„Zenetörténet” változatai közötti eltérés

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

 

Az európai klasszikus zenében a magyar zeneszerzők közül elsősorban három személy: a nagyrészt külföldön működő [[Liszt Ferenc]] (1811–1886), [[Bartók Béla (zeneszerző)|Bartók Béla]] (1881–1945), és [[Kodály Zoltán]] (1882–1967) tett szert nagyobb hírnévre. Ettől függetlenül azonban a magyar klasszikus zenének is hosszú története, nevezetes alkotói vannak, akikkel részletesebben a ''[[Magyar klasszikus zene]]'' szócikk foglalkozik.

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A középkori komolyzene elsősorban a [[kereszténység|keresztény]] egyházon belül fejlődött tovább, hiszen a népvándorlás hullámaiban az írni-olvasni tudás fokozatosan visszafejlődött, és az antik kultúra eredményeit a műveltebb papok, szerzetesek kutathatták, illetve az ugyancsak ókori eredetű [[hét szabad művészet]] ''musica'' ágában oktathatták. Mindenképpen már a középkori egyházi műveltség újítása volt a VII. században bevezetett [[neuma|neumák]] használata, amely hangok/hangcsoportok jeleiként a dallam fel/lemenését jelezték. A XI. században [[Arezzói Guidó]] (991–1050) kifejlesztette a [[szolmizáció]]t, majd a XII. században elterjedt a [[polifónia]] is. Ezt a korai polifóniát ''Ars antiqua''-nak („Régi művészet”) nevezték a későbbi zenetudósok, míg az egyházi polifónia XIV. századi virágkorát ''[[Ars nova (zene)|Ars nova]]'' („Új művészet”) névvel illették. A korszakból már több egyházi zeneszerző neve ismert, így [[Philippe de Vitry]] (1291–1361), [[Guillaume de Machaut]] (1300–1377), [[Francesco Landini]] (1325–1397). Az egyházi zene újításait fokozatosan átvette a középkor második felének világi zenéje, és saját elemekkel kiegészítve használta a vándormuzsikusok ([[trubadúr]]ok, [[minnesänger]]ek) művészetén keresztül.<ref>''A zene könyve'', i. m., 22–30. o.</ref><ref>Judy Tatchell: ''Bevezetés a zene világába – Hangszerek, zeneszerzők, kottaolvasás, tudomány'' ''(Usborne-könyvek)'', ford. Tausz Katalin, Novotrade Kiadó, Budapest, 1991 {{ISBN|963-585-150-2}}, 16. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A középkor végére, a XV. század második felére népszerűvé vált a kóruspolifónia, majd a polifón mise használata. Elterjedt a 8 hangsoros zene, illetve a billentyűs hangszerek. A zenetörténetben beszélni korai, úgynevezett ''Északi reneszánsz'' zenéről, amely az angol, francia, és német szerzők virágkorának tekinthető ([[John Dunstable]] [1380–1453], [[Guillaume Dufay]] [1400–1474], [[Johannes Ockeghem]] [1410–1497], [[Josquin des Prez]] [1450–1521]), míg a későbbi ''Déli reneszánsz'' Itália központú volt. Utóbbinak nevezetes zeneszerzői voltak: [[Giovanni Pierluigi da Palestrina]] (1525–1594), [[Orlande de Lassus]] (1532–1594), [[Tomás Luis de Victoria]] (1548–1611), [[William Byrd]] (1543–1623). Új műfaj volt a [[zenei műforma|madrigál]], ezt elsősorban [[Thomas Weelkes]] (1576–1623), [[John Wilbye]] (1574–1638), és [[Carlo Gesualdo]] (1566–1613) művelte.<ref>''A zene könyve'', i. m., 22–30. o.</ref><ref>Marcus Weeks: ''Zene'' ''(Műértő-sorozat)'', ford. Petrányi Judit, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 2005 {{ISBN|963-337-011-6}}, 24–27. o.</ref><ref>Tatchell, i. m., 17. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A barokk zenére a hangszeres zene értékének felerősödése és a két hangsoros ([[dúr]], [[moll]]) hangnem rendszer használta jellemző. Új műfaja az [[opera (színmű)|opera]], az [[oratórium]], a [[szvit (zenemű)|szvit]], és a [[szonáta]]. Első alkotásának hagyományosan az olasz [[Claudio Monteverdi]] (1567–1642) [[1607]]-es ''Orfeo'' című operáját szokták tekinteni.