Vita:A kereszténység története

III. Sándor pápa szócikkből kivágva, tartalmilag feltehetően helyes. Bedolgozásra ajánlom.

AZ EGYHÁZI REFORM

Legutóbbi hozzászólás: 18 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

PÁPASÁG, KERESZTES HADJÁRATOK, RÓMA

Az eredetileg bencés Ildebrando di Soana (Hildebrand), a 11. század közepétől, - Humbert de Silva Candida bíborossal (†kb.1063) karöltve – a római egyház befolyásos „szürke eminenciása” volt. 1073. és 1085. között ő maga lett a világ pápája, VII. Gergely néven. Ő volt a pápai szupremácia legeredetibb hírmondója. Az ő nevéhez fűződik a híres – vagy inkább hírhedt – 27 cikkelyből álló Dictatus Papae című kánonjogi gyűjtemény, a gregoriánus reform, és a cölibátus erőltetése is. Pápai felsőbbrendűségét már trónra léptekor kimutatta. Követelései és célkitűzései miatt – előrelátható módon – összeütközött a birodalom érdekszféráival. Az nyílt konfliktusra hamar sor került. 1073-ban IV. Henrik (1056-1106) német király erőtartalékait a szászországi felkelések kötötték le. Gergely pápa – fölényben érezvén magát – szimónikus eretnekséggel vádolt meg néhány birodalmi püspököt, s meg is fosztotta őket hivataluktól. A pápa és a király közötti fezültség ekkor kezdett körvonalazódni. Az „invesztitúrabomba” azonban akkor robbant, amikor a stratégiailag mindkét fél számára fontos milánói érsekség élén széküresedés történt. A harc megkezdődött: kiátkozás és trónfosztás, ellenkirály és ellenpápa. Az exkommmunikáció miatt az uralkodó egyházon kívüli státuszba került, alattvalóinak hűségesküje érvényét vesztette, így eddig sem túl szilárd trónja veszni látszott. A Henrik-ellenes német fejedelmek minden követ megmozgattak, hogy a rendhagyó állapotot saját hasznukra kamatoztassák, magát a pápát hívták meg az 1077-es augsburgi birodalmi gyűlésre, hogy „pálcát törjön” a király felett. Röviddel ezután került sor a legendás-hírű Canossa-járásra (1077. január), ami a pápa erkölcsi győzelmének manifesztuma volt. Az erőviszonyok azonban hamar eltolódtak. A feloldozott király, miután trónját megmentette, új erőre kapott, az egyházfőnek pedig szépen lassan „elfogytak” szövetségesei. 1084-ben Henrik bevette Rómát, és ellenpápája kezéből átvette a császári koronát. VII. Gergelynek Salernoban kellett meghalnia. Utolsó szavai sok mindent elárulnak személyiségének tisztaságáról és igényeinek nem hiúságból, hanem lelkiségből eredő természetéről: „…szerettem az igazságot, gyűlöltem az igazságtalanságot, azért halok meg száműzetésben.” Mikor Gergely meghalt úgy látszott, hogy a gregoriánus reform „harci szekere” végleg árokba borult. A Gondviselés azonban éberen tartotta Hildebrand eszméit, melyről ezer év távlatából is kijelenthetjük, hogy a világtörténelem egyik legjelentősebb „szellemi forradalmát” idézték elő. 1088-ban, a szilárdan gregoriánus Odo de Castellionét emelték a legmagasabb egyházi méltóságba, II. Orbán (1088-1099) néven. Energikus, agilis, vaskezű és rátermett főpapnak bizonyult. Röviddel trónra lépése után összefogta IV. Henrik ellenfeleit, egyúttal megerősítette hivatala tekintélyét. Legfőbb szövetségese a normann származású, I. Roger szicíliai gróf lett. Hatalmi pozícióit olyannyira megszilárdította, hogy már 1093-ban birtokba vehette székvárosát. Nevét azonban 1095-ben írta be a kitörölhetetlenül a történelembe: a helyszín: Clermont, az apropó: népgyűléssel egybekötött zsinat. Orbán pápa itt és ekkor hirdette meg az I. Keresztes hadjáratot, a futótűzként terjedő Közel-keleti mohamedán előretörés megfékezésére, a szentföldi zarándokok