Hadrianopolisi csata (378)

A hadrianapoliszi csata (ami adrianapolisi csataként is ismert) 378. augusztus 9-én lezajlott csata Hadrianapolisz vagy más néven Drinápoly (a mai Edirne Törökország európai részén) mellett a gótok és a Római Birodalom között. A gótokat a vizigót Fritigern vezette, a keletrómaiakat Valens császár. Valens a csatában elesett, serege vereséget szenvedett. A cannaei csata óta ez volt a legnagyobb római vereség, itt alkalmazták a rómaiak utoljára a klasszikus légiókat, ettől kezdve a lovasságra és a kis létszámú fegyveres hadosztályokra bízták a hadviselést. A csata történetét két kortárs történetíró leírásából (Ammianus Marcellinus és Orosius) ismerjük.

Hadrianopolisi csata
Konfliktus	a nyugati gótok és a rómaik között
Időpont	378. augusztus 9.
Helyszín	Hadrianopolis mellett
Eredmény	a gótok döntő győzelme a rómaiak felett
Szemben álló felek
Római Birodalom nyugati gótok és szövetségeseik
Parancsnokok
Valens császár, Sebastianus, , Ricimerus, Valerianus, Victor Fritigern, Alatheus, Saphrax
Szemben álló erők
10 000 lovas, 30 000 legionárius és segédcsapat 20 000 gót és alán lovas, 50 000 fős gót gyalogság
Veszteségek
kb. 30 000 nem ismert
Térkép
Hadrianopolisi csata Pozíció Európa térképén
é. sz. 41° 48′, k. h. 26° 36′41.8, 26.6
A Wikimédia Commons tartalmaz Hadrianopolisi csata témájú médiaállományokat.

A csata előtti politikai és katonai helyzet

A Kínából kiűzött hunok 350-ben megdöntötték az alán birodalmat a Don és a Kaszpi-tenger között (más források szerint ez 374-ben következett be). Majd már az alánokkal együtt a keleti gótok országát támadták a mai Nyugat-Ukrajna területén. Hermanarik keleti gót király 370-ben bekövetkezett halála után - Hermanarik öngyilkos lett - a keleti gótok 375-ben vereséget szenvedtek és kapituláltak. A szintén fenyegetett nyugati gótok a Római Birodalomban kerestek menedéket. Egyik részük – a pogányok – Athanarik vezetésével a Duna–Tisza–Maros közére vonult, a másik részük – az ariánusok – Fritigern vezérletével bebocsátást kért a birodalom balkáni területeire. A Valens császárral kötött egyezség alapján 376-ban ott le is telepedtek. Lupicinus és Maximus római helytartók azonban kivételesen rossz bánásmódban részesítették a gótokat: súlyos adókat vetettek ki rájuk, gyermekeiket túszként elhurcolták, feleségeiket pedig eladták. Fritigern erre fellázadt, és segített Alatheus és Saphrax gótjainak tutajokon átkelni a Dunán. Lupicinus balsikerű kísérletet tett arra, hogy a gót vezéreket egy ünnepségen megölesse. Válaszképpen a gótok Marcianopolisnál megsemmisítettek egy római sereget, és a megölt ellenség harci eszközeivel fegyverezték fel magukat. Fritigern ezután a thrákiai Hadrianopolis ellen vezette hadait.

A csata lefolyása

A Fritigern vezette, több mint 20 000 harcosból álló nyugati gót haderő, és szövetségesei, a keleti gótok, a hunok és az alánok ostromgépek híján vajmi kevés kárt tehettek a falakban. Az ekkor éppen Perzsiában hadakozó Valens császár üzenetben kért segítséget Rómából társcsászár-unokaöccsétől, Gratianustól. Majd a tehetséges Sebastianus vezetésével felmentő sereget küldött a hadrianopolisi helyőrség megerősítésére, s a keleti birodalom hadserege élén ő maga is odaindult. Mivel Gratianus értesítette, hogy egy nyugati felmentő sereg már útban is van Hadrianopolis felé, Valens jobban tette volna, ha bevárja őket. Mélyen megvetette azonban a barbárokat, és az őt körülvevő udvaroncok sugalmazására, akiktől egyre csak azt hallotta, hogy Gratianus majd elorozza tőle a győzelem dicsőségét, elhatározta: rögtön harcba bocsátkozik a gótokkal, mihelyt rájuk bukkan. Döntését alátámasztották a felderítők jelentései is, akik a valóságosnak a felére becsülték az ellenség létszámát. Valens augusztus 9-én, egy tikkasztó nyári napon, amikor Hadrianopolistól 13 kilométerre megpillantotta a gótokat, támadásra szánta el magát anélkül, hogy nyugati uralkodótársa, Gratianus seregét bevárta volna. A római könnyűlovasság meggondolatlan rohamát a szekérvárban védekező gót gyalogság visszaverte. A sztyeppei népek között elterjedt hadviselési módnak megfelelően a gótok is szekértáboruk védelme mögé húzódva harcoltak, különféle lövedékeket zúdítva a támadókra. Habár jelentős számú volt a karddal, pajzzsal, dárdával és hajítófejszével felfegyverzett gyalogságuk, fő erejüket mégis a páncélozott lovasság jelentette. Amint Valens sebes iramban közeledett a gót szekértáborhoz, úgy látszik, figyelmen kívül hagyott egy lényeges dolgot: az éppen portyázásra kirajzott gót lovasság sehol sem mutatkozott.

A 40 000 fős, lovassággal megerősített római sereg a hosszú meneteléstől már kimerülve és zilált alakzatokban érkezett a táborhoz. Az élen a jobbszárnyi lovasság, középen a légionáriusok egymásba zsúfolódott tömegei, hátul pedig a balszárnyi lovasság haladt. Fritigern megpróbált időt nyerni, ezért békét kérő követeket küldött a császárhoz, miközben lóhalálában elvágtató hírnökei a lovasság keresésére indultak. A rómaiak a támadás előkészítéseként éppen elkezdték körülzárni a szekértábort, amikor egy fegyelmezetlen ibériai segédcsapat váratlanul tüzelni kezdett a gótokra, és csakhamar heves tűzpárbaj alakult ki. A római seregtől jobbra lévő magaslaton ekkor feltűnt az Alatheus és Saphrax vezette páncélos lovasok sokasága. Látván a síkságon kialakult helyzetet, a gótokkal szövetséges alánok egy csapata villámként zúdult le a domboldalon, és oldalba kapta a római lovasság jobbszárnyát, amely összeroppant, és megsemmisítő vereséget szenvedett. Mögöttük özönlöttek le a síkságra a gót lovasok ezrei, oldalról és hátulról támadtak az ostromlókra, és a szekértábor felé szorították őket. A rómaiaknak arra sem maradt idejük, hogy soraikat rendezzék és megpróbálkozzanak az ellenállással. Csupán a balszárnyi lovasság néhány egységének sikerült elmenekülnie a teljes bekerítés elől. A védtelenül összezsúfolódott római légiókra ekkor lecsapott a szekértáborból előretörő Fritigern kb. 50 000 fős gyalogsága, és az öldöklés egyre féktelenebbé vált. A mozgásképtelen rómaiak tömegesen haltak meg úgy, hogy legtöbben a sűrű tömegben még csak elesni sem tudtak. Százával fulladtak meg vagy taposták őket halálra; akik pedig megpróbáltak kitartani, azokat előbb-utóbb lövedék találta el. Szinte a teljes római gyalogság odaveszett – 2/3 része holtan maradt a csatatéren – Sebastianus és 35 tribunus, s maga Valens császár is elesett a harcban.

Képek

• 
  Gót harcosok
• 
  Római legionarius

A csata következményei

Hadrianopolisnál megmutatkozott, hogy a korábban négy-ötszáz éven át oly hatékonyan működő római légionárius hadszervezet felett eljárt az idő. A keményen küzdő légionárius nem volt már egyenlő ellenfele az ázsiai sztyeppékről érkező vértbe öltözött lovasoknak. A hadrianopolisi csata volt a lovas katona felemelkedésének a kezdete, akik innentől átvették a római nehézgyalogságtól az uralkodó haderőnem szerepét.

A birodalom haderejét olyan csapás érte, amit igazán többé már nem tudott kiheverni, s ezért alapjaiban rendült meg. A hadrianapoliszi vereség eredményeképpen az alánok, a gótok és a hunok tömegesen települtek be Pannónia területére. 382-ben I. Theodosius keletrómai császárnak sikerült a szövetségi szerződést a gótokkal megújítani, ami engedélyezte, hogy a nyugati gótok Alsó-Moesiában lényegében önálló politikai egységet alkothassanak. Ettől kezdve azonban a szövetségesként elismert gótok aktív résztvevői lettek a következő évek trónharcainak, s alig három évtized múltán pedig már közvetlenül Rómát fenyegették.

Források

• Weiszhár Attila - Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona. Maecenas Könyvkiadó 2000. ISBN 963-645-080-3
• Csató Tamás - Gunst Péter - Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia I. Tankönyvkiadó 1981.
• Az emberiség krónikája. Officina Nova 1988. ISBN 963-783-560-1
• SH atlasz: Világtörténelem. Springer Hungarica 1992. ISBN 963-7775-47-1
• Kronológia. Magyar Nagylexikon Kiadó 2006. ISBN 963-9257-26-5
• Geoffrey Regan: Döntő csaták Szalamisztól a Golf-háborúig. Panem KFT és Grafo KFT 1993. ISBN 963-7628-45-2

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Batalla de Adrianópolis című spanyol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.