Csehi Gyula

(1910–1976) romániai magyar irodalomesztéta, kritikus
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. január 3.

Csehi Gyula (Szatmár, 1910. november 26.Kolozsvár, 1976. június 21.) erdélyi magyar irodalomesztéta, kritikus.

Csehi Gyula
Született1910. november 26.
Szatmár
Elhunyt1976. június 21. (65 évesen)
Kolozsvár
Állampolgársága
Nemzetiségemagyar
GyermekeiPéter Csehi
Foglalkozásairodalomesztéta,
kritikus
Iskolái
SírhelyeHázsongárdi temető
SablonWikidataSegítség

Életpályája

szerkesztés

Középiskoláit Nagyváradon, Szatmáron és Kolozsvárt járta, 1928-ban Szatmáron érettségizett. 1930-ig a párizsi Sorbonne (Faculté des Lettres, École Pratique des Hautes Études), 1931-ben a bécsi egyetem, 1933-34-ben a kolozsvári Regele Ferdinand I. Egyetem hallgatója volt; itt szerezte francia-német szakos tanári képesítését (1934). Nagyváradon kapott gimnáziumi tanári állást. Míg őt 1943-44-ben munkaszolgálatra hívták be, otthonról (Nagyváradról) deportált izraelita családja a fasizmus áldozatává vált.

A háború végeztével 1946-ig újra elfoglalta tanári székét Nagyváradon. Amióta még Párizsban belépett a francia Kommunista Diákszövetségbe, tevékeny résztvevője lett a munkásmozgalomnak; már a második világháború előtt illegális pártmunkát végzett, mint politikai fogoly a börtönt is megjárta. 1945-47-ben a nagyváradi és a szatmári megyei pártbizottság aktivistája, román és magyar nyelvű pártlapok (Új Élet, Viața Nouă, Lupta Poporului) szerkesztője. 1947-től 1952-ig Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetemen adott elő filozófiát s tanulmányi igazgató, 1952-54-ben a nagyenyedi kollégiumban tanított orosz nyelvet, majd ismét a Bolyai, ill. az egyetemek egyesítése után a Babeș-Bolyai Egyetem magyar irodalomtudományi tanszékén az esztétika és irodalomelmélet professzora.

Irodalmi munkásságát kritikusként és közíróként kezdte. A Jövő, majd a Korunk munkatársa az 1930-as években. Szaktudását is elsősorban az időszerűség szolgálatába állította; Börnét, „az első német emigráns”-t, a porosz szellemet bíráló Heinét idézi, a faj-mítoszok értelemellenes korában a Korunkban a francia felvilágosodás, elsősorban Diderot példájával érvel a haladó gondolat mellett; terjedelmes előszóval Diderot-válogatást jelentetett meg (Természet és társadalom, Budapest 1943).

A második világháború után fontos szerepet vállalt a romániai magyar kulturális élet feltámasztásában. Mint nagyváradi lapszerkesztőnek eleinte a magyar nyelvű marxista közművelődés állt publicisztikai munkássága előterében, majd visszatért irodalomtörténeti forrásaihoz: Üzenet a XX. századnak címmel gyűjteményt állított össze Heine harcos írásaiból. A kötet 1952-ben a Haladó Hagyományaink c. sorozatban bevezető tanulmányával jelent meg, a prózai részeket maga fordította. Az 1940-es évek végének mennyiségileg gazdag – és a korszak dogmatizmusától nem mentes – irodalomkritikai termése a későbbi években fokozatosan elapadt; későbbi tanulmányaiban két évtizedes kritikusi érdeklődésének elvi-elméleti tanulságait szűrte le. Fejér Miklóssal és Jócsák Jánossal szerkesztett Irodalomtörténeti alapfogalmak c. tankönyve (1958) hosszú időre meghatározta az erdélyi irodalmi nevelést.

Elméleti munkái a szocialista realizmusnak mint áramlatnak a keletkezésével, meghatározható sajátságaival foglalkoztak (a Munkásosztály és irodalom c. kötetben, 1963); elemzés- és tárgyalásmódjának higgadt történeti szempontjai mind a dogmatikus, mind pedig a realizmus "parttalanság"-át valló elméletek cáfolatához adalékot nyújtottak. Élete utolsó évtizedében a regényszociológiát művelte, Lucien Goldmann kultúrszociológiai feldolgozásához hasonló kiindulópontokkal, bár Adalék a regény szociológiájához c. tanulmánya (Utunk 1967/20) szerint Goldmann strukturalista-genetikus érveléseinek nem egy tételével bírálóan állt szemben.

