Főmenü megnyitása

Wikipédia β

Uránusz

a Naprendszer hetedik bolygója

Az Uránusz a Naprendszer hetedik bolygója. Óriásbolygó, a harmadik legnagyobb átmérőjű és a negyedik legnagyobb tömegű.

Uránusz Az Uránusz csillagászati jele
Az Uránusz
A Voyager-2 képei az Uránuszról
Felfedezése
Felfedező: William Herschel
Felfedezés ideje: 1781. március 13.
Névadó Uranosz (Greek primordial deity)
Pályaadatok
Aphélium távolsága: 3 006 389 405 km
20,09647190 CsE
Perihélium távolsága: 2 735 555 035 km
18,28605596 CsE
Fél nagytengely: 2 870 972 220 km
19,19126393 CsE
Pálya kerülete: 18,029 Tm
120,515 CsE
Pálya excentricitása: 0,04716771
Sziderikus keringési idő: 30 707,4896 nap
(84,07 év)
Szinodikus periódus: 369,65 nap
Min. pályamenti sebesség: 6,486 km/s
Átl. pályamenti sebesség: 6,795 km/s
Max. pályamenti sebesség: 7,128 km/s
Inklináció: 0,76986°
(6,48° a Nap egyenlítőjéhez képest)
Felszálló csomó hossza: 74,22988°
Holdak: 27[1]
Fizikai tulajdonságok
Egyenlítői sugár: 25 559 km
(a földi 4,007-szerese)
Poláris sugár: 24 973 km
(a földi 3,929-szerese)
Lapultság: 0,0229
Felszín területe: 8,084×109 km²
(a földi 15,849-szerese)
Térfogat: 6,834×1013 km³
(a földi 63,086-szerese)
Tömeg: 8,6832×1025 kg
(a földi 14,536-szerese)
Átlagos sűrűség: 1,318 g/cm³
Felszíni gravitáció: 8,69 m/s²
(0,886 g)
Szökési sebesség: 21,29 km/s
Sziderikus forgásidő: 0,71833 nap (17 h 14 min 24 s by convention) [2]
Forgási sebesség: 2,59 km/s,
9320 km/h
Tengelyferdeség: 97,77°
Az északi pólus rektaszcenziója: 77,31° (5 h 9 min 15 s)
Deklináció: +15,175°
Albedó: 0,51
Felszíni hőm.:
   Felszín
   Felhők teteje
min átl. max
59 K 68 K  
  55 K  
Atmoszféra
Felszíni nyomás: 120 kPa (a felhőkben)
Összetevők: 83% hidrogén
15% hélium
1,99% metán
0,01% ammónia
0,00025% etán
0,00001% acetilén
nyomokban szén-monoxid
nyomokban hidrogén-szulfid

Az Uránusz felfedezését 1781. március 13-ától számítjuk, mert ekkor pillantotta meg először Sir William Herschel. Azóta tudjuk, hogy a bolygót előzőleg 1690 és 1771 között legalább hússzor regisztrálták, de mindannyiszor csillagnak vélték. Az elmozdulását pedig mérési hibának. Herschel eleinte nem volt tisztában vele, hogy a Naprendszer egy eddig ismeretlen bolygóját fedezte fel, először üstökösként azonosította az égitestet.

Nem tartott sokáig, mire a csillagászok felismerték e felfedezés jelentőségét. Sir William eredetileg támogatójáról, III. György angol uralkodóról nevezte el a bolygót, a Georgium Sidus (György csillaga) név azonban nem talált lelkes fogadtatásra a világ többi részén. Lalande azt javasolta, hogy a felfedezőről nevezzék el, végül Johann Elert Bode német csillagász elképzelése kerekedett felül, az Uránusz (Οὐρανός latinosított neve), ami így jobban illeszkedett a többi bolygó ógörög-latin elnevezéseinek sorába). Uránosz az atyja Kronosznak, amely Szaturnusz görög megfelelője, az ég ura.

Herschel hat évvel később felfedezte az Uránusz két legnagyobb holdját: a Titániát (III) és az Oberont (IV). Az Arielt (I) és az Umbrielt (II) 1851-ben Lassell találja meg. A Mirandát (V) csak 1948-ban fedezi fel Gerard Kuiper.

Egyik jele ♅ (Unicode U+2645, főleg asztrológiai) vagy Az Uránusz csillagászati jele (főleg csillagászati).

Tartalomjegyzék

AtmoszféraSzerkesztés

 
A Hubble űrtávcső felvétele az Uránusz felhőzetéről, gyűrűjéről és holdjairól

Az Uránusz légköre nagyrészt hidrogénből (83%) és héliumból (15%) áll. Kevés metánt (2%) is tartalmaz, amely az atmoszféra felső részén elnyeli a vörös fényt, ami miatt a bolygó halvány kékeszöld színű. A felhők ugyanúgy mozognak a szélességek mentén, mint a Jupiter és a Szaturnusz esetében, csak sokkal halványabbak.

TengelyhajlásSzerkesztés

Az Uránusz tengelyhajlása 90°-nál is nagyobb, ezért legtöbbször az egyik pólus van a Nap irányában. A pólusokon melegebb van, mint az egyenlítőn, a több napenergia miatt. A nagy tengelyhajlás egy korai bolygóméretű objektummal való ütközés során jöhetett létre több milliárd évvel ezelőtt.

MagnetoszféraSzerkesztés

Az Uránusznak a Földénél sokkal nagyobb, a Jupiterénél kisebb mágneses tere van. A holdak mind ebben a mágneses térben keringenek. A mágneses tér a bolygó belsejében alakul ki, de még nem lehet tudni, hogy pontosan mi hozza létre. A Jupiternél és Szaturnusznál feltételezhető fémes hidrogénből álló övezet az ehhez szükséges elegendő tömeg hiányában az Uránusznál (és a Neptunusznál) nem tud kialakulni. Mágneses tengelye 60°-kal tér el a forgási tengelytől.

HoldakSzerkesztés

Jelenleg 27 ismert holdja van az Uránusznak. Legnagyobbak a bolygótól való távolság sorrendjében: Miranda (V), Ariel (I), Umbriel (II), Titánia (III) és Oberon (IV). A Voyager–2 tizenegy további Uránusz-holdat fedezett fel (Cordelia, Ophelia, Bianca, Cressida, Desdemona, Juliet, Portia, Rosalinda, Belinda, Puck és Perdita, amit csak 1999-ben találnak meg a Voyager-2 felvételeken). A Caliban és Sycorax holdakat 1997-ben fedezik fel földi távcsövekkel. A Setebos, Stephano és Prospero 1999-ben, a Trinculo, Francisco, Ferdinand és Margaret 2001-ben, a Mab és a Cupido pedig 2003-ban kerül felfedezésre. A holdakat Shakespeare és Alexander Pope hőseiről nevezték el.[3][4] Az Uránusz holdjai igen halványak. Még a legnagyobb és legfényesebb Titania is 14 magnitúdós, ezért csak távcsövekkel figyelhető meg.

Trójai holdakSzerkesztés

Korábban a csillagászok nem tartották valószínűnek, hogy az Uránusznak trójai holdjai lennének, a Neptunusz gravitációs hatása miatt. Azonban létezik ilyen kisbolygó, a 2011 QF99, ami a bolygó L4 Lagrange-pontja körül kering, meglehetősen nagy távolságra az anyabolygótól. Átmérője mintegy 60 km, anyaga szikla és jég. A bolygó az elmúlt pár százezer évben foghatta be, és a QF99 nagyjából egymillió év múlva el fog szabadulni tőle.[5]

A MirandaSzerkesztés

 
A Miranda erősen barázdált felszíne

A Miranda a nagyobb holdak legbelsőbbike, a Voyager-2 űrszonda 1986-ban alaposan szemrevételezte. Talán az Uránusz legérdekesebb holdja, de legalábbis a legbizarrabb. Amikor az első képek megérkeztek róla, a kutatók nem tudták, mit gondoljanak. A hold felszínén kusza rendetlenség tükröződött, hatalmas szirtek, barázdák és völgyek rakódtak a régi, megszokott kinézetű, kráterekkel pettyezett területekre. Hatalmas, akár 20 km mély kanyonok is látszanak. Esetenként a barázdált területek hirtelen válthatnak, és érdekes alakú képződmény jön létre. A kutatók először azt hitték, a Miranda egy ütközés során széttört, aztán újra összeállt, mint egy rosszul összerakott kirakójáték. Feltevésük szerint akár öt különböző ilyen esemény is történhetett, és a hold mindegyik után a megmaradt maradványokból állt össze, a belsejének egy része pedig kitüremkedett a felszín alól.

Valószínűbbnek tűnik azonban az az elmélet, amely szerint a részben megolvadt jég feltörhetett a hold belsejéből, és beboríthatta a felszín egy részét. A könnyebb anyag a nehezebb felszíni anyagok alá temetve maradt, amíg ki nem dolgozta magát a felszínre. Akárhogy is alakult ki a Miranda összekuszált felszíne, a kutatók meglepődtek, hogy ennyi tektonikus aktivitás tapasztalható rajta, hiszen a hold kicsi, és hideg. Összetétele 40% jég és 60% kő.

A TitániaSzerkesztés

Az Uránusz legnagyobb holdja, átmérője 1578 km. A bolygótól mért távolsága 436 270 km. Felszínét jég borítja, amit hosszú völgyek és kráterek szabdalnak fel. A legnagyobb kráter a 200 km átmérőjű Gertrudis-medence. Aktív geológiai múltjára utalnak a tektonikus szakadékok. A Messina-szakadék 1500 km hosszú és 75 km széles.

GyűrűrendszereSzerkesztés

1977-ben egy csillagfedés alkalmával fedezték fel a gyűrűrendszer létezését. A Voyager-2 később összesen 11 különálló gyűrűt derített fel.

MegfigyelésSzerkesztés

Az Uránusz nem mindig pillantható meg szabad szemmel, a látszó fényessége a szem érzékenységének határán mozog. Amikor szembenállásban van a Nappal, és rendkívül tiszta az ég, akkor nagyon halvány égitestként megpillantható. Hogy a bolygókorong látszó átmérője akkorának látszódjon távcsövünkben, mint a Hold szabad szemmel, és néhány felszíni részletet is láthassunk, ahhoz 300-350-szeres nagyítást kell alkalmaznunk 18-20 centiméteres átmérőjű teleszkóppal. Ha a fényszennyezés kicsi, vagy egyáltalán nincs, akkor ilyen nagyítás mellett akár az 5 legnagyobb holdja is látható (Ariel, Miranda, Umbriel, Oberon, Titánia), de ahhoz, hogy a bolygó korong alakja látható legyen, elég 70-80-szoros nagyítás is. Néha sötétebb sávszerű képződményeket is megpillanthatunk, ennek legkedvezőbb ideje 42 évenként van – mostanában 2011 tájékán volt –, amikor az egyenlítő síkja a Föld felé fordul.

KutatásSzerkesztés

1986-ban a NASA Voyager–2 űrszondája lett az első, amely megközelítette az Uránuszt. Ez a bolygó eddigi egyetlen közeli megfigyelése, és bár az évek során tudósok és szakemberek több uránuszi küldetést is javasoltak, ezek közül még nem valósult meg egy sem.[6][7] Az 1977-ben indított Voyager–2 1986. január 24-én repült el az Uránusz mellett, 81 500 km-re a bolygó felhőzetének határától. Az űrszonda megvizsgálta az Uránusz légkörének felépítését és kémiai összetételét, beleértve az egyedi időjárását, amelyet a 97,77°-os tengelyhajlása okoz. A Voyager–2 elsőként tanulmányozta közelről öt addig ismert holdját is, és az általa gyűjött adatokat azóta is vizsgálva űrkutatók 11 újat fedeztek fel. Az űrszonda két új gyűrűt is felfedezett az Uránusz körül.[8][9]

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Known populations of solar system objects. (Hozzáférés: 2008. november 7.)
  2. IAG TRAVAUX 2001
  3. nineplanets.org
  4. ŰRVILÁG magazin (magyar nyelven). © Űrvilág, 2008. július 12. (Hozzáférés: 2012. június 30.)
  5. 'Trojan' Asteroids in Far Reaches of Solar System More Common Than Previously Thought 2013-08-29
  6. National Research Council: Vision and Voyages for Planetary Science in the Decade 2013-2022. Washington, D.C: The National Academies Press. 2011. Hozzáférés: 2017. aug. 24.  
  7. Michael Schirber: Missions Proposed to Explore Mysterious Tilted Planet Uranus. Space.com (2011. okt. 13.) (Hozzáférés: 2017. aug. 24.)
  8. Voyager Celebrates 25 Years Since Uranus Visit. NASA (2011. jan. 21.) (Hozzáférés: 2017. aug. 24.)
  9. Uranus Approach. NASA Jet Propulsion Laboratory (Hozzáférés: 2017. aug. 24.)

ForrásokSzerkesztés

  • M. Alexandersen, B. Gladman, S. Greenstreet, J. J. Kavelaars, J.-M. Petit, S. Gwyn: A Uranian Trojan and the Frequency of Temporary Giant-Planet Co-Orbitals. Science, 2013; 341 (6149): 994 DOI: 10.1126/science.1238072

További információkSzerkesztés