és a kereszténység szent helyeinek védelmére. Nem volt elhanyagolható szempont az sem, hogy I. Alexiosz bizánci császár (1081-1118) szorongatott helyzetében a katolikus egyházfőhöz folyamodott segítségért. A pápa clermont-i prédikációja oly szenvedélyessé és szuggesztívvé sikeredett, hogy hatására jámborok, vallási fanatikusok, kalandorok stb. ezrei vették fel a keresztet. A hadjáratok résztvevőinek a pápa teljes búcsút engedélyezett és az „Isten-béke” oltalmába ajánlotta őket. A keresztes-eszme a világ addigi legfélelmetesebb haderejét hívta életre. Az első hadjárat (1096-1099) seregei 1099. július 15-én elfoglalták Jeruzsálemet és európai mintára feudális államokat alapítottak a közel-keleten (edesszai grófság, antiókhiai fejedelemség, jeruzsálemi királyság, tripoliszi grófság), egyúttal Jeruzsálemben és Antiókhiában latin patriarkátusokat alapítottak, ami sajnos nem szolgálta görög és a latin egyház egységének ügyét. II. Orbán halála után, II. Paszkál pápa (1099-1118) ismét konfliktusba keveredett a császársággal. V. Henrik (1106-1125) nem sokat törődött az egyházi tiltásokkal és alkalmazta az invesztitúrát. 1111-ben, Ponte Mammolo-ban az uralkodó és a megfélemlített pápa egyezményt kötöttek, melyben jórészt a világi hatalom számára kedvező cikkelyek szerepeltek. A gregoriánus beállítottságú bíborosok azonban nehezményezték a pápa által szentesített engedményeket. Ez vezetett el a wormsi konkordátum megkötéséhez (1122.09.23.), aminek alapján a császár lemondott az invesztitúráról, viszont befolyást nyert a püspökválasztásra. II. Kallixtusz pápa (1119-1124) az I. Lateráni Zsinaton (1123) szentesítette a wormsi egyezményt. Ez a zsinat 22 új kánont fogadott el, megerősítette az 1095-ös clermont-i zsinat határozatait, szabályozta a szentségek kiszolgáltatásának menetét stb. Az invesztitúra harcok során az örök városban döntő módon megnőtt a császárpárti nemesség hatalmi befolyása és ez a bíborosi testületre is kihatott. II. Honóriusz pápa (1124-1130) halála után felerősödtek, az addig sem lappangó, belső ellentétek és bekövetkezett egy szakadás, melyet Anaklétosz ellenpápáról neveztek el. A Frangepán-párt II. Incét (1130-1143) emelte egyházfővé, míg a Pierlonik a zsidó származású II. Anaklétoszt (1130-1138) választották (ellen)pápává. „Hála” a helyi nemességnek Rómában az ellenpápa rendezkedhetett be, így II. Incének Franciaországra kellett támaszkodnia. A „két pápa” közül II. Ince volt a „szerencsésebb”, mert Clairvaux-i Bernát (1090-1153) támogatását is élvezhette, ami által megszerezte Anglia és Németország obedienciáját. A normannokkal szövetséges ellenpápa halála után Visszatérhetett Rómába és megtarthatta a II. Lateráni Zsinatot (1139). Az elsőhöz hasonlóan a II. Lateránum sem tartozik az egyháztörténelem legfontosabb szinódusai közé, azonban néhány határozatát érdemes közölni: a zsinat összesen 30 kánont fogadott el, tk. megszilárdította a gregoriánus eszmét, betiltotta az uzsorát és a bajvívást, megtiltotta a szerzeteseknek, hogy jogi vagy orvosi tanulmányokat folytassanak, szubdiakonátustól „felfelé” bevezette cölibátust, megerősítette a káptalanok püspökválasztási jogát stb. A források szerint 1139-ben kb. 500 zsinati atya fordult meg Rómában. Mint láthatjuk, az invesztitúraharcok során az egyház megerősödött, azonban belső ellentétei is nagy károkat okoztak. A pápaság nemzetközi tekintélye egyre emelkedett, paradox módon azonban pont Rómában volt a leglabilisabb, mert az örök város népe – jórészt a lombardiai szabadságeszmék hatására – a pápaság világi hatalmának megszűnését kívánta. Rómát a régi és dicső köztársaság formájában akarták újjáéleszteni. Ez a nosztalgikus és anakronisztikus törekvés természetesen eleve kudarcra volt ítélve, az egyháznak azonban sok fejtörést okozott. II. Celesztin pápa (1143-1144) képtelen volt úrrá lenni a római lázadásokon, utóda II. Lúciusz (1144-1145) pedig egy utcai felkelésben vesztette életét, meglehetősen tragikus módon. A rend helyreállításához III. Konrád német király (1138-1152) közbelépésére lett volna szükség, de ő „egyéb elfoglaltságai” miatt nem tudott Rómára koncentrálni. 1145-ben Clairvaux-i Bernát egyik tanítványa lett pápa, III. Jenő néven (1145-1153). Ő neki már a következő évben menekülnie kellett Rómából, ahol időközben egy Bresciai Arnold nevű kanonokrendi barát (†1154) ragadta magához a hatalmat, akit mellesleg már a II. Lateráni Zsinaton elítéltek téveszméi miatt (tiszta és szegény egyháztan, elferdített szentségtan stb.) Mivel Arnold tüzes és szuggesztív szónok volt, nem csoda, hogy a római demokraták őt bízták meg dédelgetett álmuk, a dicső antik köztársaság feltámasztásával. A forrongó római eseményekkel egyidejűleg Keleten sem volt béke. A mohamedánok 1144-ben elfoglalták Edesszát, s ez sokkolta a Nyugatot. Jenő pápa Viterbo-ban volt kénytelen meghirdetni a keresztes hadjáratot, viszont ebben messze nem volt olyan „könnyű dolga”, mint anno II. Orbánnak. A keresztes eszme iránti lelkesedés félszáz év alatt szinte teljesen kialudt. Hogy az újabb hadjárat mégis megvalósult az Clairvaux-i Bernát érdeme, aki vándorprédikációival szó szerint tűzbe hozta Európát. A II. Keresztes hadjáratot VII. Lajos francia (1137-1180), és III. Konrád német királyok vezették, aik óriási kudarcot vallottak. A seregek zöme – vagy a török rajtaütések, vagy az éhínség miatt – már útközben elpusztult, a „maradék” pedig Damaszkusz ostrománál semmisült meg. A helyzetet tovább rontotta, hogy az addig visszafoglalt területeket Bizánc magának követelte, így a két egyház közötti szembenállás is tovább fokozódott. A hatalmas kudarcot Nyugaton Bizánc, és az időközben hamis prófétaként megbélyegzett, Bernát számlájára írták. III. Jenő pápa 1149-ben fegyveres serege élén újra birtokba vette Rómát, de az arnoldisták zavargásain nem tudott úrrá lenni, már a következő évben ismét menekülnie kellett. 1153-ban, Tivoliban érte a halál. Őt az idős IV. Anasztáz követte (1153-1154), aki a kaotikus római közállapotok miatt I. (Barbarossa = rőtszakállú) Frigyes német uralkodóval (1152-1190) szövetkezett, akivel megvalósította a még III. Jenő által megkötött konstanzi szerződés-ben foglaltakat, aminek értelmében a király garantálta, hogy megvédelmezi az egyházat az arnoldistáktól, az eretnekektől és Bizánctól, a pápa, pedig ígéretet tett Frigyes császárrá koronázására. A megállapodás kritériumai meglepetésszerű gyorsasággal valósultak meg: az uralkodó betört Rómába, elfogta Arnoldot és átadta hóhérainak, majd a következő évben IV. Hadrián pápa kezéből átvehette a császári koronát. A Canossa óta eltelt közel 80 esztendő során, a pápaságnak rengeteg küzdelmet kellett vívnia, s mégis ebben az időszakban újult meg az egyház. „Ez az a kor, melyben az uralkodó, elvesztve a Krisztus-helytartóság mitizált tekintélyét, a keresztes háborúk légkörében a római Szentszék egyszerű katonájává válik. S ha rosszul viselkedik, bármelyik püspök, akinek illetékessége alá tartozik, kiközösítheti az egyházból. Ezzel pedig nemcsak erkölcsileg, de alattvalóival szemben gyakorlatilag, politikailag is halottá teheti.” (Dümmerth Dezső)

A MEGÚJULT SZERZETESSÉG ÉS A VALLÁSOS ÉLET

Az ókeresztény időkben kialakult és intézményesedett aszketikus és elmélyült szerzetesi élet már erősen „felhígult”, mire kontinensünkön beköszöntött az ún. Karoling-kor. Hogy az egykor oly átszellemült és magával ragadó szerzetesi eszmény csillaga leáldozott, annak az elvilágiasodásban kell keresnünk az okát. A koraközépkor folyamán a kolostorok nagy mennyiségű földbirtokokhoz jutottak, ami lavinaként hozta magával a rendházakon belüli gazdasági tevékenység kialakulását, egyúttal a lelkiség meggyengülését. A kolostorok lassan megteltek anyagias és nem túl szorgalmas „megélhetési” szerzetesekkel. Az sem vált a szerzetesség javára, hogy a birodalmi rendházak apátjai „belefolyhattak” a közéletbe és az aktuálpolitikába. Az első ezredforduló beköszönte előtt – mint azt már a pápaság történetéből tudhatjuk – a vallásos élet mélypontra jutott. Az első „pusztába kiáltó szó” a szerzetesség ajkáról hangzott fel, és egy fantasztikus reformmozgalom kibontakozásához vezetett. A „kezdet” a burgundiai Cluny városa volt, ahol Vilmos aquitániai herceg 909-ben v. 910-ben kolostort alapított. A 10. században egy kolostoralapítás nem számított bombasztikus, rendkívüli eseménynek, Cluny esetében azonban más a helyzet. Ez a rendház már az alapítólevél értelmében letért az akkoriban tipikusnak is nevezhető kolostori élet kitaposott ösvényéről. Az alapító herceg ugyanis minden világi befolyás alól menetesítette „opus”-át, és exempt módon, közvetlenül Róma fennhatósága alá rendelte. Ennek köszönhetően alakultak ki, az ún. „cluny szokások”, és a kiváló fegyelem, a mély lelkiség híre diadalmenetben járta be Európát. A követő kolostorok száma hamar az égbe szökkent, így kialakult egyfajta kolostorszövetség. A 12. században a cluny kongregáció már 3000 kolostort számlált. A gregorián reform is természetesen a cluny-féle szerzetesi reneszánszban gyökerezett. Mindkét reformot ugyanaz a cél hatotta át, de egy fontos kérdésben alapvető különbségek mutatkoztak. A Gergely pápa neve által fémjelzett reformmozgalom a látható egyház alapvető szerkezeti keretének, a történelmileg is kipróbált, püspöki-rendszert tekintette. Ezzel szemben Cluny egy kolostori-struktúrán alapuló egyházkormányzati rendszert tartott gyümölcsözőnek. Bár a két irányzat – hála a Gondviselésnek – soha sem ütközött össze, a megújuló egyház az érsek-püspöki struktúra megtartása mellett döntött. Cluny hatására a 11. század végén, már egy újjászületett egyház képe tárul elénk. A szerzetesség virágzott. Paradox módon a bencések éppen ekkor tájt vesztették el monopolhelyzetüket a vallásos életben, mert számos új rend látott napvilágot. Az újfajta szerzetességet irányzatuk alapján több csoportra oszthatjuk: bencés regulások, ágostoni regulát követők, szociális tevékenységet folytatók, lovagok, s majd később a koldulórendek. Üstökösként robbant be az egyébként is dinamikus érett középkori életbe a Ciszterciták rendje, ami nem volt más mint a bencések megreformált változata. Első kolostorukat Róbert, molosme-i apát alapította Citaux-ban (1098). A cisztereket rendkívüli szegénység és a földműves munkához való visszatérés jellemezte, a bérbeadás fogalmát egyszerűen nem ismerték. Első rendházuk gyorsan virágzásnak indult, a ciszter szellemiség pedig „futótűzként” terjedt. A központi szabályzatot (Carta Caritatis) 1119-ben alkották meg. A 12. század legkiemelkedőbb cisztercita szerzetese – az 1174-ben, III. Sándor által kanonizált - Clairvaux-i Bernát volt, akiről már tudjuk, hogy fontos láncszeme volt a II. Keresztes hadjárat megszervezésének is. Ez a szuggesztív teológus, vándorprédikátor, misztikus, élete végéig 68 kolostort alapított. Kijelenthetjük, hogy a bencés önelégültség kompenzálására alapított cisztercita rend Európa szellemi kultúráját gyökeresen átformálta. Végezetül – a rend sikerének szemléltetése végett – nem árt tudni, hogy 1200-ra, a rend már 525 apátsággal rendelkeztek. Az ágostonos kanonokrendek, az általuk tökéletesnek vélt életforma szabályait Szt. Ágoston (354-430) egyik levele alapján dolgozták ki. Az ágostoni regula követői két csoportra oszlottak. Ez egyik ágat az ún. ágostonos remeték képviselték, a másikat, pedig a székesegyházi papok kezdeményezésére alapított szabályozott kanonokok. A kanonokrendek közösségei kezdetben semmiféle kapcsolatban sem álltak egymással, később azonban kongregációkba tömörültek, de a tagok mindvégig világi papok maradtak. A szabályozott kanonokok példája jól demonstrálja, hogy az egyházi reformból, a szerzetesek és a pápák mellett, a világi papság is alaposan kivette a részét. Az ágostoni regulát követők legfényesebb „hajtása”, a Xanteni Norbert (1082-1134) által alapított premontrei rend volt. A premontreiek a regula szigorú követése mellett – felismervén a társadalmi igényeket – felvették a prédikációt és a lelki gondozást is tevékenységi körükbe. 1137-ben már 210 kolostorral rendelkeztek Európában. Kronológiai bukfencnek tűnhet, hogy az alapításukban még a cisztereket is megelőző, karthauziakkal zárjuk a szerzetesrendek sorát, de ők jelentőségükben igencsak lemaradtak az eddig bemutatottak mögött. Kölni Brúnó (kb. 1030-1101) – aki egykor II. Orbán pápa nevelője volt – 1084-ben, La Chartreuse-ban kolostort alapított Brúnó lemondott a bencés regula egyik legfőbb követelményéről, a közösségi életről, s helyette a remeteséget favorizálta. A karthauziak, akiket félelmetes szigor, aszkézis, böjt, némasági fogadalom stb. jellemzett aránylag nehezen terjedtek el, a pápai megerősítésre is 1176-ig kellett várniuk (III. Sándor). A karthauziak máig az egyetlenek, akiket még soha sem kellett megreformálni. Már korábban is szóba került, hogy a 12. században virágzásnak indult a lovagi kultúra. Mindez a szerzetesség prosperálásával párhuzamosan történt A két eszmény elméletileg nem túl sok hasonlóságot mutat, a valóságban azonban hamar összekapcsolódott. Az I. Keresztes hadjárat után – jórészt Európán kívül – megalakultak az első lovagrendek, melyeknek tagjai szigorú szerzetesi fogadalmat tettek. A lovagrendek első számú feladatuknak a Szentföld, és az odaigyekvők védelmét tekintették, legfőbb jellemzőjük, pedig a rend, a fegyelem és a központosított irányítás volt (tartományok, perjelségek). A legkiemelkedőbb lovagrendek (templomosok, johanniták) az 1100-as évek elején alakultak és francia eredetűek voltak. A templomosok voltak a „legsikeresebbek”, presztízsüket az is növelte, hogy regulájuk összeállítását Clairvaux-i Bernát vállalta. A zarándokvédelemből kifolyólag pénzügyi tevékenységeket is folytattak, és rövid idő elteltével már csak úgy emlegették őket, hogy a „pápák bankárai”. Gúnynevükre sajnos valamilyen szinten rászolgáltak, így népszerűségi indexük elég hamar minimalizálódott. A reformoknak köszönhetően, az átlagemberek vallásos élete is új színezetet kapott. Ennek legékesebb bizonyítéka a Mária tisztelet, a szentkultusz, az ereklyetisztelet térhódítása volt. Ekkoriban nőtt meg az eukarisztia és a fülbegyónás jelentősége, „újdonságként” megjelent a népnyelvű igehirdetés és a szentségimádás. A Nyugat lelkisége tehát átalakult…

--Mathae _{Page de débat} 2006. június 7., 01:24 (CEST)Válasz

nagyos rossz az oldal

lektor-sablon

Legutóbbi hozzászólás: 14 évvel ezelőtt2 hozzászólás2 résztvevő

Az elejének borzasztó a fogalmazása is, meg a helyesírása is. L András ^vita 2009. július 12., 00:09 (CEST)Válasz

Az episzkoposz legvalószínübben a presbiter szinonímája volt.Lásd a Tituszhoz írt levél felváltva használja a két fogalmat– oncken ^vita 2009. december 19., 13:00 (CET)Válasz

Semleges nézőpont sablon

Legutóbbi hozzászólás: 14 évvel ezelőtt4 hozzászólás2 résztvevő

Az egész cikk tartalmából süt az ateista valláskritikai él - ami önmagában nem biztos, hogy baj. Ha azonban tartjuk magunkat az un. "semleges nézőpont elvéhez" (ami szerintem nincs, mert mindenki szubjektum), akkor illő lenne a markáns - és a cikk szerint is "egyesek", a kérdésben megnyilatkozó marginális kisebbség - álláspontját

forrásokkal alátámasztani - ez teljesen hiányzik
az ezzel ellentétes (többségi) véleménynek is helyet biztosítani.

A fő forrás egyébként a szocializmus fő-fő egyháztörténészének munkája... – Petej ^vita 2010. március 17., 00:59 (CET)Válasz

Az, hogy a valóban hívők többségben vannak-e, számomra kérdéses. Nem mindenki hívő, aki templomba jár, vagy valamelyik bejegyzett egyház tagja. (Engem pl. megkereszteltek, meg elsőáldozó is voltam...) De még ha elsöprő többségben is lennének a hívők, a tudomány akkor sem hívők számának mennyiségétől függ. Akárhányan is hisznek Russel teáskannájában vagy a Nagy Zöld Tüsszentőben, attól az még nem lesz valóság. Ettől függetlenül persze a cikk siralmas állapotban van, csakhogy a probléma ott van, hogy ha valaki a keresztény egyházak történelemben játszott negatív szerepét csak emlegetni merészeli, akkor rögtön a hívők tiltakozásával találkozik, még ha a lehető legsemlegesebb nézőpontból vizsgálódik is. Egyébként pedig ki a semleges? Egy hívő semmiképp, úgyhogy épp a semlegesség az, amelyik megköveteli, hogy ne hívő, hanem lehetőleg nem hívő írja meg ezt a cikket. Ahogyan az egyháztól a mai napig nem várható el, hogy Achille Ratti tevékenységét objektíven megítélje, úgy egyetlen kereszténytől sem várható el, hogy a saját vallása történetét objektíven ítélje meg. A keresztény történelemszemlélet torzítja el a mai napig Diocletianus és I. Constantinus megítélését, hogy csak a legdurvábbak egyikét említsem. L András^→ 2010. március 17., 09:07 (CET)Válasz

Néhány félreértést szeretnék tisztázni:

A kisebbséget a "kérdésben megnyilvánulók"-ra értettem, azaz a kereszténység történetével kapcsolatban pl. - meglátásom szerint - valamely felekezet "tagjai" érdeklődnek, horribile dictu: tudományos kutatómunkát folytatnak. Így a tudományos közvélemény alakításában is - elvileg - ők játszanak döntő szerepet. A cikk pedig csupán egyetlen, nyilvánvalóan ateista szerző munkájára hivatkozik. Ez pedig a Wiki semleges nézőpont elvével nyilvánvalóan ellentétes.

