Főmenü megnyitása

A szabirok, szavirok stb. – helyesebben, a VII. Kónsztantinosz, bizánci császár munkájában megőrzött szabartoi aszfaloi (σαβαρτοι ασφαλοι) névalakból következtetve szabarok (szavarok)[* 1] – valószínűleg, többségükben legalábbis, török nyelvűek voltak. Nevük első alkalommal a 463. évben tűnik fel Priszkosz munkájában.[1]

Harmatta János nevüket s a népet is szaka, vagyis szkíta eredetűnek tartja.[2]

A mai egyetlen ogur (bolgár török) nép, a csuvasok neve – korábban suvar címmel illették magukat – összekapcsolható a szabarokéval.

Eredetük és őshazájukSzerkesztés

A Kaukázus vidéke vagy Kelet-EurópaSzerkesztés

 
A Kaukázus vidékének népei az i. sz. 4–5. században

A szóban forgó nemzetről első ízben, az i. e. 5. században, Hérodotosz emlékezik meg. Nevezettek a Kaukázustól délre, a 18. perzsa tartományban laktak. Szálláshelyük neve Sztrabón munkájában Szüszpirisz (Συσπιρις), a bizánciaknak Szüszperitisz (Συσπεριτις), a grúzoknak Speri. A törökországi Ispir város mai napig megőrizte nevüket. (Lásd még: en:Saspers.)

Tóth Csaba a kelet-európai pusztán egykor honos – az i. sz. 1–2. században említik őket – szouardenoi (σουαρδενοι) nevű szauromata néptörzset is a szabarokhoz társítja, a materoi (ματεροι) nevű törzset pedig a magyarokhoz.[3]

Tisztánlátásunkat zavarja a tény, miszerint több hasonló nevű nép is jelen volt – bár nem egy időben – a történelem színpadán. A szouardenoi néven is számon tartott nemzetséget pl. Klaudiosz Ptolemaiosz említi Sarmatia Asiatica területéről, a Don szomszédságából. A szouardenoi és a később felbukkanó szabar (vagy szabir) népet gyakorta egy kalap alá veszik, holott e kettő eredete szerint sem egyezhet.

A szabarok minden jel szerint Közép-Ázsiában szerveződtek néppé, mégpedig az i. sz. 5. században, magyar nevű nép létezéséről pedig a 830. év előtt nincsen tudomásunk, következésképpen – úgy tűnik – a fent vázolt elképzelések egyikének sincsen szilárd magja.

Közép-ÁzsiaSzerkesztés

A szabarok népe vélhetően Közép-Ázsiában alakult ki, mégpedig az 5. században, a hun és a szkíta szövetség népességének összekovácsolódása nyomán.[1]

Először Priszkosz tudósít róluk a 463. évben. Szerzőnk szerint az avarok elűzték a szabarokat lakóhelyükről, s azok – kimozdítván szálláshelyükről a szaragurokat, ogurokat és onogurokat – megtelepedtek a Keleti-Kaukázus vidékén. Abu Ubajd al-Bakri Kitáb al-maszálik va-l-mamálik (Az utak és országok könyve) című műve pedig azt is közli, hogy eredeti lakóhelyük Horászán tartomány volt: „hum nāqila min Hurāsān”, azaz „ők bevándorlók Horászánból”.[4]

NevükSzerkesztés

Németh Gyula szerint a szóban forgó nép neve a kirgiz, kun, kazáni, oszmán sap- igében gyökerezik, melynek jelentése az útról letérni, eltévedni, tévelyegni, valamivel felhagyni, megőrülni. A név eredeti alakja sapar volt, állítja Németh, ebből fejlődött a sabar, ahogyan az oszmán törökben ugyanezen ige egy másik származékából, a feltételezett *sapyk alakból a sabyk (eltévedt).[5]

E név szabályos hangtani fejlődési sora a törökben a következő, mondja a szerző: sapyrsapar > sabyrsabar > savyrsavar. A sabar, sabyr név jelentése Németh szerint az útról letérő, eltévedő, tévelygő, bolyongó.[5]

Németh a szabarok és a kazárok azonosságát valószínűnek tartja, illetve ténynek veszi. Szerinte a szóban forgó nép nevének jelentése – összevetvén a török kaz- gyökkel – kóborló stb.[5]

Ali ibn al-Huszajn al-Maszúdi feljegyezte, miszerint a kazárok azonosak a szabarokkal, s Németh Gyula ez alapján ítélkezett.[6] A török sabir (állhatatosság, türelem stb.) szót nem vette figyelembe.