<ref>''A zene könyve'', i. m., 30–34. o.</ref><ref>Tatchell, i. m., 20–21. o.</ref> Kortársai, [[Francesco Cavalli]] (1602–1676) és [[Antonio Cesti]] (1623–1669) szintén operaszerzőként ''(Didone'', illetve ''Az Aranyalma)'' voltak ismertek. Az oratórium műfajában [[Giacomo Carissimi]] (1605–1674, ''Balthazár)'', az orgona- és csemballóművek területén [[Girolamo Frescobaldi]] (1583–1643) jeleskedett. Bár [[Gregorio Allegri]] (1585–1629) is ebben a korszakban élt, egyházzenei ''Misereré''je inkább a reneszánsz zene késői alkotásának tekinthető. A 16. században megjelent [[korál]] műfaját fejlesztette tovább a német [[Samuel Scheidt]] (1587–1654) és [[Hermann Schein]] (1586–1630). Német volt [[Heinrich Schütz]] (1585–1672) is, aki hosszú élete alatt motettákat, kórusműveket, oratóriumokat, és passiókat szerzett. Leghíresebb alkotása a ''Cantiones sacrae'' és a ''Symphoniae sacrae''.<ref>Weeks, i. m., 38–41. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A XVII. század második felében, német nyelvterületen alkotott a dán [[Dietrich Buxtehude]] (1637–1707) különböző műfajokban; leginkább orgonaművei ismertek.<ref>Weeks, i. m., 41. o.</ref> A német [[Johann Pachelbel]] (1653–1706) kora egyik legnagyobb orgonaművésze volt. Manapság elsősorban ''D-dúr kánon''ját szokták hallgatni.<ref>(szerk.) Nádori Attila – Szirányi János: ''Klasszikus zeneszerzők – Britannica Hungarica kisenciklopédia'', 232. o.</ref> A francia [[Jean-Baptiste Lully]] (1632–1687), a királyi zenekar igazgatója baletteket ''(Le bourgeois gentilhomme)'' és operákat ''(Alceste)'' írt, míg [[Marc-Antoine Charpentier]] (1643–1704) az egyházi zenét művelte. [[John Blow]] (1649–1708) és tanítványa, [[Henry Purcell]] (1659–1695) angolok voltak; előbbi orgonaműveket, míg utóbbi az első angol operát, a ''Dido és Aeneas''t szerezte.<ref>Weeks, i. m., 42–45. o.</ref> Az olasz [[Arcangelo Corelli]] (1653–1713) és [[Giuseppe Torelli]] (1658–1709) [[concerto grosso]]kat írt.<ref>Weeks, i. m., 46–47. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A XVIII. század első felének, a késő barokknak legjelentősebb zeneszerzőjének Antonio Vivaldit, Johann Sebastian Bachot, és Georg Friedrich Händelt tartják. Az olasz [[Antonio Vivaldi|Vivaldi]] (1678–1741) mintegy 500 [[versenymű|concertó]]t, 21 operát és 90 [[szonáta|szonátát]] szerzett. Legismertebb műve ''A négy évszak'' című hegedűverseny-ciklusa. A német [[Johann Sebastian Bach|J. S. Bach]] (1685–1750) orgonaműveket, szonátákat, miséket, kantátákat, oratóriumokat, passiókat és motettákat – összesen több, mint 1000 zeneművet komponált. (Gyakran játsszák ''[[Karácsonyi oratórium]]''át, ''János''- és ''[[Máté-passió|Máté passió]]''ját, illetve ''[[A fúga művészete|A fúga művészeté]]''t.)<ref>Weeks, i. m., 50–53. o.</ref> Azonban mégsem ő, hanem nagy valószínűség szerint az azóta feledésbe merült [[Georg Philipp Telemann]] (1681–1767) volt a valaha élt legtermékenyebb zeneszerző: számos kantátát, nagyobb egyházi művet, oratóriumot, vígoperát, szvitet, concerto grossót, és versenyművet írt.<ref>(szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 320. o.</ref> Teljes életműve meghaladja a 3000 zeneművet.<ref>[http://filharmonia.hu/erdekesseg/georg-philipp-telemann-tobb-mint-3000-muvet-komponalt/ Telemann több mint 3000 művet komponált], Filharmonia.hu</ref> A Bachhal egy évben született, ugyancsak német [[Georg Friedrich Händel|Händel]] (1685–1759) 1712-től Angliában élt, és operái mellett legismertebb művei az úgynevezett ''[[Vízizene|Vízizenéje]]'', ''[[Tűzijáték-szvit]]''je, concerto grossói, orgonaversenyei, és E-dúr szvitje.