Főmenü megnyitása

Hunok

magyar nyelvű ázsiai nomád nép
Az európai hunok birodalmának feltételezett kiterjedése Attila halála idején, a 453. évben
A hsziungnu és hun bronzüstök elterjedési területe Eurázsiában, Érdy Miklós gyűjtése nyomán
Hun üst Klösz György fényképén

A hunok névvel illetett népességet részben kelet-európai, részben belső-ázsiai eredetű pásztorkodó lovasnépek képviselték. Nyelvük, legalábbis az uralkodó népességé, török lehetett. Birodalmuk – melynek központja egy időben a Kárpát-medence volt – írott források alapján jól ismert, a hunok társadalmáról azonban viszonylag kevés feljegyzéssel rendelkezünk.

A kínai történészek nézete szerint a hsziungnuk voltak a későbbi hunok – azaz a közép-ázsiai és európai hunok – ősei. Feltevésüket alátámasztja, hogy a szogdok a hsziungnukat xwn (khun) névvel illették, helyénvaló tehát a hsziungnukat ázsiai hunoknak is címezni. Róna-Tas András szerint az európai hunokra nézve ez azonban csak annyit jelent, hogy közöttük a hsziungnu főnemesség fontos szerepet játszott, ha nem is feltétlenül meghatározót.[1]

A heftalitákat, avagy fehér hunokat is, hasonlóképpen, a hsziungnuk utódainak tartják.

Az európai történészek egy része kételkedik az európai hunok hsziungnu származásában. Walter Pohl, a népvándorlás korával foglalkozó osztrák történész ezzel kapcsolatban a következőket fogalmazta meg: „Minden, amit biztosan tudhatunk a hunok nevéről, hogy a pusztai harcos népek egy tekintélyes hatalmi elitjére utal a késő ókor időszakában.[2]

A Szegedi Tudományegyetem genetikusainak (Neparáczki Endre, Török Tibor, Pálfi György, és munkatársaik) legújabb kutatási eredményei alátámasztani látszanak a hun–magyar rokonságot, azaz a honfoglaló magyarok, továbbá ezen keresztül az európai hunok valószínűsíthetően hsziungnu származását is.[3] Bálint Csanád, a magyar régészet egyik vezető alakja a genetikusok eredményét azon az alapon bírálta, hogy nem ismeretesek bizonyítottan hun temetők, így bizonyítottan hun genetikai anyag sem létezhet, ami az összehasonlításokat lehetővé tenné.[4]

Tartalomjegyzék

A hunok eredeteSzerkesztés

A hunok a kínai történészek feltételezése szerint a hsziungnuk – (kínai 匈奴, pinjin xiōngnú; egykori ejtése kb. hiungnu, közelítő mai kiejtése hsziungnu – leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. Birodalmuk az i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig állott fenn.

A hsziungnuk szakadatlanul hadban álltak a kínai seregekkel, s többek között e véget nem érő viszálykodás miatt építtették meg a kínai uralkodók a kínai nagy falat. A kínaiak végül, a korai Han uralkodócsalád idejében, legyőzték ősi ellenségüket. A hsziungnuk szövetsége ekkor két részre bomlott. Északinak nevezett águkból származhattak a hunok, s egyes tudósok vélekedése szerint szerint az avarok és a magyarok.

A „hun” név elsőként egy 311. évi csetepatéról hírt adó szogd nyelvű dokumentumban bukkan fel. A levél írója a kínai tudósításokban szereplő hsziungnukat khun (xwn) névvel illeti.[1][5] Róna-Tas kétkedni látszik e tudósítás hitelében, illetve a hsziungnuk és a hunok azonosságában, mivel hozzáteszi, hogy a 4. században a hsziungnuk már felőrlődtek, és nevüket – amint az a pusztai népek között szokásban volt – mások ölthették magukra.

A 350. évben Közép-Ázsia területének egy részét hódító lovasnép vette birtokba. (Vásáry István stb. nekik tulajdonítja a Baktriában veretett görög feliratú pénzérmék egyikét-másikát, melyeken hiono, oiono felirat díszeleg.) Ugyanekkor kínai források a hsziungnuk Szogdia elleni támadásáról értesítenek. A hsziungnu, hiono, oiono stb. név – a kínai és a szogd források tartalmi egybevetése szerint – feltételezhetően azonos népességet jelöl.[6]

TörténetükSzerkesztés

Amennyiben tehát a hiono stb. nevű népesség azonosnak tekintjük az európai hunokkal, akkor nevezettek első ismert szállásterülete a közép-ázsiai puszta volt, ahová a hsziungnu állam összeomlása után költözhettek. Megtámadták Szogdiát és az ászik birodalmát. Az alánoknak is nevezett ászik betagozódtak a hunok szövetségébe. A hunok másik nagyobb szállásterülete a Volga, illetve a Déli-Urál vidékén volt.

A 375. évben, Balambér (Valamibir) vezetésével – feltételezések szerint a Volgán keltek át – a kelet-európai puszta lakóit (többek között az alánokat és a keleti gótokat) uralmuk alá hajtva erős birodalmat hoztak létre.

A következő évben az Al-Duna vidékéig jutottak. A Balkán-félszigeten több sikeres hadjáratot vezettek, többek között a Keletrómai Birodalom ellen is, bár ezek kezdetben csak felderítő portyázások voltak.

A hunok Belső-ÁzsiábanSzerkesztés

 
A Sárga-folyó
 
A Szelenga vízgyűjtő területe

A kínaiak által hsziungnu névvel illetett népesség főként régészek munkája nyomán, és Sze-ma Csien, Si csi című művének 110. fejezetéből ismert. A szerző e szakaszt kifejezetten a hunok történetének szentelte.[5]

Kínai forrásokban a hunok nevét első ízben az i. e. 318. évben említik. A régészeti leletek tanúsága szerint azonban a kínaiak által Hu (barbár) névvel is illetett földművelő-pásztorkodó népesség – eredete szerint részben kelet-európai[7] – már korábban, az i. e. 7. századtól jelen volt a kínaiak birtokainak északi határvidékén. E népesség az i. e. 4–3. században elfoglalta Ordosz északi részét, valamint az északnyugati területek pusztáit a Sárga-folyó nagy kanyarulatánál.[5]

Régészeti leletek tanúsága szerint Belső-Mongólia és Ninghszia területének pásztorkodó népessége társadalmilag fejlett és gazdag volt. Ismerték, és általánosan használták a vasat, katonai, kereskedelmi stb. kapcsolatot tartottak fenn a kínai közösségekkel, különösen Csao állammal.[5]

Mai napig vita tárgya, milyen nyelven beszélt a nyugati feljegyzésekben khion (chionitae), khoun (khounnoi) stb., kínai forrásokban hsziungnu stb. – az avarok egyik neve szerint kony, a mai magyar köznyelvben hun – névvel illetett népesség. A kínai forrásokban fennmaradt néhány szóból – főként címek, személynevek – következtetve szakembereink altaji (mongol, török), iráni és paleoszibériai (ket) nyelvekre is gondoltak. S hozzáteszik még, miszerint egyáltalán nem biztos, hogy a szövetség összes törzse ugyanazon nyelvi csoporthoz tartozott, s nem bizonyos az sem, hogy a hunok kezdetben ugyanazon nyelvet beszélték, melynek szavait későbbi feljegyzésekből ismerjük.[5]

A hunok szövetségének uralkodó csoportját Thúry József – különböző források tüzetes elemzése, illetve az adatok összevetése nyomán – az ujgurokkal azonosítja. Felfogása szerint a török népek legrégebbi ágazata az ujgur és az oguz. Ezek idők folyamán mind több és több törzsre váltak szét, más és más helyre költöztek.[8][9][10]

A hunok szövetségét az i. e. 215. évben megrendítették az egységbe tömörült kínaiak hadjáratai. Csin Si Huang-ti megbízta egyik hadurát, Meng Tient, hogy foglalja el, és erősítse meg Ordosz vidékét, s hogy űzze észak felé a Touman csanjü által uralt hunokat.[5] (A csanjü cím tartalma menny fia.)

Touman halála után (i. e. 209.) fia, Maotun vette át a hunok törzseinek irányítását. A hunok megtörték Kaocu császár erejét, kényszerítették, hogy Kína számára megalázó egyezményt írjon alá (i. e. 198.), s visszafoglalták Ordoszt is. A viszonylagos béke az i. e. 134. évig tartott – ez idő alatt a hunok biztosították uralmukat Kelet-Ázsia pusztai népei fölött – az i. e. 121–119. évben azonban Kína támadásba lendült, s végül északra, a Góbin túli területekre űzte ellenségeit. A hunok a Szelenga vízgyűjtő területén telepedtek le. Elsősorban pásztorkodó állattenyésztéssel foglalkoztak, de földet is műveltek, s természetszerűen kézműiparuk, kereskedőik is voltak. A letelepedett lakosság falvakban, erősített városokban élt.[5]

A hunok az i. e. 166. évben elűzték a jüecséket a Csilien-hegység vidékéről; uralmuk alá hajtották vuszunokat, Loulan városát, a hucsie nevű, s ezen kívül még huszonhat, név szerint nem említett népet. A jüecsék az Ili folyó völgyében telepedtek le, kimozdítván onnan az őstelepes szakaurakat. Később azonban e vidékről is menekülniük kellett, és végül a tokhárok földjén, Kelet-Baktriában állapodtak meg.[5]

Ez időben Közép-Ázsia népei, legalábbis névlegesen, elismerték a hunok hatalmát. A Si csi ekként számol be erről: „Valahányszor egy hsziungnu követ jelent meg a tartományban a csanjütől származó igazolással, államról államra kísérték, és ellátták élelemmel, és senki sem merte visszatartani, vagy bármilyen nehézséggel akadályozni”. A hunok közvetlen befolyása nyugaton mindazonáltal csak a Tarim-medence északkeleti részére, valamint a Turfani-medence vidékére terjedt ki. A szolgák felügyeletével megbízott parancsnok hivatalát, mely felelős volt az adók és kényszermunka kivetésérét, Karasar városába telepítették. A dzsungáriai vuszunok a hunok alattvalói voltak, s alkalmanként Kangcsü stb. lakói is sarcot fizettek a hunoknak.[5]

Miután a kínaiak északra űzték őket, a hunok erejét megosztották a belső viszályok. Fejedelmek váltották egymást gyors egymásutánban, s helyi kiskirályok küzdöttek egymással a hatalomért. A széthúzást kihasználták a kínaiak, és i. e. 115–60. között harcba szálltak a nyugati területek birtoklásáért. E küzdelem fő eseményei közé tartoznak Csang Csien szövetségesek szerzését célzó küldetései (i. e. 137. és 115.), a kínai hadsereg amürgi szakák (i. e. 101.), valamint a Csüsi (Turfan) elleni hadjárata (i. e. 67–60.). (Lásd még: Kínai–hsziungnu háborúk.) A kínaik végül elfoglalták, s igazgatásuk alá vonták a nyugati területeket.[5]

Az i. e. 57. évben a hunok szövetsége előbb öt, majd végül két csanjü uralma alá került. A Huhanje vezette déli hunok az i. e. 53. évben behódoltak Kínának. Az északi hunok fejedelme, Csecse csanjü, nyugatra vonult, s a kangarokkal szövetkezve próbálta hatalmát megerősíteni. A kínaiak azonban űzőbe vették, s a csecsei csatában legyőzték.[5]

Az ezt követő nyugalom nem tartott soká. A hunok, kihasználván a Vang Mang uralkodása idején (i. sz. 9–23.) keletkezett zavarokat, visszaszerezték a nyugati területek irányítását. Szövetségük azonban hamarosan (i. sz. 48.) újra kettészakadt, s az egyik csoportjuk Kínában telepedett le.[5]

Az északi hunok eleinte sikereket értek el, a 61. év után például beavatkoztak Hotan és Sacsö (Jarkand) életébe, Kína azonban a 74. évben visszaszerezte az irányítást Turfan vidékén, és az Ih Bajan-i csatában elűzte a hunok fejedelmét és híveit a fejedelmi szálláshelyről, azaz a Szelenga vidékéről is. A hun csanjü híveivel, a 91. évben, menedékre lelt az Ili folyó völgyében, számos hun törzs azonban megadta magát, és Kína határain belül telepedett le. Az északi hunok maradékai a 2. század első felében folytatták a Kína elleni harcot Hami és Turfan vidékén. A 3. század közepén szerkesztett Vej lüe ezek sorsáról, illetve hsziungnukról a Tien-san északi előterében semmit sem tud.[5]

Hsziungnuk és hunokSzerkesztés

Lehetséges-e, hogy a kínaiak által hsziungnu néven említett népesség azonos a 350. év táján Közép-Ázsiában, illetve a 375. év táján Európában megjelent hunokkal? A két csoport azonosságát először de Guignes (1758.) vetette fel, s a kérdéssel kapcsolatos viták ma sem jutottak nyugvópontra. A korai szogd dokumentumok egyike (313.), illetve más iratok mindenesetre a hsziungnuk és a hunok azonossága mellett szólnak. A legtöbb kutató a szóban forgó neveket azonosnak tartja, az általuk jelölt népességet azonban nem.[5][* 1]

A hunok Közép-ÁzsiábanSzerkesztés

Birodalmuk összeomlása (i. sz. 91.) után a hunok kirajzottak Belső-Ázsia pusztáiról. Az Altaj, a Tannu-ola, az Orhon folyó, illetve a Tien-san által határolt területen élő törökös népek egy része az Irtis, a Kazah-hátság, illetve a Déli-Urál vidékére költözött, előőrseik pedig Kelet-Európa pusztáin is megjelentek. Nyugati történetírók munkái először a 2. század első felében adnak hírt róluk.

Dionüsziosz Periegetész (kb. 117–138.) térképe a Kaszpi-tenger északi partvidékénél jelöli a hunok (ounnoi) szállását, Klaudiosz Ptolemaiosz pedig Sarmatia Europaea területén, a Dnyeper mellékén (khounoi). Utóbbi szerző munkájában szerepel az Urál folyó elferdített törökös neve (Daix) is.

A hunok birodalmának felszámolása után kínai forrásokban már csak egyszer-egyszer találkozunk a hsziungnu névvel. Ehelyett különböző csoportosulásokról, pl. kaocsö (kocsi), tielö (tereg: kocsi, taliga), illetve népekről, pl. hun, hunjü (kun), tucsüe (türk), vejho (ujgur) írnak. Valamennyi kínai forrás, mely beszámol e népességekről, állítja, hogy mindezek a felbomlott hsziungnu birodalom népeit képviselték.[8][9][10]

A Vejlüe 25–28. szakasza szerint – nevezett iratot a 3. században szerkesztették – a Cunglingtól (Pamír) északra van Hutö királysága; Kangcsütől északnyugatra Csienkun (a kirgizek) királysága, északra pedig Tingling (mókusprémesek) királysága, s e három állam közül Csienkun központi helyzetű.

A szóban forgó forrás a Belső-Ázsiában visszamaradt törökös népekről is beszámol. A hsziungnu csanjü szállásától (a mai Ulánbátor környéke) északra van Hunjü (a kunok), Csüsi, Tingling, Kokun (a kirgizek) és Hszinli királysága. A leírás szerint, mint láthatjuk, a kirgizek és a mókusprémesek egy-egy csoportja nem mozdult el Belső-Ázsiából.[11]

A közép-ázsiai szogdok és szkíták birtokaira a 4. század közepén betört a hunoknak (chionitae, khounnoi, ounnoi stb.), oguroknak, oguzoknak, avagy úzoknak, tielö népeknek stb. is mondott törökök egyik harcias csoportja, majd követték őket a heftalitáknak is nevezett haladzsok az 5. század közepén. A törökök összekovácsolódtak a közép-ázsiai szkíta népekkel, ászikkal, avarokkal, kangarokkal. A török és szkíta népesség keveredése új népalakulatokat is életre hívott.[12]

A Vej su nevű kínai forrás a 457. évre keltezi a következő, Szogdiával kapcsolatos eseményt: „A hsziungnuk korábban megölték a királyt, és elfoglalták az országot. Huni király a harmadik uralkodó a sorban.” E tudósítás második mondata már az avarokra vonatkozik. A 420. évtől ugyanis ők uralták Szogdiát.[13]

A belső-ázsiai törökös népek – a hunok szövetségének részesei – a 350. évben elsőként Szogdiát és az ászik közép-ázsiai birtokait rohanták meg, s az ászikkal egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő alán (ászi) és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték, kiszorították lakóhelyükről, más részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették. Az európai hunoknak nevezett kötelék tehát az uralkodó törökök, szkíta ászik, valamint germánok csoportjaiból szerveződött. Előőrseik a 4. század végén jelentek meg a Kárpát-medencében.[14][15][16]

A hunok IndiábanSzerkesztés

Az Indiai-félsziget északnyugati részét megszálló kötelék magát – e név csak pénzérméiken maradt fenn – vörös hunnak (alkhono) címezte. Nevezettek (valószínűbben csak egyik csoportjuk) a 4. század utolsó évtizedében, Közép-Ázsiából a Hindukus nyugati hágóin átkelve, Kapisa–Kabul vidékére költöztek. A 420. év táján benyomultak Gandhára területére, kiszorították birtokaikról a kidaritákat – az indiai kidaritákat a 477. évben említik utoljára –, és végül, Kasmír kivételével, elfoglalták egész Északnyugat-Indiát.[17]

Jaszodharman, Malwa királya, valamint Naraszimhagupta, észak-indiai uralkodó szövetsége Malwa tartományban, az 528. évben, legyőzte seregüket. Az 532. esztendőben az indiai királyságok szövetsége elűzte őket India keleti és középső felének alföldjeiről. Utolsó indiai királyuk a kegyetlensége okán elhíresült Mihirakula (kb. 515–528.) volt. Halálát követően a vörös hunok egy része visszavonult Gazni, Kabul, Kapisa területére, s vélhetően összevegyült az ott lakó, királyi családjuk után Nizak-hunoknak nevezett csoporttal. Utóbbiak birodalma 484–665. között állott fenn. A mai Afganisztán területén fennmaradt királyságuk még az arab támadások után is.[17]

A hunok EurópábanSzerkesztés

 
A hunok útja Európában
 
Attila galliai hadjárata (451.)
 