TörténetükSzerkesztés

Közép-Ázsia területére a 4. század közepén betört a hunoknak, oguroknak, oguzoknak, tielö népeknek is mondott törökök egyik harcias csoportja, majd követték őket a heftalitáknak is nevezett haladzsok az 5. század közepén. A törökök összekovácsolódtak a közép-ázsiai szkíta népekkel, ászikkal, avarokkal, kangarokkal.[1] A szabarok – a kazároknak nevezett nép egy részét is ők alkották – Ludwig szerint törökök és avarok társulásaként léptek a történelem színpadára.[7]

Az avarok – ama néprészük, melyet szkíta többség képviselt, s megőrizte nevét is – a jelzett időben Horászán területén, közelebbről Baktriában laktak. A szabaroknak nevezett török–szkíta nép – miután az avarok elűzték őket Horászánból – a 463. évben a Keleti-Kaukázus vidékére költözött, s kiszorította onnan a szaraguroknak, oguroknak és onoguroknak nevezett török–szkíta népesség jó részét.[8]

„Ebben az időben a keleti rómaiakhoz követséget küldtek a szaragurok, az ugorok és az onogurok, amely népek elvándoroltak saját lakóhelyükről, minthogy harcba bocsátkoztak velük a szabirok, akiket az avarok űztek el…”A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (fordította Moravcsik Gyula).[9]

A szabarok hamarosan, az 506. évben, vezető szerephez jutottak a Keleti-Kaukázus vidékén, a mai Azerbajdzsán és Dagesztán területén, s több alkalommal beavatkoztak az Újperzsa Birodalom, illetve a Bizánci Birodalom háborúiba.[10][1]

A szabarok egy része – miután a perzsák az 545. évben megtámadták és szétszórták a Keleti-Kaukázust megszálló török–szkíta népeket – a Kubány, a Kuma és a Tyerek folyó vidékére költözött, és az ott élő kelet-európai török–szkíta, azaz bolgár népek közé vegyült. Csatlakozásuk következményeként a bolgárok birodalma megoszlott. Keleti részét – a Dontól, illetve az Azovi-tengertől keletre – öt törzs uralta (utigurok, avagy besgurok, bittugorok), a nyugatit pedig hat (kutrigurok, avagy altiagirok).[8]

Iordanes szerint a szabarok a hunok egyik csoportját alkották.

„Ezeken túl a Pontusi-tenger felett a bulgárok lakhelyei terülnek el, akiket a mi bűneinkből eredő bajok tettek oly ismeretessé. Már innen nőttek elő a hunok, mint vitéz törzsek buja termékenységit pázsitja, a népek kétszeres dühére. Némelyek ugyanis altziagiroknak, mások pedig saviroknak neveztetnek, a kiknek telepeik egymástól. el vannak különítve.” (Bokor János fordítása).[11]

Hunoknak nevezi a szabarokat Hitvalló Szent Theophanész, Prokopiosz, valamint Agathiasz is.[12][13]

A szabarok a hun szövetség részesei voltak, de nem ama hun köteléket képviselték melyet a tudós férfiak általában Attila népének, európai hunoknak is neveznek.[8]

Az 554–555. évben az avarok, a Közép-Ázsiát megszálló türkök elől, a hűbéres sorsot elkerülendő, a Keleti-Kaukázus vidékére, illetve a kelet-európai pusztára költöztek. Ekkor a puszta lakói, közöttük a szabarok is, az avarok igája alá jutottak.[8]

Az avarok az 567. évben letelepedtek a Kárpát-medencében. Egy évvel később a kelet-európai puszta keleti felét a terjeszkedő Türk Birodalom szállta meg. A türkök iga alá hajtották a Volga és a Don között, valamint a Kaukázus vidékén élő népeket. Elfoglalták a szabarok és az utigurok birtokait, valamint az alánok kaukázusi országát és Kolkhisz királyságát.[8]