<ref>Weeks, i. m., 54–55. o.</ref> A késő barokk további zeneszerzője volt az olasz [[Alessandro Scarlatti]] (1660–1725), és fia [[Domenico Scarlatti]] (1685–1757). Alessandro nagyszűmú oratóriumot, kantátát, és madrigált; fia 555 csemballóművet alkotott. A hosszú életű francia, [[Jean-Philippe Rameau]] (1683–1764) operákat, míg [[François Couperin]] (1668–1733) csemballódarabokat hagyott hátra. Az angol [[Thomas Arne]] (1710–1778) és [[William Boyce]] (1711–1779) operákat írtak. A maguk korában ismertek voltak az olasz [[Tomaso Albinoni]] (1671–1751), [[Francesco Geminiani]] (1687–1762), [[Francesco Veracini]] (1690–1768), [[Giuseppe Tartini]] (1692–1770), [[Pietro Locatelli]] (1695–1764), [[Guiseppe Battista Sammartini]] (1695–1750), [[Giovanni Battista Sammartini]] (1701–1775), és a fiatalon elhunyt [[Giovanni Battista Pergolesi]] (1710–1736) zeneművei is.<ref>Weeks, i. m., 43–47. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A hagyományosan [[Johann Sebastian Bach]] halálától számított klasszicizmusra a barokkhoz képesti egyszerűsödés, illetve a [[szimfónia]], a [[szonáta]], és a [[versenymű]] előtérbe kerülése jellemző. A korai klasszicizmus két jelentősebb alakja az operaszerző német [[Christoph Willibald Gluck]] (1714–1787), és a rövid élete alatt több, mint 50 szimfóniát író cseh [[Johann Wenzel Stamitz]] (1717–1757).<ref>Weeks, i. m., 60–61. o.</ref> A három legjelentősebb zeneszerzőnek az ugyancsak német [[Joseph Haydn]]t, [[Wolfgang Amadeus Mozart]]ot, és a félig már romantikába áthajló [[Ludwig van Beethoven]]t minősítik. [[Joseph Haydn|Haydn]] (1732–1809) nevét 14 miséjével, 2 oratóriumával ''([[A Teremtés]], [[Az évszakok]])'', és a „Szimfónia atyjaként” 104 szimfóniájával tette híressé. [[Wolfgang Amadeus Mozart|Mozart]] (1756–1791) rövid élete alatt – már gyermekkorától – szinte minden akkori zenei műfajban alkotott. Nagy számú operája ''(Figaro házassága, Don Giovanni, Varázsfuvola)'', mellett ''c-moll misé''je, és vonósnégyesei a legkedveltebbek. Élete végén készítette el ''Requiem''jét. [[Ludwig van Beethoven|Beethoven]] (1770–1827), bár a klasszicista szabályok szerint szerezte zenéjét, és elsősorban a forma, nem pedig a líraiság érdekelte – műveinek komoly érzelmi töltete és a romantikára gyakorolt hatásuk miatt félig már romantikusnak tekinthető. Nyitányai mellett 9 szimfóniája, különösen a 9. tette híressé.<ref>''A zene könyve'', i. m., 34–40. o.</ref><ref>Weeks, i. m., 66–77. o.</ref><ref>Tatchell, i. m., 22–23. o.</ref> (Érdekesség, hogy ennek egy részlete, az úgynevezett ''[[Örömóda]]'' lett később az [[Európai Unió]] nemzeti himnusza is.) A korszak zeneszerzői voltak a Bach-fiúk, így [[Wilhelm Friedemann Bach]] (1710–1784), [[Carl Philipp Emanuel Bach]] (1714–1788), [[Johann Christoph Friedrich Bach]] (1732–1795), és a legkisebb, [[Johann Christian Bach]] (1735–1782).<ref>Weeks, i. m., 51. o.</ref> Több, mint 120 szimfóniát írt [[Carl Ditters von Dittersdorf]] (1739–1799), míg a késő klasszicizmus képviselője a [[nocturne]] műfaját megalkotó ír nemzetiségű [[John Field]] (1782–1837). Olasz kortársaik, [[Giovanni Battista Martini]] (1706–1784), [[Domenico Cimarosa]] (1749–1801), [[Muzio Clementi]] (1752–1832), [[Luigi Cherubini]] (1760–1842), illetve a német [[Johann Georg Albrechtsberger]] (1736–1809) neve mára már feledésbe merült.<ref>Weeks, i. m., 60–63. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