Egyáltalán nem a keresztény egyházak történelemben játszott negatív szerepéről van szó. Ha valaki badarságot ír, az badarság akkor is, ha egyik vagy másik irányban torzít.

Ki a semleges? Egy ateista szerintem nem semleges és akkor valóban oda jutottunk, hogy senki sem az. Éppen ezért arról kellene szólnia az elvnek, hogy igyekezzen az övétől eltérő nézeteknek is utánajárni, említeni - a tárgyilagosságérdekében. Itt ezt sem lehet tapasztalni.

Valószínűleg ugyanaz az igényesség vezet mindkettőnket, csak "másik oldalról" indultunk el. Üdv.: – Petej ^vita 2010. március 17., 13:17 (CET)Válasz

Mint fentebb említettem volt, a cikk szerintem is katasztrófaközeli állapotban van. A hülyeség mindkét oldalról hülyeség. Ebben tehát egyetértünk. Abban azonban nem, hogy ki a semleges. Magamat sem számítom annak, mert én bevallottan erős dawkinsista vagyok, ezért inkább nem nyúlkálok többet ebbe a cikkbe. De... nagyon nem szívesen látom azokat a megfogalmazásokat, ami például Guglielmo Ferrerot jellemzi. L András^→ 2010. március 17., 13:48 (CET)Válasz

Reménytelen?

Legutóbbi hozzászólás: 11 évvel ezelőtt7 hozzászólás3 résztvevő

Valóban reménytelen lesz, ha épp a forrásolt dolgok kerülnek ki belőle. L András^→ 2010. március 20., 17:15 (CET)Válasz

Adjunk reményt ennek a cikknek. Most ide tenném ami benne volt de nem tartozik ide, és amit lehet, hogy visszateszek később amikor rendeződött ez a cikk.:

Ezenkívül több tekinteteben támaszkodik az úgynevezett misztériumvallások egyes elemeire (például a jó és a rossz örökös küzdelme) --Konstant ^vita 2012. december 26., 15:55 (CET)Válasz
A zsidók szemében pogány istenekben csalódott hellenisztikus népek vigaszt találtak az egyetemes, illetve tevőleges szeretetre épülő vallásában. – Konstant ^vita 2012. december 26., 15:57 (CET) - ezt visszaépítettem a semleges nézőpont miatt --Konstant ^vita 2012. december 27., 11:38 (CET)Válasz

Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat. A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja. Mégis, bár az igazságot hirdetem, nekem nem hisztek. Ki vádolhat bűnnel közületek? Ha meg az igazságot hirdetem, miért nem hisztek nekem? Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók." A zsidók erre rátámadtak: "Hát nincs igazunk, amikor szamariainak és ördögtől megszállottnak mondunk?" "Nem vagyok ördögtől megszállott - felelte Jézus -, hanem tisztelem Atyámat, ti ellenben gyalázattal illettek, noha nem keresem a magam dicsőségét, hisz van, aki keresse és ítéletet mondjon.

– János evangéliuma 8. 43-50

A történelmi Jézus – Konstant ^vita 2012. december 26., 16:51 (CET)Válasz

A reklám ízű részeket kiszűrtem. A protestáns, katolikus, zsidó, liberális és modernista szempontokat találtam a szócikkben
Átolvastam és javítottam a részeket. két sablont levettem. – Konstant ^vita 2012. december 27., 13:27 (CET)Válasz

Az egy dolog, hogy semleges vagy sem, de legalább értelmes mondatok legyenek benne. Szerintem egy ilyen szócikk semlegességét úgy lehet elérni, hogy valaki értelmesen leírja a maga elfogult szemszögből, nem titkolva, hogy melyik oldal képviselője, majd valaki kiegészíti egy másik véleménnyel szintén megjelölve pártállását és mindenki visszafogja véleményét a többiekről. Ezt az angolok miért képesek megtenni?Kaboldy ^vita 2012. december 27., 22:18 (CET)Válasz

Melyek azok a mondatok amelyeket nem tartasz értelmesnek? Egyébként sok rész túl van írva, nem teljesen ide való, és még hiányzik egy jó adag is. – Konstant ^vita 2012. december 27., 22:45 (CET)Válasz

Új téma nyitása