A Türk Birodalom végromlása nyomán (630.) korábbi hűbéresei részben önállósodtak, illetve új alakulatokat hoztak létre. A kelet-európai puszta keleti felében tanyázó szabarok részt vettek a Kazár Birodalom megszervezésében, és az Onogur-bolgár birodalom, illetve Volgai Bolgárország népei között is ott találjuk őket. (Lásd még: Csuvasok.)[8]

A kazárok utóbb bekebelezték a bolgárok kelet-európai birtokait. Aszparukh fejedelem és népe ekkor kivált a kazárok kötelékéből, és megalapította az Első dunai bolgár birodalmat.[8]

A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A judaizmus támogatói magukhoz ragadták a hatalmat, s félreállították útjukból az uralkodót. A kazár hadsereg magva fellázadt, a hatalmat gyakorlók azonban leverték a felkelést. A lázadók egy része – szkíta aorszok, kik ez időtől fogva kavar névvel illették magukat –, valamint a szabarok egy része elszakadt a kazárok birodalmától, és a Dnyeper alsó szakasza táján ütött tanyát. Történészeink ez utóbbi helyet nevezik Levédiának. Az újsütetű nép – szabarok és kavarok szövetsége – a madzsar (mai szóhasználattal magyar) nevet öltötte magára. Forrásaink – kötelékük (hunok, ogurok, onogurok) megnevezése nyomán – jó ideig ounnoi, oungroi stb. néven említik, s türköknek (tourkoi) is címezik őket egykori hűbéruraik, a türkök neve nyomán.[8][2][14]

A 881. évben a magyarok előőrsei, a kavarok a Bécsi-medence területén csatáztak I. Szvatopluk, morva fejedelem szövetségeseként. A 892. évben pedig Arnulf, a keleti-frankok királya Árpád seregeivel szövetségben harcolt Szvatopluk ellen.[15]

A 894. esztendőben a nyugat felé vonuló besenyők megütköztek a Kelet-Európában visszamaradt magyar néprésszel, és kiszorították őket a Dnyeper mellékéről. E csoport – inkább megosztottsága, mint a besenyő támadás miatt – kettészakadt. Egyik csapatuk napkeletre, a Volga és az Urál folyó vidékére vonult, és csatlakozott a keleti-, avagy volgai bolgárokhoz. Ma baskír néven ismerjük őket.[16][8][17] (Lásd még: Etelköz.) A Keleti-Kaukázusban, a Kura folyó menti Udi tartományban is felbukkant egy csoportjuk.[18]

A következő, 895. évben Árpád feladta besenyők által fenyegetett kelet-európai területeit. Népének neve, a magyaroké, átszállott a Kárpát-medencében élő népességre, a székhelyiekké, székelyekké előlépett avarokra és más nemzetségekre.[19][20][21][22][23][15]

Szabartoi aszfaloiSzerkesztés

VII. Kónsztantinosz, bizánci császár munkájában – De Administrando Imperio (DAI) – a madzsarok, avagy magyarok neve tourkoi, illetve régebben, úgymond, szabartoi aszfaloi.[24]

E kijelentés – miszerint „a türkök régi neve szabartoi aszfaloi” – szolgál alapjául azon nézeteknek, hogy a magyarok, vagy legalábbis egy részük, magukat korábban szabaroknak nevezték. Mivel értesüléseit a császár közvetlenül a magyar követektől szerezte, tudósítását hitelt érdemlőnek tekinthetjük.

Pecz Vilmos[25] és Gyomlay Gyula[26] értelmezése szerint a szabartoi aszfaloi kifejezés „rendíthetetlen szavárd” jelentésű. Ezen értelmezés nehézségeire a kortárs Fiók Károly mutatott rá tanulmányaiban.[27][28]

Ungváry Jenő szerint a szabartoi aszfaloi rontott kifejezés, eredeti formája „szabartoi autokefaloi”, vagyis „önálló, független szavárd” jelentésű lehetett. Szerinte a DAI egyik másolója ronthatta el a kifejezést.[29]

Benkő Lóránd szerint a szabartoi aszfaloi kifejezés örmény eredetű, és „fekete fiúk” a jelentése.[30]

Körmendi Ferenc hosszas érvelésében kifejti, hogy a szabartoi aszfaloi szókapcsolat „szerződésüket megerősített törzseket” jelent.[* 2]

Ha a szabar nevet a török sabir (állhatatosság stb.) szóból vezetjük le akkor a szabartoi aszfaloi jelzős szókapcsolat értelme betű szerint állhatatos állhatatosok. Szabartoi (σαβαρτοι) a szabarok görögösített neve többes számban, aszfalész (ασφαλης) pedig az állhatatos stb. jelentésű görög melléknév.