Beethovenhez hasonlóan egyesek a késői klasszicizmushoz, mások a korai romantikához sorolják a fiatalon elhunyt, több mint 600 zenei dalt szerző osztrák [[Franz Schubert]] (1797–1828) munkásságát.<ref>Weeks, i. m., 78–79. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A XIX. század a romantikus zene kora. Jellemzője az érzelmek kifejezésének központi helyre kerülése, a líraiság, a programzene. A század második felére az egyes országok népzenei kincsének és a romantikus zenének ötvözésével megjelenik a nemzeti zene. A korszak nagyszámú zeneszerzője közül kiemelendő a német [[Carl Maria von Weber]] (1786–1826), az első igazi romantikus zeneszerző. Operák ismertek tőle ''(Silvia, Bűvös vadász)''. A zsidó származású, de németként élő [[Felix Mendelssohn-Bartholdy]] (1809–1847) szimfóniákat ''(Olasz szimfónia, Skót szimfónia)'', nyitányokat ''(Hebridák)'', és oratóriumokat ''(Eliás, Paulus)'', a lengyel [[Frédéric Chopin]] (1810–1849) zongoraműveket írt. A francia [[Hector Berlioz]] (1803–1869) nevét ''Fantasztikus szimfóniá''ja mellett egyházi művei ''(Requiem, Te deum, Krisztus gyermekkora)'' és operái ''(A trójaiak)'' tették híressé. Kortársa volt [[Robert Schumann]] (1810–1856), aki szimfóniákat, zongoraműveket, zenei dalokat ''(A költő szerelme)'' írt; illetve a magyar származású, de életét Francia- és Németországban töltő [[Liszt Ferenc]] (1811–1886). Liszt is elsősorban a zongoraművek területén ért el sikert ''(Haláltánc, Magyar rapszódiák)'', de írt 2 szimfóniát, és alkotott 13 új műfajú [[szimfonikus költemény]]t is.<ref>''A zene könyve'', i. m., 40–50. o.</ref> Az olasz [[Niccolò Paganini]] (1782–1840) hegedűműveket, [[Gioachino Rossini]] (1792–1868), [[Gaetano Donizetti]] (1797–1848), és [[Vincenzo Bellini]] (1801–1835) pedig operákat szereztek.<ref>Weeks, i. m., 86–87., 92–93. o.</ref> Korai orosz romantikus zeneszerző volt [[Mihail Ivanovics Glinka]] (1805–1857), művei az első orosz operák ''(Iván Szuszanyin, Ruszlán és Ludmilla)''.<ref>Weeks, i. m., 102. o.</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{|style="background:#FFE4C4;" align="center"

|-

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

A korszak egyéb zeneszerzői voltak:<ref>Weeks, i. m., 86–105. o. és más források, lexikonok alapján</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

A korábbi időkkel szemben a 20. századnak nem volt egységes komolyzenei stílusa, hanem újabb és újabb zenei irányzatok jelentek meg, amelyek mellett tovább éltek a korábbi stílusok is. Az új stílusok legtöbbjének jellemzője a végletesség: kiszámíthatatlan vagy éppen teljesen statikus harmóniavilág, a különböző hangnemű szólamok egyidejű alkalmazás [[politonalitás]]); a szokatlan ritmustechnika ([[poliritmika]]), a szokatlan hangközök és dallamvilág, és a [[hangfürt]]ök szeretete; a hangszerek hangterjedelmének végletes kihasználása; illetve az 1920-as évektől a különböző [[elektronikus hangszer]]ek bevezetése. A korszak kezdeteként hagyományosan [[Igor Stravinsky|Igor Sztravinszkij]] ''Tavaszi áldozatának'' [[1913]]-as párizsi bemutatóját szokták megjelölni, de egyes zeneszerzők munkásságában a fent megjelölt jelzők már kissé korábban is mutatkoztak (pl. [[Charles Ives]] ''A megválaszolatlan kérdés'' című [[1908]]-as műve).<ref>''A zene könyve'', i. m., 50–56. o.</ref><ref>Tatchell, i. m., 26–27. o.</ref> A 20. század nevezetesebb komolyzenei stílusirányzatai a következők voltak:<ref>Weeks, i. m., 106–133. o.</ref>

 

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Késői romantikus zene:''' a romantikus stílusú zeneszerzés túlélte a 19. századot, és a 20. század első felében több zeneszerző ezt a stílust követte. A jelentős irányzatot '''kései romantiká'''nak nevezi a szakirodalom.<ref>Tatchell, i. m., 26. o.</ref> Talán legnevezetesebb alakja a zsidó származású [[Gustav Mahler]] (1860–1911) volt, aki 9 hatalmas méretű szimfóniát írt, amelyek közül a legismertebb a találóan ''„Ezrek szimfóniájá”''-nak nevezett, a zenekar mellett valóban hatalmas kórust igénylő 8. szimfónia. Szimfonikus dalciklus a ''Dal a Földről'' című alkotása.<ref>Weeks, i. m., 97. o.</ref> A másik ismert késő romantikus zeneszerző a német [[Richard Strauss]] (1864–1949), aki nagy zenekarra írt a szimfonikus költeményeket ''(Dun Juan, Egy hősi élet, Halál és megdicsőülés, Imígyen szóla Zarathustra, Alpesi szimfónia)''.<ref>(szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 306–307. o.</ref> Egyéb késő romatikus zeneszerzők: a német [[Ludwig Thuille]] (1861–1907), [[Felix Weingartner]] (1863–1942), [[Sigmund von Hausegger]] (1872–1948), [[Max Reger]] (1873–1916), [[Franz Schmidt]] (1874–1939); a francia [[Alexandre Luigini]] (1850–1906), [[Gustave Charpentier]] (1860–1956), [[Albéric Magnard]] (1865–1914), [[Paul Dukas]] (1865–1935); az angol [[Edward Elgar]] (1857–1934), [[Ethel Smyth]] (1858–1944), [[Frederick Delius]] (1862–1934), [[Ralph Vaughan Williams]] (1872–1958), [[Edward German]] (1872–1936), [[Gustav Holst]] (1874–1934), [[Donald Tovey]] (1875–1940), [[Havergal Brian]] (1876–1972), [[John Ireland]] (1879–1962), [[Frank Bridge]] (1879–1941), [[Arnold Bax]] (1883–1953), [[George Butterworth]] (1885–1916); az olasz [[Giuseppe Martucci]] (1856–1909), [[Giacomo Puccini]] (1858–1924), [[Ottorino Respighi]] (1879–1936); a spanyol [[Isaac Albéniz]] (1860–1909), [[Enrique Granados]] (1867–1916), [[Manuel de Falla]] (1876–1946); a cseh [[Josef Suk]] (1874–1935); a lengyel [[Ignacy Jan Paderewski]] (1860–1941); a dán [[Carl Nielsen]] (1865–1931), [[Ludolf Nielsen]] (1876–1939), [[Hakon Børresen]] (1876–1954); a svéd [[Wilhelm Stenhammar]] (1871–1927), [[Hugo Alfvén]] (1872–1960); a finn [[Jean Sibelius]] (1865–1957), [[Erkki Melartin]] (1875–1937); az orosz [[Anatolij Konsztantyinovics Ljadov]] (1855–1914), [[Szergej Ivanovics Tanyejev]] (1856–1915), [[Szergej Mihajlovics Ljapunov]] (1859–1924), [[Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov]] (1865–1936), [[Sergey Rachmaninov]] (1873–1943), [[Szergej Bortkiewicz]] (1877–1952); az amerikai [[Edward MacDowell]] (1860–1908), [[Amy Beach]] (1867–1944), [[Ernest Bloch]] (1880–1959).

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Neoklasszicista zene:''' több zeneszerző elutasította a romantikus stílust, ugyanakkor nem fogadta el teljes mértékben a modernisták törekvéseit sem – hanem a modern hangszercsoporotkat és harmóniákat klasszikus formákkal kapcsolták össze.<ref>Tatchell, i. m., 27. o.</ref> Érdekes, hogy az irányzat atyja tulajdonképpen az 1910-es évek nagy újítója, az orosz [[Igor Stravinsky]] (1882–1971), aki az 1920-as évekre kialakította a neoklasszicista stílust. Ide sorolható még az orosz [[Nyikolaj Jakovlevics Mjaszkovszkij]] (1881–1950), [[Szergej Szergejevics Prokofjev]] (1891–1953), [[Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics]] (1906–1975); az örmény [[Aram Hacsaturján]] (1903–1978); a francia [[Jacques Ibert]] (1890–1962), [[Jean Françaix]] (1912–1997); a német [[Paul Hindemith]] (1895–1963), [[Carl Orff]] (1895–1982), [[Hans Werner Henze]] (1926–2012); az angol [[William Walton]] (1902–1983), [[Michael Tippet]] (1905–1998), [[Benjamin Britten]] (1913–1976); a cseh [[Bohuslav Martinů]] (1890–1959); a lengyel [[Karol Szymanowski]] (1882–1937); az olasz [[Ferruccio Benvenuto Busoni]] (1866–1924); a svájci [[Frank Martin]] (1890–1974); és az amerikai [[Aaron Copland]] (1900–1990) is.

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Verista zene:''' elsősorban olasz operaszerzők valóságszerűségre törekvő stílusát nevezik így. Ilyen zeneszerzők voltak: [[Ruggero Leoncavallo]] (1858–1919), [[Pietro Mascagni]] (1863–1945), [[Francesco Cilea]] (1866–1950), [[Umberto Giordano]] (1867–1948), [[Franco Alfano]] (1875–1954), [[Ermanno Wolf-Ferrari]] (1876–1948); és a skót [[Eugen d'Albert]] (1864–1932).

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''[[Francia hatok|„A hatok”]] zenéje:''' 1917-ben alakult öt francia férfi és egy francia női zeneszerzőből álló társaság, amely magát egyszerűen „Hatok”-nak nevezte. A tagok elutasították a romantikus–nemzeti zenét és az impresszionizmust egyaránt, ugyanakkor egy-egy elemet átvettek a különböző stílusoktól. Bár az 1920-as évek közepére a tagok útjai elváltak egymástól, mint zenei irányzat, szerepelni szokott a zenei kézikönyvekben.<ref>Weeks, i. m., 114–115. o.</ref> A hat francia a következő személy volt: [[Francis Poulenc]] (1899–1963), [[Darius Milhaud]] (1892–1974), [[Arthur Honegger]] (1892–1955), [[Georges Auric]] (1899–1983), [[Louis Durey]] (1888–1979), és [[Germaine Tailleferre]] (1892–1983) zeneszerzőnő. Stílusukat követte később: a német [[Robert Gilbert (zeneszerző)|Robert Gilbert]] (1899–1978) és a francia [[Henri Dutilleux]] (1916–2013).

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Szeriális zene (dodekafon zene, 2. bécsi iskola):''' ezzel a névvel azt a zenei stílust nevezik, amelyik a 12 fokú skála minden hangját szerepeltető sorból és annak különböző formákból álló ismétlődéséből alkot rendszereket.<ref>Tatchell, i. m., 26. o.</ref> Megalkotója a zsidó–osztrák [[Arnold Schönberg]] (1874–1951), illetve két tanítványa: az osztrák [[Alban Berg]] (1885–1935) és [[Anton Webern]] (1883–1945). Később a következő nevezetes zeneszerzők alkottak ebben a stílusban: az angol [[Elisabeth Lutyens]] (1906–1983); a spanyol [[Roberto Gerhard]] (1896–1970); az olasz [[Luigi Dallapiccola]] (1904–1975), [[Luigi Nono]] (1924–1990); a görög [[Nikos Skalkottas]] (1904–1949); a zsidó–német [[Alfred Schnittke]] (1934–1998); a lengyel [[Krzysztof Penderecki]] (1933–); és az észt [[Arvo Pärt]] (1935–). Kevésbé ismert szeriális zeneszerzők: [[Josef Matthias Hauer]] (1883–1959), [[Roger Sessions]] (1896–1985), [[Juan Carlos Paz]] (1897–1972), [[Hanns Eisler]] (1898–1962), [[Benjamin Frankel]] (1906–1973), [[Witold Lutosławski]] (1913–1994), [[George Perle]] (1915–2009), [[Denis ApIvor]] (1916–2004), [[Lou Harrison]] (1917–2003), [[Jürg Baur]] (1918–2008), [[Richard Swift]] (1927–2003), [[Henri Pousseur]] (1929–2009), [[Donald Martino]] (1931–2005), [[Henryk Górecki]] (1933–2010).<ref>[https://en.wikipedia.org/wiki/Template:Twelve-tone_technique Twelve-tone technique and Serialism]</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Konkrét zene és elektronikus zene:''' a hangszalagra felvett hangokat tempójának megváltoztatásával, a hangok visszafelé lejátszásával, illetve a természetes hangokat utánzó elektronikus hangok előállításával foglalkozott az 1950-es évek új zenei irányzata, a ''konkrét zene''. Körülbelül egy időben jelent meg az elektronikus hangszereket ([[szintetizátor]]okat) alkalmazó, és a konkrét zenéhez képes fordított módon a természetes hangokat elektronikussá átalakító ''elektronikus zene''. Az 1950-es évek végére a két irányzat összeolvadt, és manapság egységesen ''elektronikus zene'' néven ismert.<ref>Tatchell, i. m., 27. o.</ref> Jelentősebb zeneszerzői: a francia [[Edgard Varèse]] (1883–1965); a német [[Karlheinz Stockhausen]] (1928–2007); az angol [[Brian Ferneyhough]] (1943–); a skót [[James Dillon]] (1950–); az olasz [[Luciano Berio]] (1925–2003); és a görög [[Iannis Xenakis]] (1922–2001). Egyéb elektronikus zeneszerzők:<ref>[https://en.wikipedia.org/wiki/Template:Electronic_music Electronic and electroacoustic music]</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Minimalista zene:''' az 1960-as években Észak-Amerikában megjelenő irányzat a nagy fokú egyszerűsítést helyezte középpontba. A minimalista zenét a téma ismétlődése közben beálló lassú változás jellemzi, ezért más új stílusokhoz képest az emberi fül számára viszonylag könnyen hallgatható.<ref>Tatchell, i. m., 27. o.</ref> Ismert alakjai: az amerikai [[Conlon Nancarrow]] (1912–1997), [[Terry Riley]] (1935–), [[Steve Reich]] (1936–), [[Philip Glass]] (1937–), [[John Adams (zeneszerző)|John Adams]] (1947–); az angol [[Gavin Bryars]] (1943–), [[Michael Nyman]] (1944–), és [[Mike Oldfield]] (1953–). Egyéb minimalista zeneszerzők:<ref>[https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_minimalist_composers List of minimalist composers]</ref>

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''[[Aleatória|Aleatorikus]] (vagy kísérleti) zene:''' ezzel a névvel illetik a legformabontóbb 20. századi zenei irányzatot. Követői úgy találták, hogy az ötsoros vonal és a zenei jelek túlságosan behatárolják az alkotás művészetét, ezért új írásmódot találtak ki. Sajátos találmányuk volt, hogy a tervezettséggel szemben nagy szerepet hagytak a rögtönzésnek: alkotásaikban lehettek tetszőleges sorrendben játszható részek. Talán az angol [[John Cage]] (1912–1992) ment el a zene legszélsőbb határáig: különféle tárgyakat helyezett zongorájába, ezzel téve kiszámíthatatlanná a hangszín és hangmagasságot.<ref>Tatchell, i. m., 27. o.</ref> A stílus más követői: az angol [[Cornelius Cardew]] (1936–1981); a francia [[Pierre Boulez]] (1925–2015); az amerikai [[Henry Cowell]] (1897–1965), [[Harry Partch]] (1901–1974), és [[Alan Hovhaness]] (1911–2000).

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

{{Szövegdoboz

| float = right

| háttérszín = #F0F8FF

| szélesség = 170px

 

* '''Irányzathoz nem sorolható zeneszerzők:''' bizonyos zeneszerzők semmiféle régi és új stílushoz nemigazán sorolhatóak. A 20. századi zeneszerzők közül leginkább Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabint és Olivier Messiaent szokták különálló zeneszerzőnek tartani. Az orosz [[Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin|Szkrjabin]] (1872–1915) a század elején misztikus témakörű hatalmas szimfóniákat készített ''(Isteni költemény, Az eksztázis költeménye, Prométheusz vagy a Tűz költeménye'').<ref>Weeks, i. m., 103. o.</ref> Korai halála miatt tervben maradt hasonló témakörű ''Misztériuma'', azonban a 20. század második felében honfitársa, [[Alekszandr Pavlovics Nyemtyin]] (1936–1999) elkészítette a jegyzetek alapján a feldolgozását. A másik sajátos zeneszerző a francia [[Olivier Messiaen|Messiaen]] (1908–1992) a hangnemek rendszerének indiai és ógörög zenei–költészeti vizsgálata után alkotta meg műveit, amelyek közül elsősorban a ''Kvartett az idő végezetére'', és a ''Turangalîla-szimfónia'' ismert.<ref>Weeks, i. m., 124. o.</ref> Bizonyos értelemben ide sorolható [[Kurt Weill]] (1900–1950) is, akinek a nevével kapcsolatban szokták említeni a '''Gebrauschmusik („használati zene”)''' kifejezést. Ez a klasszicizáló, zenei kísérletezésektől távol álló, ugyanakkor kifejezetten a nagy közönség tetszésére építő stílust jelenti.<ref>Tatchell, i. m., 27. o.</ref> Weill ''Koldusoperá''jában érte el a kívánt célt.

* [[Falvy Zoltán]] – [[Keresztury Dezső]] – [[Vécsey Jenő]]: ''A magyar zenetörténet képeskönyve'', Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1960

* (szerk.) Rajeczky Benjámin: ''Magyarország zenetörténete I–II.'', Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988–1990, {{ISBN|963-05-4580-2}} és {{ISBN|963-05-5319-8}}

 

== Lexikonok ==

* [[Zeneelmélet]]

{{Portál|zene}}

[[Kategória:Zenetörténet]]