Az irodalom-szociológia iránti érdeklődéséből indult ki kezdeményezése Stéphane Sarkany kanadai komparatista könyvének magyarra fordítására, amelynek befejezésében azonban meggátolta hirtelen halála. A kötet az ő és Hürkecz István fordításában Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány címmel jelent meg (Korunk Könyvek 1979). Az európai regényirodalomnak nem műfaji sajátságaival foglalkozik elsősorban, hanem a regényirodalom és más korabeli tudatformák összefüggéseivel: epika és történetírás párhuzamaival és kölcsönhatásaival Klio és Kalliopé, vagy a történelem és az irodalom határairól c. könyvében (1965, románul 1978), a regény eseményanyagának és jellemeinek valóságos modelljeivel, a regénystruktúrába belépő valóságanyag mennyiségével és felhasználásmódjával pedig a Modern Kalliopé, vagy regény és valóság c. munkájában (1969). Elemzései közül különösen a dokumentumregény műfajára vonatkozó következtetései értékesek.

Irodalompublicisztikája e korszakban tudományos kutatómunkájának "mellékterméke"; a modern irodalomtudomány újabb törekvéseit ismertette és népszerűsítette. Bevezető tanulmányaival jelenik meg az Irodalomkritikai antológia négy kötete a Tanulók Könyvtárában (Dávid Gyula válogatásában és jegyzeteivel, 1968-72), az RMI-sorozatban ő gondozta Nagy Dániel, Salamon László, Simon Magda, Szabédi László, Szilágyi András műveinek kiadásait; kezdeményezője és szerkesztője volt Mikó Imrével a Kriterion kiadásában megjelenő Téka-sorozatnak, ebben jelent meg Heine-fordításaiból (Vallomások, 1974) és Lunacsarszkij-fordításaiból (Művészet és forradalom, 1975) egy-egy kötet, majd halála után C. Dobrogeanu-Gherea A kritikáról c. munkájának fordítása (Dobrogeanu-Ghereáról szóló tanulmányával és Gáll Ernő előszavával, 1978).

Négy évtizednyi publicisztikai munkásságát, irodalomtörténeti kutatásait, esztétikai elemző munkáját tükrözi az RMI-sorozatban Felvilágosodástól felvilágosodásig c. kötete (Baróti Pál előszavával, 1972); a szocialista irodalom értelmezésének elvi kérdéseivel foglalkozó írásaiból s íróportrékból kerekedett ki A baloldali forrásvidék (Kolozsvár, 1973) c. tanulmánygyűjteménye.

Posztumusz könyvében, A kritika jelentése és utóélete (1977), azokat a Marx- és Engels-megnyilatkozásokat elemezte, amelyekre a dogmatikus realizmuselmélet épült. Tárgyilagos filológiai megközelítéssel tisztázta valóságos, korhoz és időszerűséghez kötött jelentésüket, cáfolva minden abszolutizáló értelmezés-kísérletet.

  • Gálfalvi Zsolt: Munkásosztály és irodalom. Előre 1963. dec. 20.
  • Balogh Edgár: A munkásirodalom és szövetségesei. Korunk 1963/12.
  • Marosi Péter: Szintézis körvonalai. Igaz Szó 1964/1.
  • Dávid Gyula: Cs. Gy.: Klio és Kalliopé. Utunk 1966/3; uő: Felvilágosodástól felvilágosodásig. Utunk 1973/18.
  • Láng Gusztáv: Múzsák párhuzamos életrajza. Korunk 1966/3.
  • Izsák József: A történelem és az irodalom határairól. Igaz Szó 1966/6.
  • Huszár Sándor: Klióról és Kalliopéról. Megjelent Az író asztalánál c. kötetben, 1969. 105-10. *Jancsó Elemér: Csehi Gyula köszöntése. Igaz Szó 1970/10; újraközölve Kortársaim, 1976. 315-25. *Kallós Miklós: Csehi Gyula köszöntése ürügyén. Utunk 1970/48.
  • Kovács János: A regény regénye. Előre 1970. máj. 8.
  • Szilágyi Júlia: Modern Kalliopé. Korunk 1970/11.
  • Kicsi Antal: Csehi Gyula. Brassói Lapok, 1973/50-51.
  • Cseke Péter: Az igazság megközelítésének útjai. Korunk 1974/6.
  • Baróti Pál: Szerdán, Csehi Gyulának. A Hét 1975/48.
  • Gáll Ernő: Halotti beszéd helyett. Igaz Szó 1976/7; uő: Egy megátalkodott felvilágosító. A Hét 1977/43-44; és Csehi Gyula kultúrpolitikai törekvései. A Hét 1977/45.
  • Antal Árpád: Csehi Gyula halálára. Utunk 1976/26.
  • Fülöp Mária: Csehi Gyula életművének bibliográfiája. Művelődés 1976/9, 12.
  • Szilágyi András: Gyula tanár úr. A Hét 1977/42.
  • Borcsa János: Posztumusz mű a kultúrában. Korunk 1978/12.

Külső hivatkozások

szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek

szerkesztés