A magyar név eredetérőlSzerkesztés

Thúry József szerint a magyar nép a bolgár kutrigurok egyik fejedelmétől – görög nyelvű forrásokban (Jóannész Malalasz, Hitvalló Szent Theophanész) Mouagerész (Μουαγερης) – örökölte nevét.[31][32][33] Mouager fejedelemnek vélhetően csupán annyi köze van a magyar néphez, hogy ő is az említett istenség nevét kölcsönözte, amint ez a természethívő népek körében szokásban volt.

JegyzetekSzerkesztés

  1. A középkori görög szavak átírási szabályai szerint.
  2. Eredetileg a ma nálunk aszfalt név alatt elterjedt anyagot – földszurok és kőtörmelék keverékét – Mezopotámiában kezdték el alkalmazni falak építésénél, azok megerősítésére, tulajdonképpen úgy, mint ma a maltert. Használatát átvették a görögök, rómaiak és mások. Mivel az ógörög nyelvben a szfalló (σφαλλω) szó ledöntöm értelmű, az aszfalló pedig nem döntöm le, vagyis megerősítem jelentésű, így a mi aszfalt szavunk eredeti értelme: erősítő (főnév). Ugyanakkor az ókori latin nyelvben az aleo szó jelentése szövetkezek, az asaleo pedig összeszövetkezek. E görög és latin – alakjukban nagyon hasonló – két szó jelentésében már az ókori történelmi irodalomban összefonódott, így Polübiosz történetíró, aki görög volt, de Rómában élt és írt, műveiben az aszfalizo, aszfalizomai (ασφαλιζο, ασφαλιζομαι) igét „szövetségem szerződésben megerősítem” értelemben használja. Ugyanúgy, Bíborbanszületett Konstantin (9) könyvének 94. oldalán található mondatát, mely az aszfaleia (ασφαλεια: állhatatos, rendíthetetlen, szilárd, türelmes) szót tartalmazza, Moravcsik Gyula így fordítja: „A császár elküldte Abdalmalikhoz Pál császári megbízottat, hogy megerősítse a megegyezést, s írásbeli megerősítés készült tanúkkal”. Mindebből teljesen egyértelmű, hogy az aszfaloi (ászfalü) szó a „szerződésüket megerősítettek” jelentésű főnév, alanyeset, többes szám, ellentétben a Németh Gyula által ajánlott „megrendíthetetlen” melléknévvel. Ha a „szerződésüket megerősítettek” értelmezést összehasonlítjuk Anonymus A magyarok cselekedetei (36) szövegében található elbeszéléssel, ahol a szerző a magyar törzsek vezéreiről azt írja, hogy esküszerződésüket megerősítik, az aszfaloi jelentése még világosabbá válik, s a könyvben mindenhol jelenlevő tömörséget feloldva „a szerződésüket megerősített törzsek” szavakkal írható körül, ilyeténképpen a honfoglalókra vonatkoztatható (Körmendi 2006).

    Körmendi érvelését erősíti, hogy Bulcsú és Tormás a Kárpát-medencei magyarok képviselői voltak, nem pedig egy elszakadt csoporté. „A bizánci császár feltételezésének téves mivoltát, hogy a magyar követek a két talányos szóban azon magyarok nevét említették, akik nem a Kárpát-medencében telepedtek le, hanem valahol Perzsia határán, bizonyítja, hogy Tormás és Bulcsú éppen a Kárpát-medencében letelepedett magyarok követei voltak, így sehogyan sem mondhatták, hogy a Perzsia felé távozott magyarokat képviselik.” (Körmendi 2006).

HivatkozásokSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

További ismertetőkSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés