19. századi magyar nemzetiségi politika
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. |
A magyarországi nemzetiségi mozgalmak a 18. század végén jelentek meg, a hasonló magyar törekvésekkel egy időben. A román, a szlovák és a délszláv mozgalmak kifejezetten a Magyar Királysággal és a magyar nemességgel szemben határozták meg magukat. A területi autonómia vagy a Magyarországtól való elszakadás gondolata már akkor felmerült, amikor hivatalos magyar nemzetiségi politika semmilyen formában nem létezett.
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/e/e9/Teleki_P%C3%A1l_1910-es_etnikai_t%C3%A9rk%C3%A9pe.gif/300px-Teleki_P%C3%A1l_1910-es_etnikai_t%C3%A9rk%C3%A9pe.gif)
Mivel a magyar koronától függetlenedni kívánó népeknek (a horvátok kivételével) nem volt saját nemességük, így számukra a nemzetiségi küzdelem egyúttal az urak ellen vívott harc is volt – egyidejűleg a reformtörekvéseket vezető magyar nemesség számára ezek a mozgalmak afféle parasztlázadásként jelentek meg. Ezért a magyar korona országaiban számszerű kisebbségbe került magyarok nemcsak a magyar nemzeti nyelvért, használatának bevezetéséért harcoltak, de a többi nemzeti nyelv ellen is.
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/d/dc/N%C3%A9pess%C3%A9g1910.gif/250px-N%C3%A9pess%C3%A9g1910.gif)
Habsburg uralom alatt
szerkesztésFényes Elek[1] az 1830-as években az alábbi adatokat tette közzé a nemzetiségek számarányairól:
- Horvátország lakosságának
- 49%-a horvát,
- 31%-a szerb,
- 18%-as sokác,
- < 0,5%-a magyar.
- Erdély lakosságának:
- 59%-a román,
- 28%-a magyar,
- 13%-a német.
- A Horvátország és Erdély nélkül vett Magyarország lakosságának:
- 44%-a magyar,
- 17%-a szlovák,
- 12%-a román,
- 11%-a német,
- 6%-a szerb-horvát,
- 5%-a ruszin.
A nemzetiségek politikai fellépésének kezdetei: az 1790-es évek
szerkesztésA magyarországi román, szerb és szlovák értelmiségek már a 18. században megfogalmazták nemzeti programjukat. Legerősebbnek a szerbek mozgalma bizonyult. 1790. évi gyűlésükön, az úgynevezett „illír diétán” területi önállóságot követeltek. Mögöttük állt a privilegizált szerb ortodox egyház és a Határőrvidék szerb katonasága is. 1791-ben, illetve 1792-ben keletkezett az erdélyi román értelmiség két folyamodványa, melyeket Supplex libellus Valachorum Transsilvaniae („Az erdélyi oláhok kérelme”) címen szokás emlegetni. A beadvány a többi erdélyi nemzettel egyenlő jogokat kért a románok számára. Ugyanerre az időre tehető a szlovák nacionalizmus kezdete is. 1792-ben hozták létre a Szlovák Tudományos Egyesületet a katolikus egyház támogatásával. Az egyesületnek 446 tagja volt, 86,5%-uk volt katolikus pap.[2]
II. József abszolutista uralma után az 1790–91-es rendi országgyűlés eredetileg egy független magyar államot hozott volna létre nemesi vezetéssel. Válaszul az osztrák kormányzat gyakorlatias megfontolásokból támogatást nyújtott a magyarországi nemzetiségi mozgalmaknak, anélkül, hogy bármiben elfogadta volna azok követeléseit. A magyar rendek (a történelemben nem először) meghátráltak, a nyílt harc felvállalása helyett kompromisszumot kötöttek az uralkodóházzal.
Reformkor, Kossuth és Széchenyi
szerkesztésAz erdélyi szász Stephan Ludwig Roth az 1841-i erdélyi országgyűlésen azt javasolta, hogy a törvényeket latinul, magyarul és németül adják ki, az országgyűlés nyelve a régi hagyományok alapján legyen magyar, de a közigazgatás a néppel saját nyelvén, tehát magyarul, németül, románul érintkezzék, „így egyik nemzet nyelve sem részesülne sem előnyben, sem hátrányban; minden nyelvnek megmaradna egyenlő tisztelete és méltánylása. Nyugalom lenne az országban és a béke, mely megzavartatott, ismét visszatérne a szívekbe.”[3] Roth nem volt tagja az országgyűlésnek, javaslatai az országgyűlésen szóba se kerültek, a korabeli politikára hatást nem gyakoroltak. Ő volt az első, aki az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldásánál a svájci példára hivatkozott.
A többségi magyar álláspontot kifejező Kossuth Lajos a Pesti Hírlapba írt cikkében azt javasolta, hogy a magánéletben mindenki használhassa saját nyelvét, de a közigazgatásban, törvényhozásban, igazságszolgáltatásban minden szinten tegyék kötelezővé a magyart.
Széchenyi István a Kelet Népe című kiadványban és 1842 novemberében mondott akadémiai megnyitó beszédében veszélyesnek nevezte ezt a fajta nemzetiségi politikát, és óvott az erőszakos asszimiláció minden formájától, de álláspontjával jóformán magára maradt.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc
szerkesztésA horvát rendi országgyűlés, a Szábor élesen szembehelyezkedett a magyar kormánnyal, és nyíltan a bécsi udvar támogatását élvezte. Megjegyzendő, hogy a horvátok évszázadok óta jelentős kiváltságokat élveztek a Habsburg monarchiában. A magyar forradalommal szembefordulásuk fontos oka éppen a horvát előjogok rendszere volt.
Az erdélyi románok elsősorban a jobbágyok felszabadítását akarták. Ők Balázsfalván tartották gyűlésüket. A románok szembefordulásának fő oka az elmaradt jobbágyfelszabadításban kereshető.[4] Ezt a magyar szándék szerint is napirendre kellett volna tűzni, de adminisztratív okok (az erdélyi országgyűlés nehézkes, késedelmes összehívása) miatt erre még később került sor, mint Magyarországon.
Nemcsak a szerb vezetők, de a horvát országgyűlés is a bécsi udvarhoz fordult segítségért, és Bécs mindent meg is tett az ellentétek szítása érdekében. A Habsburgok előbb titokban, majd nyíltan is támogatták a magyar forradalom ellen irányuló szerb felkelést és a horvátok támadását. A nemzetiségek szembefordulása tehát a Habsburg-politika jelentős erőfeszítéseinek köszönhető. A horvátoknak és a szerbeknek, is volt bizonyos katonai tapasztalatuk, mivel területükön már a 18. század óta határőrző egységek álltak. A „szerb kártyát” az osztrákok a Rákóczi-szabadságharcban egyszer már kijátszották, de akkor még az 1848-49-eshez hasonló vérfürdők nélkül.
A magyarországi szlovén nemzetiség két pártra szakadt. Az egyik, döntően evangélikusok alkotta oldal a magyarokkal szimpatizált, támogatta a szlovének beolvasztását, hangoztatva a magyarság elsőbbrendűségét Magyarországon. A katolikusok természetesen a katolikus Habsburgokat pártolták, és féltek, hogy a forradalom a katolikus vallás ellen fog fellépni. A lakosság ezzel szemben nagy számban harcolt a magyar honvédseregben a szabadságharc végéig. A Vendvidéken nemzetiségi felkelés nem tört ki és nem is szerveztek ilyesmit.
Teleki László sürgette a megegyezést a nemzetiségekkel, de a kiegyezést csak 1849 júliusában kezdték el:
- július 14-én Kossuth és Bălcescu aláírta a magyar-román megbékélési tervezetet;
- július 28-án a Szegeden ülésező országgyűlés elfogadta a nemzetiségi törvényt, egyúttal kimondta a zsidók egyenjogúságát[5]
A magyar minisztertanács 1849. augusztus 27-én[6] ismerte el Horvátország autonómiáját illetve függetlenségét, akkor azonban ezzel már nem érhetett el semmit.
Megszállás, passzív rezisztencia, németesítés
szerkesztésA szabadságharc leverése után, az országot megszállták, területét ún. "katonai körzetekre" osztották, és széles körű németesítés vette kezdetét.
Galéria
szerkesztés-
Ján Kollár evangélikus lelkész, szlovák költő, a szláv nemzetiségi törekvések szószólója, a szlovák nyelvújítás ádáz ellenzője
-
Borovnyák József szlovén politikai és szellemi vezető, irodalmár
-
Gheorghe Tattarescu: Nicolae Bălcescu arcképe
-
Stephan Ludwig Roth (daguerrotípia)
-
Kossuth Lajos (August Prinzhofer (1817–1885) litográfiája)
-
Barabás Miklós: Széchenyi István (1836)
-
Teleki László (Franz Eybl litográfiája)
Lásd még
szerkesztésHivatkozások
szerkesztés- ↑ A polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség kérdései a reformkorban[halott link]
- ↑ Kiss László: A szlovák nemzeti tudat születése. Tanulmányok a szlovák „nemzeti ébredés” és a reformkori szlovák—magyar viszony történetéből. Eger, 2005. 24. o.
- ↑ Connerth János. „Az erdélyi szászok forradalmi vértanúja. Roth István Lajos”. Erdélyi Múzeum 1898 (5). (Hozzáférés: 2009. augusztus 27.)
- ↑ Katona Tamás történész véleménye (MKR, 2006. 03. 14. 8.00)
- ↑ Sulinet: A reformkor és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc
- ↑ A nemzeti kérdés megoldhatatlansága a XIX. század második felében