Főmenü megnyitása

A Nyugatrómai Birodalom egy közigazgatási egység elnevezése, melyet a mindenkori Római Birodalom nyugati provinciáira alkalmaztak akkor, amikor annak önálló, elkülönült igazgatása volt. Történelmileg 395 és 476 között alkalmazták e megnevezést, amikor a keleti és a nyugati birodalomfélnek is önálló császárok álltak az élén, akik közt a trónutódlás is elkülönült. A Keletrómai és Nyugatrómai Birodalom megnevezések a modern történetírás találmányai, ugyanis a birodalom polgárai azt egységesnek tekintették, mindössze közigazgatási szempontból tekintették úgy, hogy két külön uralmi központ létezett, A Nyugatrómai Birodalom 476-ban szűnt meg létezni, bár formálisan csak 480-ban szűnt meg. Keleti fele még 1453-ig fennállt.

Nyugatrómai Birodalom
Imperium Romanum
395. január 17.476. szeptember 4.
A Nyugatrómai Birodalom címere
A Nyugatrómai Birodalom címere
A Nyugatrómai Birodalom zászlaja
A Nyugatrómai Birodalom zászlaja
A Nyugatrómai Birodalom 395-ben
A Nyugatrómai Birodalom 395-ben
Általános adatok
Fővárosa Mediolanum (395-402)
Ravenna (402-476)
Terület(395) 2 000 000 km²
Hivatalos nyelvek latin
Vallás katolicizmus
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó császár (lista)
Törvényhozás Senatus
ElődállamUtódállam
 Római BirodalomItáliai Királyság 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nyugatrómai Birodalom témájú médiaállományokat.

Habár a birodalomnak korábban is voltak olyan időszakai, amikor társcsászárok kormányozták, annak tényét, hogy egy ekkora birodalmat egyetlen császár képtelen kormányozni, először Diocletianus mondta ki, aki megreformálta az államot a közel ötven évig tartó krízis és polgárháborús viszonyok után. 286-ban bevezette a tetrarchia intézményét, mely alapján a birodalom két felét két augustus (császár) vezette, kettejük mellett pedig egy-egy caesar (császár-várományos) segédkezett. Bár a tetrarchia viszonylag hamar megbukott, a keleti-nyugati megosztás eszméje fennmaradt.

395-ben I. Theodosius császár a halála után felosztotta a birodalmat két fia között: Honorius lett a nyugati fél ura Mediolanum központtal, Arcadius pedig a keleti félé Konstantinápoly fővárossal.

476-ban a ravennai csatában a nyugatrómai seregek vereséget szenvedtek Odoaker germán vezér hadaitól, aki letette a trónról az utolsó császárt, Romulus Augustulust, majd Itália királyának kiáltotta ki magát. Ezt a dátumot tartja a modern történetírás az ókor végének és a középkor kezdetének. 480-ban aztán meggyilkolták a korábbi római császárt, Julius Nepost, akinek trónigénye is volt, és ezzel Zénó bizánci császár formálisan is feloszlatta a Nyugatrómai Birodalmat. Odoaker és későbbi utódai, valamint a barbár királyságok továbbvitték a római kori közigazgatást és névleg a bizánci császár hűbéresei maradtak.

A VI. század során Justinianus császár megkísérelte visszafoglalni Itáliát, Észak-Afrikát és Hispániát. A Bizánci Császárság politikai instabilitása, idegen hadak betörései és vallási nézetkülönbségek azonban nehézzé tették a területek megtartását, amelyek így ismét elvesztek. Noha Itália déli részén egészen a XI. századig maradtak bizánci birtokok, a birodalom többé nem tudott hatást gyakorolni Nyugat-Európa életére. Amikor 800-ban Nagy Károlyt római császárrá (is) koronázta a pápa, egy új birodalmi hagyomány keletkezett, a Szent Római Birodalomé, amelynek már nem sok köze volt a Római Birodalomhoz, a császári cím használatát leszámítva. Végül 1054-ben az egyházszakadás véglegesen lehetetlenné tette, hogy egyesüljön Kelet és Nyugat.

Tartalomjegyzék

ElőzményeiSzerkesztés

TörténeteSzerkesztés

 
A római Birodalom kifejlődése
  Nyugatrómai Birodalom
 
Heinrich Leutemann: A vandálok 455-ben kifosztják Rómát

A népvándorlás során a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányban tömeges vándorlása történt. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). A kezdetben barátságos viszony Valens adókövetelései miatt gyorsan megromlott, (378)-ban a föllázadt gótok a drinápolyi csatában tönkreverték a római hadsereget, Valens császár is elesett.

A Birodalom soha nem heverte ki ezt a csapást. Theodosius császár annyit ért el, hogy neki tett katonai szolgálat fejében székvárosa, Konstantinápoly közeléből eltávolította, és Galliában telepítette le őket. Ez a Birodalom keleti része számára döntő, a fönnmaradást biztosító diplomáciai siker volt, de nyugaton megindult a széthullás. Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal). Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a mai szóhasználattal Keletrómai Birodalomnak – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalomnak nevezett államalakulat. Utóbbi fővárosa 402-től Ravenna lett. A kortársak szemében mindez alig volt több közigazgatási reformnál, ők az egységes Birodalom lakóinak tekintették magukat, és a széthullás folyamatát élték meg nagy fájdalommal. Szemükben 410, Róma első barbár kifosztása volt történelmi fordulópont.

A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben I. Alarik nyugati gót király vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak.

Attila halála (453) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odoaker germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénó keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. I. Justinianus (527565) még megpróbálta visszahódítani az elveszített nyugati területeket, ez azonban már nem sikerülhetett, sőt az Itáliában elhúzódó háború a félsziget és Róma városa számára minden korábbi kifosztásnál súlyosabb civilizációs összeomlást okozott.

A Birodalom bukása utánSzerkesztés

 
A barbár királyságok térképe 526-ból, hét évvel azelőtt, hogy Justinianus megkísérelte volna visszafoglalni a területüket.

A Nyugatrómai Birodalom megszűnését követően a területén alakult barbár királyságok továbbra is fennálltak, és fejlődésnek indultak. Az új államok intézményei fokozatosan felváltották a régi római intézményeket, különösen a prefektúrákat a 6-7. században, Galliában és Itáliában. Sok helyen a gazdasági ellátórendszer összeomlásával szűntek meg ezek az intézmények. AZ itáliai királyságok, Hispánia és Gallia névleg elismerték a bizánci császárt hűbéruruknak, a vizigótok pedig Justinianus császárig mér olyan pénzérméket is verettek, melyeken a császár arcképe volt.

Néhány terület még 480után is fennmaradt kvázi római igazgatású államként. Soissons központtal az északi frankok államalakulata egészen 486-ig létezett, amíg I. Klodvig frank király le nem győzte uralkodójukat, Syagriust. Syagriust úgy nevezték, hogy a "rómaiak királya", ésa germán népek nem tekintették igazi uralkodónak, hanem inkább a provincia helytartójának. A frankok 504-ben legyőzték az alemannokat, majd 507-ig az összes vizigót területet a Pireneusoktól északra. A frankok királysága egészen a 800-as évekig fennállt, tovább, mint bármelyik barbár királyság, és a IX. században kettévált azzá, ami a mai Franciaország és Németország őse volt.

Mauretania Caesariensis provincia területén egy királyság alakult Mauritániában. Egy 508-ból származó beszámoló szerint egy Masuna nevű uralkodó vezette a "Mórok és Rómaiak Királyságát". Ez a Masuna feltehetőleg azonos azzal a Massonas-szal, aki 535-ben szövetkezett Bizánccal a vandálok ellen. Ahogy az uradalom befolyása csökkent, úgy ment össze területe, és vált az Altavai Királysággá, mely a muszlim hódítással egyidejűleg tűnt el a 700-as években (más források szerint 578-tól ismét Bizánc részévé vált).

ÖrökségeSzerkesztés

Nyugatrómai császárok listájaSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Western Roman Empire című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.