Attila és Leó pápa találkozása a Képes krónika nyomán. Attila lóháton fogadja a gyalogszerrel érkező pápát

A hunoknak nevezett alakulat megrohanta az Ammianus Marcellinus által tanaitáknak, azaz doniaknak, Donnál lakóknak, Don-mellékieknek nevezett alánok területeit.[* 2] A legyőzött alánok csatlakoztak a hunok szövetségéhez. A következő mintegy három évtizedben a hun és alán nevet oly sokszor említik együtt, hogy a hunok (törökös népek szövetsége) és a szkíták (jelen esetben az ászik egyes csoportjai) összekovácsolódásában és szoros együttműködésében kételkedni nemigen lehet.[16]

Ammianus Marcellinus (XXXI. 3. 1.) tudósítása e tekintetben teljesen egyértelmű:

A hunok megölték és kifosztották őket [a tanaitákat], és a túlélőket szövetséges szerződéssel magukhoz láncolták; azután társaságukban merészebben megrohanták Ermenrichus kiterjedt és gazdag szállásait.

A keleti gótok – bízván a hunok egyik kötelékében, kiket zsoldosként maguk mellé állítottak[* 3] – egy ideig ellenálltak a hun sereg rohamainak, de számos vereségük, s királyaik (Hermanarik, illetve fia, Withimir) halála után meghódoltak. Csupán kisebb csoportjuk menekült, Alatheus és Saphrax vezetésével, római területre.[15][16]

A nyugati gótok a hunok támadását a Dnyeszter jobb partján várták, a rohamnak azonban nem tudtak ellenállni, ezért visszavonultak, s átkeltek a Szeret folyón. A nép egyik része – Athanarik vezetésével – az Erdélyi-medencébe (a szkíták nyelvén, görögösen, Kogaionosz, a gótok nyelvéhez hajlítva Hauhaland, latinosan Caucaland) költözött. (Lásd még: Szamolxisz.) A nyugati gótok másik része az Al-Dunánál várta, hogy bebocsátást nyerjen a Római Birodalom területére, s ott letelepedjék. Követték őket Aletheus és Saphrax keleti gótjai, a taifalok, alánok és más nemzetek egyes csoportjai is. Később e bevándorlók (nagyrészt germánok) elhatalmasodtak, s a Római Birodalom, illetve a nyugati világ sorsába is beleszóltak.[15][16]

A 376. évtől a hunok urai lettek a kelet-európai pusztának. Vezérlő törzseik a puszta keleti felében, előretolt csapataik pedig az Al-Duna vidékén táboroztak le. A 377. évben hunok és alánok kisebb kötelékei már a gótok szövetségeseként léptek fel a római erőkkel szemben. Ez volt a hunok első balkáni szereplése. Alán segédcsapatok a következő évben a hadrianopolisi csatában is részt vettek. A hunok, azaz a törökök osztagai is jelen voltak, de távol maradtak az ütközettől.[15][16]

A következő két év eseményeinek kapcsán újólag együtt említik a hunok, alánok és gótok nevét, de hogy éppen kik voltak, akik kirabolták és felégették Trákia falvait, arról forrásaink nem szólnak, nemigen tesznek különbséget a nevezettek között. A 380. év után a balkáni tartományokból már nem említenek hunokat és alánokat. Megemlékeznek ellenben a gótokról akik nagy számban szolgáltak a római seregekben.[16]

Szent Ambrus leírása szerint: „A hunok rávetették magukat az alánokra, az alánok a gótokra, a gótok a taifalokra és a szarmatákra; a gótok elhagyták saját országukat, száműzötté tettek minket Illyricumban, és még nincs vége.” A 378. évben az Alföldünkön élő alánok egy része Pannonia tartomány, azaz a Római Birodalom területére próbált bejutni. A szóban forgó év telén I. Theodosius császár sikerrel hadakozott ellenük, de a Trákiába és Moesiába befészkelődött „barbárokon” (forrásaink germánokat, hunokat, szarmatákat, gétákat, azaz trák–szkítákat, valamint alánokat említenek) ő sem tudott úrrá lenni. A 379. év nyarára Pannoniában a helyzet, római szemszögből nézve, oly mértékben javult, hogy Gratianus császár, ki korábban itt tartózkodott, átadta a vezetést hadvezéreinek, s visszatért Italiába.[15][16]

A hunok előrenyomulása folytatódott. A 381–382. év telén „hunokkal elvegyült” szkírek és karpodákok keltek át az Al-Dunán, a rómaiak azonban néhányszor összecsaptak velük, s visszaűzték őket. A 382. év végén Theodosius békét kötött a nyugati gótokkal. A germánok Moesia inferior és Dacia ripensis tartományban kaptak földeket, s a béke fejében a hunok betörései ellen védték a Birodalmat.[15][16]

Ez idő tájt maguk a hunok vezérlő fejedelmei és kíséretükben levő csapatok is a Havasalföldön ütötték fel sátraikat. A Kárpát-medence északi részét benépesítő nyugati germán markomannok és kvádok a hunok elől a mai Csehország és Dél-Németország vidékére, a szvébek központi területeire menekültek.

A 383–394. évi polgárháború, a császári hatalom elleni felkelés idején hun és alán lovas csapatok harcoltak (a 384. évben) Theodosius seregében a juthungok ellen. A hunok – Maenchen-Helfen szerint – ekkor már Alföldünk nagyobb részét birtokolták. Urai lettek az itt élő, korábban letelepedett korai szkítáknak, keltáknak, ásziknak stb.[15][16]

A Római Birodalom keleti tartományaiban a „barbár hordák” – Claudius Claudianus felsorolása szerint getae (géták), sarmatae (ászik), daci (dákok), massagetae (ászik), alani (ászik) és geloni (gelónok),[* 4] illetve visi (nyugati gótok), bastarnae (basztarnák), alani, huns (hunok), geloni, getae, sarmatae – garázdálkodása nyomán válságosra fordult a helyzet.[16]

A 395. évben a Kelet-Európában tanyázó hunok nagyobb csoportja a Kaukázuson át betört a perzsa és római birtokokra, a perzsák és a rómaiak azonban tönkreverték, illetve elűzték őket.[15][16] Szent Jeromos 77. levele (399.) ekként számol be a kis-ázsiai eseményekről: „Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! (…)” (Horváth Gábor fordítása)[18]

Szerzőnk híradása nem mentes a történelmi közhelyektől. Hérodotosz például nem a hunokról, hanem a királyi szkíták egyik csoportjáról tudósít, akik az i. e. 7. században megszállták, és az asszírok szövetségeseként huszonnyolc éven át (i. e. 653–625.) uralták Média országát, s egy csapatuk (i. e. 610. előtt) eljutott a filiszteusok országáig. I. Pszammetik fáraó azonban, latba vetve kincstárának javait is, rábírta őket a visszavonulásra.

A 338. év óta a hunokat és alánokat együtt említették, elsőként általában a vezérlő csoportot, azaz a törököket. A 394. évben azonban csak a Saul által vezényelt alánok csatlakoztak Theodosius császár seregeihez, a hunok közül pedig csak azok, akik Trákiában hadakoztak a birodalmi zászló alatt. Alánok szolgáltak Flavius Stilicho seregeiben a 398. évben, és Saul vezényletével a 402. évben. A 406. esztendőben azonban Stilicho szövetségesei között már csak hunokat és gótokat találunk, és testőrségét is hunok adták. A 409. évben már csak hunok szolgáltak a római hadseregben is.[16]

A 401. évben a hunok egyik alakulata – a nyugati szárny uralkodója ez időben Uldin volt –, a Kárpátokat északról megkerülve megtámadta a vandálokat. A hunok alán (ászi) szövetségesei ekkor szakítottak a hunok szövetségével, s kisebb-nagyobb töredékeiket leszámítva a nyugat felé vonuló germánokhoz csatlakoztak. A 406. év utolsó napján a jórészt vandálokból, szvébekből (kvádokból) és alánokból álló tömeg átkelt a Rajnán, és elárasztotta Galliát. A Kárpát-medence alán lakossága ellenben nagyrészt helyben maradt. Iordanes, aki nem egyszer különbséget tesz „szarmaták” (a Havasalföld és a Kárpát-medence ászi lakói) és „alánok” (a hunok ászi szövetségesei) között, előbbieket említi Pannonia területéről. A Balkánon tanyázó nyugati gótok is, a 408. évben, nyugat felé indultak, s két év múlva bevették és megsarcolták Róma városát. Ez után Galliában, majd a frankok támadása nyomán Hispaniában hoztak létre államot, mely az arab hódításig állott fenn. A nyugati gótok utóbb beolvadtak a helyi lakosságba, ahogyan a többi germán nép és a szkíta alánok is.[16]

Paulus diakónus a hunokra vulgares, azaz bolgár néven is hivatkozik az ötödik század első felének egyik harci eseményével kapcsolatban.[16][* 5] Egy névtelen római szerző pedig már a 354. év naptárában Ziezi nevű vezetőt és vulgares nevű népet említ.[19][12]

Paulus ekképpen tudósít a szóban forgó eseményről:

Egy alkalommal ugyanis, midőn a legnagyobb gondtalanság közepette mély álomba merülének, éjnek idején rajtuk ütöttek a bolgárok [vulgares], közülök sokakat levágtak, még többet halálra sebeztek és a táborban oly féktelen dühöngést vittek volt véghez, hogy magát Agelmund királyt is megölték s egyetlen leányát fogságba hurczolták.” (A longobardok története: 1, 16) (Gombos Ferencz Albin fordítása.)[20]

A 451. évben a hunok megtámadták Galliát. A hun király, Attila seregének zömét germánok (gepidák és keleti gótok) alkották. A vele szemben álló római zsoldos hadak – frankok, a Galliában letelepedett nyugati gótok és alánok stb. – vezetője Aëtius, római hadvezér volt. A két sereg Troyes közelében, locus Mauriacus (Mauriacum) síkján csapott össze. (Lásd még: Catalaunumi csata. Catalaunum történetesen az ott letelepedett gótoktól és alánoktól örökölte nevét.) A hunok e csatát követően visszavonultak Galliából, a következő évben azonban Italiában folytattak hadjáratot.[15][14]

Attila halála (453.) után a germán szövetségesek fellázadtak, több csatában megverték, s végül (454.) a pannoniai Nedao folyó (talán a Duna) mellett legyőzték a hunokat. Alán és keleti gót töredékek a hunok oldalán küzdöttek, majd a vereség után több helyen átkeltek a Dunán a Római Birodalom területére, és ott letelepedtek. A hunok befolyása a Kárpát-medencében megszűnt, területét az egymással marakodó germán királyságok vették birtokba. A hunok maradékai (beleértve alán szövetségeseik töredékeit is) a Havasalföldön, illetve Keleti-Balkán (Dacia ripensis, Kis-Szkítia, Moesia inferior, Trákia) területén leltek hazára, s néhány évszázad alatt összekovácsolódtak a helyben lakókkal. A hunok másik része a kelet-európai pusztára vonult vissza, ahonnan a hunnak, önmaga által bolgárnak (vulgares, boulgaroi), azaz kavarónak nevezett vegyes népesség – törökök és alánok – jelentősebb része nem is mozdult el. A vulgares név a 354. évben, a boulgaroi név pedig a 480. évben tűnt fel először.[19][15][16][12]

A Kárpát-medencében letelepedett szkíta alánok a germán királyságok – gepidák a Tiszántúlon és Erdélyben, keleti gótok Pannoniában stb. – hűbéres szövetségeseként folytatták életüket. A Duna–Tisza közén és a Temesközben egyes csoportjaik megőrizték függetlenségüket. Az Alföldet a ravennai császári udvar továbbra is „szarmata” (vagyis alán) határvidékként tartotta számon. Az 5. század vége felé még tudósítanak a „szarmatákról”. A 469. évben a keleti gótok ellen harcoló germánok seregében – Babai, illetve Beucan nevű királyuk vezetésével, a kvádok utódainak szövetségeseként – részt vettek a Bolia (Ipoly) melletti csatában. Babai 472. körül elfoglalta Singidunum (Belgrád) városát, a gótok azonban legyőzték.[21] A 488. évben még hallunk az alánokról – egy csoportjuk a gepidák soraiban harcolt a gótok ellen –, azután azonban már csak az avarok honfoglalása idején. Legutoljára Paulus diakónus említ „szarmatákat”, az 568. évben Pannoniából kiköltözött langobardok szövetségesei között. Istvánovits szerint azonban Árpád népének honfoglalásáig, s még azután is számolhatunk a Kárpát-medencében a „szarmaták” befolyásával.[21]

A Kárpát-medence területét egy évszázadig a gótok, herulok, gepidák és langobardok stb. törzsei uralták. Az 567–568. évben a Közép-Ázsiából kivándorolt avarok vették birtokba területét, s mintegy 250 évig meg is tartották. A germán törzsek többsége az avarok foglalása után Italiába költözött. A Felső-Tisza vidékét birtokló gepidák többsége azonban nem hagyta el a Kárpát-medencét, az avarok hűbérese lett. Néhány száz év alatt egybevegyültek uraikkal, csakúgy, mint az itt élő szkíta alánok és más népek (pl. dákok, illírek, kelták).

A hunok a Kárpát-medencébenSzerkesztés

 
A hunok központja a Kárpát-medencében (450.)

A hunok a 4. század végén foglalták el a Kárpát-medence területét, pontosabban csak az Alföld keleti felét. A rómaiak Pannonia prima és Valeria tartományt Bleda és Attila uralkodásának kezdetén engedték át a hunoknak.

Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király Kárpát-medencei udvaráról egykorú tudósítás is fennmaradt. A bizánci követség vezetője, Priszkosz rétor beszámol a küldöttség utazásáról, valamint a hunok fejedelmének szálláshelyéről stb.

A hunok – Ruga, Bleda (Buda) és Attila vezetésével – kezdetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségesei voltak. Seregeik katonai támogatást nyújtottak Rómának Bizánc ellen. Amikor a két birodalom között – a Bizánc elleni két nagy hadjárat eredményeként – erőegyensúly alakult ki, Attila Róma ellen fordult.

A 451. évben a catalaunumi csata eldöntetlenül végződött. Bár magát Flavius Aëtius, a rómaiak hadvezére győztesnek nevezte, a csatateret ő hagyta el, és a következő évi, Róma elleni hadjárat során semmilyen ellenállást nem tanúsított a hunokkal szemben.

A 452. évben Attila betört Italiába, és Róma felé vonult. III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögött keresett menedéket. A római egyház tanácsadói I. Leó pápának is a menekülést javasolták. Ő azonban, a mesés történet szerint, egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a következőket mondta: „Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is.” Kíséretével Mantova falainál találkozott Attilával, és sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Róma városát, s békét kössenek. A hunokat azonban vélhetően nem a pápa szavai késztették visszavonulásra, hanem a dühöngő járvány, s hogy ez időben Bizánc keleten megtámadta a hun birtokokat.

A 453. évben Attila, új házasságának nászéjszakáján, váratlanul meghalt. (Feleségét Iordanes „Ildico” néven említi.) Halála után fiai nem tudtak megegyezni örökségük ügyében; viszálykodásuk meggyengítette a hunok birodalmát. A küzdelemből Ellák került ki győztesen, hatalmát azonban nem tudta megszilárdítani. A germán hűbéres szövetségesek fellázadtak uralma ellen. A lázadók több csatában megverték a hunokat, és a Nedao melletti csatában legyőzték őket. A harcokban Ellák is elesett. A hunok maradékai a Keleti-Balkánon telepedtek le, illetve visszavonultak a kelet-európai pusztára.

A hunok hadművészeteSzerkesztés

 
A hunok Ulpiano Checa (19. század) festményén

A hun hadművészet változott az idők múlásával. Attila uralkodása előtt a pásztorkodó lovasnépek harcmodora volt jellemző, hatalomra kerülése utáni pedig a letelepedett népekre jellemző gyalogos hadászat. A változás természetesen nem egyik napról a másikra következett be, s kölcsönhatásoktól sem volt mentes. A változás akkor következett be, amikor Attilát trónra segítette az addig politikai és gazdasági hatalomból nem részesedő germán katonai elit. Az összekötő kapocs pedig zsákmányszerzés, a megszerzett javak elosztása, védelme és biztosítása volt.

A hun lovas hadművészetet hegyekből lezúduló szélviharhoz („ut turbo montibus celsis”) hasonlították. A hunok harcmodora a következő volt. Nem nagy tömegekben támadtak, hanem 500–1000 fős csapatokban. A közelharcot lehetőleg kerülték. A csatát sűrű nyilazással kezdték. Ezzel egyrészt megbontották ellenségük harcrendjét, megtizedelték sorait, másrészt letörték ellenfeleik harci kedvét. Amennyiben az ellenség közel került, akkor színlelt megfutamodással maguk után csalták, és lesben álló csapataikkal rárontottak, vagy üldözőiket összezavarták – a szétszóródott hun csapatok újra hadrendbe tömörültek –, és a megzavarodott ellenségre rohantak. Nagyszámú váltólovat is vittek magukkal. Ennek két célja volt. Egyrészt a csatába lehetőleg pihent lovon indultak, másrészt a váltólovak szállították nyilaikat, és így a harcosok folyamatosan tudtak nyilazni ellenségükre.

A hun hadászat a következő elveken alapult. Az ellenfelet addig zaklatni, míg döntő csatára kényszerül. Az ellenállást teljesen felszámolni; a lakosságot megfélemlíteni; az ellenállási gócokat kíméletlenül összezúzni, egészen addig, míg be nem következik a feltétel nélküli megadás. Fontos szerepe van a gyorsaságnak és meglepetésnek, mert a harcosok hirtelen felbukkanása bénító hatású az ellenség harckészségét illetően.

A hunok lovascsapatainak egyik legnagyobb erőssége a mozgékonyság volt. Attila hadseregében a gyakorlott, kis létszámú hun lovasság helyett nagyobbrészt germán gyalogos osztagok szolgáltak, s ezek határozták meg hadjáratainak sikerét. Jól példázza a mondottakat a hunok 447. évi bizánci hadjárata. A nehézkesen mozgó sereg nem érte el időben a romos falakkal körülvett Konstantinápolyt. S bár az Utus folyónál Attila győzelmet aratott, nem tudta ellenfelét teljesen megsemmisíteni. A mondottaknak, mindazonáltal, némileg ellentmond, hogy az ókori leírások szerint a gótoknak, illetve alán szövetségeseiknek nehézlovasságuk is volt.


Heftaliták, avagy fehér hunokSzerkesztés

Toharisztánban 456-ban a Heftal-dinasztia került hatalomra, amiről Toharisztán lakóit heftalitáknak nevezték. A heftalitákat a szanszkrit források húna néven emlegették, amikor betörtek Indiába, és ott újabb birodalmat alapítottak („fehér hunok”).

A közép-ázsiai heftaliták uralmát a türkök támadása döntötte meg. Amikor I. Justinianus bizánci császár (527-565) egy türk követséget fogadott 531-ben, ez a párbeszéd zajlott közte és a követek között:

„Vajon a heftaliták városban laknak avagy falvakban?” Így feleltek a követek: „Uram, ez a nép városokban lakik.” „Tehát” - szólt közbe a császár, „ti nyilván valamennyi városukat elfoglaltátok?” „Úgy van” - felelték a követek.[forrás?]

Attila birodalmából kivált kisebb birodalmakSzerkesztés

Attila halálával megszűnt a hunok közti összetartó erő, birodalmuk kisebb törzsszövetségi keretekre oszlott, amelyek vezetői Attila fiai leszármazottjai közül kerültek ki. Irnek hunjai visszavonultak a meotiszi őshazába. Scythia Minorban maradt hunok másik részét Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg leszármazottjai folytatták az uralkodást. Később a források néhol beszámolnak egy-egy hun uralkodóról, mint például a Morava folyó mellett élő Mundóról, aki az osztrogót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen.

682-ben egy Izrael nevű keresztény misszionárius püspök a Kaukázusban és Dagesztánban élő hunokról számol be. Izrael püspök leírja, hogy „keresztény templomok épültek a hunok országában”, beszámol a hunok Derbenttől északra fekvő fővárosáról, „a fénypompás Varachanról”, amelynek utcái, terei vannak, ahol „ügyes ácsok” dolgoznak, akik egy állatmotívumokkal díszített hatalmas keresztet is állítottak, ötvöseik pedig arany- és ezüstszobrokat készítenek.[forrás?]

A hunok beolvadása más népekbeSzerkesztés

Míg a heftalita hunok Közép-Ázsia déli részén és Indiában uralkodtak, a részben valószínűleg ugyancsak heftalita eredetű avarok ismét a Kárpát-medencében szerveztek államot.

A Fekete-tenger északi vidékén volt a Kárpát-medencéből visszavonuló hunok utolsó állama. Ezen a területen alakult ki az onogur törzsszövetség. Az onogur uralkodók Attilától és utódaitól származtak, és feltehetően az onogur törzsek kialakításában is részt vettek a hunok. Az onogur törzsszövetségbe tartoztak a magyarok, a bolgártörökök és a mai csuvasok ősei is. (Lásd még: kettős honfoglalás) Az ősmagyarok műveltsége mindig szoros rokonságban volt a sztyeppén élő rokon népekével. Nemcsak a kulturális hasonlóságokra, hanem genetikai eredményekre, valamint középkori, külföldi és magyar krónikákra is támaszkodik a hun-magyar rokonság elmélete.

A Kaukázus és a Kaszpi-tenger közötti területen jutottak hatalomra a kazárok is, akik mintegy három évszázadon át tartották fönn államukat. A kazárok is lehettek részben hun eredetűek.

Hun–magyar rokonságSzerkesztés

A magyar történetírás kezdetétől a 18–19. századig a magyarok és a hunok közös származásának tana egyöntetűen elfogadott volt Magyarországon és külföldön egyaránt.[22] A finnugor nyelvrokonság kutatásának erősödésével, és az ennek kapcsán kialakított uráli őshazából való elvándorlás – kizárólag nyelvészeti érveken alapuló – hipotézisének terjedésével, amellyel a hunoktól való származás látszólag nehezen lett volna összeegyeztethető, a hun–magyar rokonságot egyre többen megkérdőjelezték, nem látván elég mellette szóló bizonyítékot. Egyes történészeink amellett érveltek, hogy a hagyomány csak a 12. században, külföldről jutott volna el Magyarországra, ez a hipotézis azonban semmivel sem igazolható. Róna-Tas András szerint a hagyomány már Árpád-kor elején, Salamon uralkodása idején is jelen volt.[* 6]

A legújabb genetikai eredmények is összeegyeztethetők a honfoglalók hsziungnu (ázsiai hun) származásával, míg a – korábban feltételezett – finnugor származásának ellentmondanak.[3] A szerző ugyanezen genetikai eredményekben az európai hunok hsziungnu származásának bizonyítékát is látja. A kulturális rokonság ténye szintén széles körben elfogadott. A nyelvi rokonság (annak ellenére, hogy a hun nyelv alig ismert) szintén valószínűsíthető, mivel a hun nyelvet minden rokonítási kísérlet alapján valamilyen eurázsiai makrocsaládba sorolható csoportba tartozó nyelvnek találták, ahová a magyar is tartozik (és így valójában a finnugor nyelvrokonság még a hun-magyar nyelvrokonságnak sem mondana ellent, a genetikai és kulturális rokonságot meg végképp nem cáfolja).

A hunok régészeti hagyatékaSzerkesztés

 
A hunok művészetét bemutató füzet borítóképe

A hun vándorlás vagy hun mozgalom útját világosan kirajzolják az áldozati üstök, a cikáda fibulák, a hun diadémák, az arany méltóságjelvények és az aranycsatok, valamint az utóbb interetnikussá váló és a germán előkelők által átvett koponyatorzítás. A hun előkelők temetkezéseire jellemző volt a sírtól külön elrejtett halotti áldozat; ilyen a Pécs-Üszögpusztán előkerült leletegyüttes (kard aranylemezes tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj aranyborítása, aranyozott pálcarudas zabla, nyeregkápa aranyborítása, arany kantárdíszek), és a kiemelkedő nagyszéksósi lelet (arany nyakperec, aranycsatok, nyereg- és kardhüvelydíszek, lószerszámveretek, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények aranypántjai és egy perzsa borostyánkehely). Ugyancsak egy hun előkelő sírjához kapcsolódó áldozati együttes került elő Bátaszéken. Csornán találták meg az eddig egyetlen hiteles hun aranydiadémot egy női csontváz koponyáján. E rekeszdíszes aranydiadémok a sztyeppei viselet jellegzetes tartozékai voltak. A hun kor másik jellegzetes viseleti tárgya a nagy szárnyú rovart utánzó cikádafibula.

A hun korszak talán legismertebb tárgyai a két vagy négy darabban öntött, majd összeforrasztott bronzüstök. Ugyanilyen bronzüstök a belső-ázsiai (Ordosz-vidéki) hsziungnu lelőhelyekről is nagy számban kerültek elő. Elterjedésük jól tükrözi a hsziungnuk és hunok uralmának kiterjedését. Magyarországon Törtelről és Hőgyészről ismerünk ép példányokat. Ugyanakkor a hsziungnuk és a 4. század utolsó harmadában megjelenő európai hunok azonosítását többen erősen vitatják. Maga a hun nép megfigyelése régészeti szempontból problematikus: amit az írásos források hunokként emlegetnek, az egy fiatal férfiakból álló, változó összetételű és mozgékony csoport lehetett. Azt se feledjük, hogy a Hun Birodalom meglehetősen heterogén volt, egyaránt magában foglalt török, iráni és germán népelemeket.

A hunok nyelveSzerkesztés

A hunok megítélése a későbbi korokban és maSzerkesztés

 
Első világháborús németellenes hírverés

A kínai bokszerlázadás idején II. Vilmos német császár a Kínába induló csapatokhoz intézett beszédben azt mondta, legyenek félelmetesek, mint a hunok. Erre alapozva az első világháborús brit és amerikai propaganda gyakran nevezte „hunoknak” a németeket, amikor brutalitásukat akarta kihangsúlyozni.

Másrészt azonban Párizsban, ha az ember betér az Eiffel-torony környékén lévő Szent Leó templomba, a diadalíven Attilát látja, aki lován vágtat a Szentatya, I. Leó pápa ellen.

A hunok megítélése a mai köztudatban országonként változó. Ma már a kínaiak elismeréssel szólnak a hsziungnukról, akikkel közel egy évezreden át harcoltak, tőlük a lovasnomád harcművészeteket eltanulták, és államukat ezáltal megvédték, megerősítették. A nyugati világban ezzel szemben máig kettős a hunok megítélése.

A hunok világbirodalmának gyors összeomlása okot is ad erre a kettős megítélésre. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy az európai Hun Birodalmat megszervező Balambér, majd Ruga és testvére, a Himnuszban is szereplő Bendegúz („gyorslövő”, törökös nevén Mundzuk), különösen pedig Attila idejében nemcsak nagy katonai erő, hanem magas fokú sztyeppei civilizáció és fejlett állami élet jellemezte a hunokat.[23]

JegyzetekSzerkesztés

  1. E megállapítás teljesen helyénvaló. Az avarok például a szkíta népek kötelékébe tartoztak, az 5. század közepén azonban betagozódtak a hunok szövetségébe. Ilyen értelemben éppúgy hunok voltak, mint pl. az ujgurok. Származásuk, nyelvük stb. szerint viszont nem voltak hunok. S a sort folytathatnánk az európai hunokkal. E társulás magvát, uralkodó csoportját belső-ázsiai törökök (ha úgy tetszik, bár bizonyosságot efelől nem szerezhetünk, a kínaiak által hsziungnuknak nevezett csoport maradékai) alkották, közösségük azonban magában foglalt szkíta, utóbb pedig germán népeket is. Másként megfogalmazva, a közép-ázsiai és európai hunok népessége nem volt azonos a belső-ázsiai hun népességgel, magukat, pontosabban szövetségüket azonban ugyanazon névvel illették.
  2. A Don ókori szkíta neve Dana, görögösen Tanaisz volt.
  3. Igen nehéz, ha nem lehetetlen eldönteni, kik voltak e zsoldosok. Lehettek a támadó hunok, vagyis a vezérlő törökök és (vagy) a szövetséges alánok csapatai. Lehettek a kelet-európai pusztán korábban letelepedett hun (török) előőrsök, illetve kisebb eséllyel a gótok alán szövetségesei: a Iordanes munkájában felbukkanó Alpidzuri, Alcildzuri név alighanem amazokat, a Rosomoni (más kéziratokban Rosolani, Rosomeni, Rosomori, Tasomoni) név pedig emezeket, a rhoxolánokat illeti.
  4. A gelónok – Publius Vergilius Maro a Keleti-Balkán lakóinak nevezi őket – alighanem tévedés okán kerültek Claudianus jegyzékébe.
  5. Ez is bizonyítani látszik, hogy a hun cím nem nép neve volt, hanem számos népet egyesítő szövetségé. Kiket európai hunoknak nevezünk, magukat bolgár névvel illették. „Szkíta nép” sem létezett, csupán szkíta népek szövetsége. A hun (forrásainkban, névszói stb. toldalék nélkül: chion, khoun stb.), illetve a szkíta kifejezés (szküth stb.) mai köznyelvi formája természetesen nem adja vissza az eredeti szóalakot.
  6. Magam is nagy kételyekkel kezdtem meg a vizsgálatot. Alapos kutatások során azonban arra az eredményre jutottam, hogy a magyar királyi udvarban a 11. század közepén élt a hun leszármazás tudata, legalábbis mint a hatalmi legitimáció hivatkozási alapja. Erről 1984-ben a düsseldorfi német tudományos akadémia előtt előadást is tartottam Ethnogenezis és államalapítás címmel, amelyben többek között annak hitelességét és körülményeit vizsgáltam, hogy 1063-ban Salamon király anyja, Anasztázia, Attila kardjaként adott át egy fegyvert Ottó bajor hercegnek. (…) Arra az eredményre jutottam, hogy nincs alapunk abban kételkedni, hogy a kardot mint Attila kardját adták át, akármit is gondoltak róla, vagyis a magyar uralkodóháznak a 11. század közepén volt egy, a nyugati hagyományozástól független hun tudata. A kard valójában nem volt Attila kardja, és ez a hun leszármazási tudat természetesen hamis tudat volt.” – Nyelvtörténet és őstörténet.

HivatkozásokSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

További ismertetőkSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés