Főmenü megnyitása

A csíkos boglárka (Polyommatus damon) a lepkék (Lepidoptera) rendjében, ezen belül a boglárkalepkefélék (Lycaenidae) családjának egyik faja.

Infobox info icon.svg
Csíkos boglárka
Nőstény példány, szárnyának fonákján a fehér csíkkal
Nőstény példány, szárnyának fonákján a fehér csíkkal
Magyarországon fokozottan védett
Eszmei érték: 100 000 Ft[1]
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Altörzs: Hatlábúak (Hexapoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Rend: Lepkék (Lepidoptera)
Alrend: Valódi lepkék (Glossata)
Alrendág: Heteroneura
Osztag: Kettős ivarnyílásúak (Ditrysia)
Tagozat: Cossina
Altagozat: Bombycina
Öregcsalád: Pillangószerűek (Papilionoidea)
Család: Boglárkalepkefélék (Lycaenidae)
Alcsalád: Boglárkák (Polyommatinae)
Nemzetség: Polyommatini
Nem: Polyommatus
Faj: P. damon
Tudományos név
Polyommatus damon
Linnaeus, 1758
Szinonimák
  • Agrodiaetus damon
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Csíkos boglárka témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Csíkos boglárka témájú médiaállományokat és Csíkos boglárka témájú kategóriát.

Hím példány

Származása, elterjedéseSzerkesztés

Típuslelőhelye Bécs környéke. Nyugat felé az Alpokon át Franciaországig terjedt el, délkeletnek a Balkán-félsziget északi részéig, keletnek az Altáj hegységig (Mongóliáig) úgy, hogy Dél-Szibéria hegyvidékein és a Ka­ukázusban ez az egyik leggyakoribb lepkefaj. Az Ibériai-félszigeten halo­ványabb színű testvérfaja, az Agrodiaetus noguerae (Polyommatus noguerae) váltja fel. Kis-Ázsiában sok, hozzá ha­sonló faj él; ezek közül talán az Agrodiaetus wagneri (Polyommatus wagneri) áll hozzá a legközelebb.

Az utóbbi 25 évben szerte Európában megfogyatkozott: Lengyelországból kipusztult; Albániában, Csehországban, Dániában és Szlovákiában veszélyeztetett, Bosznia-Hercegovinában, Franciaországban, Horvátországban sérülékeny, Finnországban, Görögországban, Litvániában, Romániában és Oroszországban ritka.[2]

Magyarországon a 19. században még gyakori faj volt, de az 1960-as évekre csak néhány népessége maradt a Dunazug-hegységben és a Budai-hegyvidéken. A 70-es évek elejére Magyarországon már csak csak egyetlen, bizonyított populációja volt a Normafánál. Az akkor még legalább 500 egyedből az 1990-es évek végére csak pár tucat maradt. Elképzelhető, de nem bizonyított, hogy van egy másik, ugyancsak kicsiny populációja a Cserhátban.

Az IUCN vörös listáján nem szerepel, viszont a Magyarországon kiadott Vörös Könyvben igen. 1982 óta védett, 2001 óta fokozottan védett, mint „közvetlenül veszélyeztetett (a kipusztulás közvetlen veszélyébe került)” faj.[3]

Megjelenése, felépítéseSzerkesztés

Szárnyának fesztávolsága 30–34 mm; az első szárny felső szegélyének hossza 15–17 mm.

A hím szárnya alapszíne ragyogó ultramarinkék, fekete erezettel és széles, fekete szegéllyel. A hátsó szárny fonákja alapján különíthető el a rokon fajoktól, mivel annak barna alapszínén hosszában egy fehér sáv fut végig, viszont nincs rajta narancssárga folt. Az első szárny fonákja szürke. A nőstény szárnya fölül egyszínű barna, alul kávészínű; rajzolata a híméhez hasonló. Egyes nőstények hátsó szár­nyának felszínét a belső szöglet mellett kék szegélyfoltocska díszíti, egyébként nem változékony.

A hernyó

Életmódja, élőhelyeSzerkesztés

Hűvös és csapadékos területeken honos, ahol elsősorban a mészkövön növő pusztaréteken és sziklagyepeken, hegyi sztyeppréteken, fölhagyott szőlőkben él. A nőstények igen keveset mozognak, többnyire a fűben ülnek, és csak délelőtt szívogatnak nektárt fő­ként lila virágú növényekről, elsősorban ugyancsak a takarmánybaltacimról, de más lila virágú növényektől is, mint például az imola fajairól (Centaurea spp.). A hí­m imágók a nedves földön is gyakran szívogatnak. A hímek „őrjáratozva" keresik a nőstényeket.

A nőstény megtermékenyített petéit egyesével helyezi a hernyó tápnövénye, a takarmánybaltacim (Onobry­chis viciifolia) virágaira és leveleire. Mivel a takarmánybaltacimot Európában csak a 16. században honosították meg, a kutatók feltételezik, hogy korábban más baltacim fajokon (hegyi baltacim: Onobrychis montana, homoki baltacim: Onobrychis areanaria) élhetett. Oroszországban fő tápnövénye ma is a homoki baltacim (O. arenaria),[4] miként a jelenlegi magyarországi állományé is. Jóformán csak a kaszálatlan és szinte teljesen legeltetetlen mezofil gyepeken (Mesobrometum) képes kifejlődni.

A hernyók éjszaka táplálkoznak; eközben hangyák őrzik őket. Leggyakoribb hangyagazdáik a Formica pratensis és a Lasius niger. A hernyók első vagy második alakja telel át.

Évente egyetlen nem­zedéke repül, július első hetétől augusztus közepéig.

Hasonló fajokSzerkesztés

A bronzfényű sokpöttyös boglárka (Polyommatus ripartii) hátsó szárnyának fonákját ugyanilyen fehér csík díszíti, de a hím fölül barna, és mindkét ivar első szárnyának fonákja barna.

JegyzetekSzerkesztés

  1. 1. melléklet a 13/2001 (v. 9.) KöM rendelethez
  2. Chris van Sway and Matin Warren, 1999. Red data book of European Butterflies. Strasbourg: Council of Europe. p.248.
  3. 13/2001 (V.9.) KöM rendelet, 4. melléklet: Fokozottan védett rovarok
  4. Dantchenko, A. V., 2000. Genus Agrodiaetus, pp 196-214. In: Tuzov, V. K. (ed.), Guide to the butterflies of Russia and adjacent territories (Lepidoptera, Rhopalocera), Volume 2., Pensoft, Szófia-Moszkva, p. 196.

ForrásokSzerkesztés