.
A Felszabadítási Hadseregnek volt saját légiereje is, de ezt sosem vetették be, 1944 júliusában fel is oszlatták. A légierő tagjai között volt a szintén átpártolt Szemjon Bicskov, a szovjet légierő egykori mesterpilótája.
Kialakulása
szerkesztés
Bár a támadó Wehrmacht Hitler utasítására terrort és tömeggyilkosságokat követett el a megszállt szovjet területeken, rengeteg szovjet állampolgár még így is azt tapasztalta, hogy két rossz közül választhat, hisz a németekkel vívott háború kezdetekor is immár két évtizede nyögtek Sztálin rémuralma alatt, aki már addigra több millió ember haláláért volt felelős.[3] Ezenfelül a roppant méretű Szovjetunió népe súlyos nélkülözéseken is átment a sztálini diktatúra alatt, addig a német hadifogságba esett katonák az ellenségnél jobb életkörülményeket tapasztaltak.[4]
A németek oldalára szovjet részről átállt személyek számát másfélmillióra becsülik.[5] A Sztálingrádot ostromló 6. német hadsereg egynegyedét átpártolt szovjetek képezték, akik közvetlenül harcoltak saját honfitársaik ellen. A német vezetés rövidesen elkezdte külön egységek felállítását, amelyek nagyobb hadműveletekben és a partizánok elleni harcokban vettek részt, sőt kórházi és gépkezelői feladatokat is elláttak.[6]
Életük megmentése reményében rengeteg hadifogoly lépett be az újonnan felállított kollaboráns egységekbe, mivel a fogolytáborokban éheztek, sőt gyakran halálra éheztették őket.[7]
Andrej Vlaszov, aki szintén veteránja volt az orosz polgárháborúnak (ő viszont a bolsevikok oldalán harcolt), eleinte keményen küzdött a megszállók ellen és része volt a Moszkva elleni német támadás visszaverésében. 1942. július 12-én Leningrádnál került német hadifogságba, s nyomban a németek mellé állt. Vlaszovot megdöbbentették és elkeserítették az 1934-ben induló nagy tisztogatások és a szovjet rendszer egyéb bűntettei, amelyek szinte senkit sem kíméltek. Több másik orosz hadifogollyal és német tiszttel azért lobbizott a hadvezetésnél, hogy önálló hadseregcsoport jöhessen létre a kollaboránsokból, ám elképzelése ellenállásba ütközött, mivel kizárólag orosz ellenőrzés alatt képzelte el mindezt. Tervéhez Alfred Rosenberget sikerült megnyernie, de az is csak bizonyos feltételek mellett támogatta.[7]
A szervezett hadsereg és annak harcai
szerkesztésHitler egyáltalán nem támogatta az ilyen egységek felállítását, noha Vlaszov és sok más német parancsnok is arra figyelmeztetett, hogy a szovjet nép terrorizálásával akár el is veszítheti a háborút.[7] Erre mutatott rá, hogy több százezren harcoltak a németek mellett a Vörös Hadsereg ellen.
1945 februárjára egy gyalogos hadosztály lett teljesen megszervezve, amelynek parancsnoka az ukrán származású Szergej Bunyacsenko lett. Az egység a württembergi Münsigben alakult, egy ideig harcolt az Odera-fronton a Vörös Hadsereg ellen, később zöme átállt a cseh ellenálláshoz Prágában.
Később még egy gyalogsági hadosztály állt fel Württembergben, Mihail Meandrov tábornok parancsnoksága alatt. Ebbe az egységbe több olyan szovjet munkást is besoroztak, akik a németek hadi- és egyéb üzemeiben dolgoztak (ők voltak ún. Ostarbeiter-ek). Elkezdték ugyan egy harmadik gyalogos hadosztály szervezését is, de ezt már nem tudták befejezni, s az itt szolgáló, mintegy 10 ezer katonának fegyver sem jutott.
Több kisebb, korábban létrejött orosz egység, sőt kozák lovasalakulatok is beleegyeztek, hogy a Vlaszov-hadsereghez csatlakoznak, bár ezek csak papíron voltak a Felszabadítási Hadsereg részei, mivel a hadi helyzet alakulása nem tette lehetővé, hogy ténylegesen a hadsereg alatt harcoljanak.
Különböző források szerint az Orosz Felszabadítási Hadsereg 120-130 ezer embert tömörített.[8]
A helyzet eddigre már súlyossá, sőt egyenesen tarthatatlanná vált. 1943-tól a korábban átállt szovjetek körében megkezdődtek az újbóli pálfordulások dezertálások és lázadások formájában.[9] Mindezek oka a sorozatos német vereségek és a háború egyre kedvezőtlenebb alakulása volt. A bomlást szigorú, büntető intézkedésekkel sem tudták kordában tartani, ezért a megszervezett egységeit a Felszabadítási Hadseregnek elküldték a keleti frontról a nyugati frontra, hogy ne érintkezzenek a helyi lakossággal.[10] 1944-ben 71 kollaboráns zászlóalj maradt a keleti fronton, 42 zászlóaljat átvezényeltek Belgium, Finnország, Franciaország és Olaszország területére.[11]
A normandiai partraszállásnál orosz katonák őrködtek a tengerparton, de vajmi felszerelés híján, teljesen motiválatlanul egy puskalövést sem adtak le a szövetségekre, sőt azonnal megadták magukat.
Annak ellenére, hogy 1945-ben már egyértelmű volt, a háborút Németország elvesztette, sok orosz kollaboráns tovább harcolt és vérét áldozta a szovjetek elleni háborúban, különösen az Odera-menti fronton, amellyel Heinrich Himmler dicséretét is kivívták.[12]
A Felszabadítási Hadsereg ideológiája
szerkesztésVilágos, hogy Vlaszov nem volt náci-szimpatizáns, hanem egy demokratikus Oroszország megteremtését akarta.[13] Ideológiailag az orosz nacionalizmus elveit követte, de támogatói között voltak szociáldemokraták is.[14] Akadtak olyanok is, akik marxistának vallották magukat, ugyanakkor a sztálinizmus ellen voltak.
Ideológiai álláspontjaik azonban gyanakvóvá tették a nácikat, ezért a Gestapo figyelte őket és figyelmeztettek is arra, hogy a vlaszovisták elárulhatják a Harmadik Birodalmat. Eberhard Taubert náci propagandista kifejezte azon aggodalmát, hogy Vlaszov és több másik embere nem gyűlöli a zsidókat, nem azonosítják a bolsevizmust a zsidósággal és nem fogadják el a zsidókérdés tényét.[15]
Arra viszont kötelezték Vlaszovot, hogy állást foglaljon a nyugati szövetségesekkel szemben, bélyegezze plutokratikusnak és Sztálin támogatóinak őket, akik a diktátort Európa leigázásában segítik.
Vlaszov számolt azzal, hogy a vereség elkerülhetetlen, ezért délre vezényelte a maradék erőit, hogy a nyugati szövetségesek előtt kapitulálhasson. Abban a hitben volt, hogy a németek leverését követően a Nyugat a Szovjetunióval kezd háborúzni és a szövetségesek esetleg felhasználhatnák a továbbiakban az Orosz Felszabadítási Hadsereget.
A kapituláció
szerkesztés.jpg)
Vlaszov eleinte vonakodott attól, hogy Bunyacsenko emberei a csehekhez állva a németek ellen harcoljanak, de végül nem szabott gátat a tábornok döntésének.[16]
A csehekhez pártolt orosz egységek kemény harcban, nehéztüzérségi fegyvereik segítségével verték vissza az SS kegyetlen támadását és megóvták Prágát a pusztulástól.[17] Mivel azonban a cseh ellenállásban túlsúlyt alkottak a kommunisták, azok éppúgy bizalmatlanok voltak az átállt orosz kollaboránsokkal, ezért el kellett hagyniuk a cseh fővárost. Megpróbálták magukat megadni ugyan a közeledő Patton tábornoknak, ám az amerikaiak tartottak attól, hogy ez ártana a szovjetekkel való szövetségnek, így megtagadták a megadási ajánlatot.[11]
Körülbelül ezer katonája a Felszabadítási Hadseregnek került szövetséges fogságba, viszont évekig titok volt, hogy erőszakkal átadták őket a szovjeteknek, mivel Churchill és Sztálin között külön megállapodás született arról, hogy valamennyi katonáját a Felszabadítási Hadseregnek vissza kell küldeni a Szovjetunióba. Néhány angol tiszt azonban megengedte a foglyoknak, hogy kisebb csoportokban az amerikaiak által ellenőrzött zónákba meneküljenek.
A katonák sorsa
szerkesztésA szovjeteknek kiszolgáltatott katonáit a Felszabadítási Hadseregnek árulásért bíróság elé állították és vagy halálra ítélték vagy pedig a Gulágra hurcolták. Vlaszovot 1946-ban akasztották fel Moszkvában.[18]
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Grasmeder, Elizabeth M.F. (2021): Leaning on Legionnaires. Why Modern States Recruit Foreign Soldiers. International Security. 46 (1): 147–195. o.
- ↑ Catherine Andreev (1987): Vlasov and the Russian Liberation Movement: Soviet Reality and Emigré Theories. Cambridge University Press. ISBN 9780511523571.
- ↑ Rupert Butler. A Sztálini terror eszközei – CSEKA – OGPU – NKVD – KGB 1917-től 1991-ig, ford. Füsti Molnár Zsuzsa, Gabo könyvkiadó és kereskedelmi KFT (2008). ISBN 978-963-689-250-0
- ↑ Боляновський А. Українські військові формування в Збройних силах Німеччини (1939–1945). Львів: Львівський національний університет ім. Івана Франка; Канадський інститут українських студій Альбертського університету, 2003. 207-208. o.
- ↑ Audrey L. Alstadt (2013): The Azerbaijani Turks: Power and Identity under Russian Rule. ISBN 9780817991838. 187. o.
- ↑ Ellis, Frank (2013): The Stalingrad Cauldron. Inside the Encirclement and Destruction of 6th Army. University of Kansas Print.
- ↑ a b c РОА: предатели или патриоты? История, культура и традиции Рязанского края
- ↑ А.В. МАРТЫНОВ. Генерал Власов по обе стороны мифов (Darial)
- ↑ Bundesarchiv-Militärarchiv (BA-MA) RH20-2/558 ”Entweichen von HiWi”, AOK 2 Ia 3385/43, 14.9.43
- ↑ RH20-2/558 ”Verlegung von Landeseigenen Verbänden“ AOK 2 Ia 989/43, 30.9.43
- ↑ a b "Рубать немцев, освободить Прагу" (Svoboda)
- ↑ Müller, Rolf-Dieter: The Unknown Eastern Front. The Wehrmacht and Hitler's Foreign Soldiers. London: I.B. Tauris, 2012. Print.
- ↑ The Great Terror: A Reassessment. Oxford University Press. 1990. ISBN 978-0-19-507132-0
- ↑ Covert Network: Progressives, the International Rescue Committee, and the CIA - Eric Thomas Chester
- ↑ Problems of Communism. Documentary Studies Section, International Information Administration. 1958.
- ↑ Julicher, Peter (2015): Enemies of the People Under the Soviets. A History of Repression and Its Consequences. McFarland. ISBN 9780786496716. 171. o.
- ↑ 75. výročí konce 2. světové války v Evropě
- ↑ Кто в 1945 году освободил Прагу? (BBC News)
Irodalom
szerkesztés- Wilfried Strik-Strikfeldt (2003): Против Сталина и Гитлера: Генерал Власов и Русское Освободительное Движение. — М.: Посев, 2003. — ISBN 5-85824-005-4
