Szarmaták

ókori, kelet-európai népesség

A szauromatáknak vagy szarmatáknak nevezett ókori, kelet-európai népesség elsődleges források szerint iráni, közelebbről madai, avagy méd származású volt. A tudomány képviselői gyakorta szarmatáknak címezik még – helytelenül – a masszageta, később alán szövetség népét, az ászikat is[forrás?].

II. Tiberius Julius Sauromates pénzérméje (kb. 172–211.)

A szarmata szó eredete szerkesztés

A szóban forgó kifejezés eredetére nézvést különféle magyarázatok adódnak. A régi magyar nyelvben a sár szó egyik jelentése: sárga.[1]

Bakay Kornélsár szavunkat alighanem a törökös sari, sarig (sárga, sárgásfehér stb.) kifejezéssel egyezteti – ekként nyilatkozik a szarmata névről: „A szár szavunk azonban talán még mélyebb gyökerek jelzője, hiszen első, legkorábbi népnevünket sejthetjük a szár-mata névben.”[2][3] (Használatból félig-meddig kikopott szár szavunk egyébként kopár, kopasz, tar értelemmel bír,[1] de fehér jelentésű is lehet.[4])

Forrásaink a szarmatákat szőke, világos bőrű embereknek írják le. A mata szó pedig a metanastae, materoi, madaroi, matari, matzari, meterea turba népet is jelölheti, akikről Klaudiusz Ptolemaiosz, Caius Plinius Secundus és Publius Ovidius Naso is beszél, s akikben többen – például T. Pekkanen – a magyarokat vélik felfedezni.[5][6][7]

A szár-mata kifejezés Bakay szerint fehér magyar jelentéssel bír. A fehér szín a keleti eszmevilágban jelenthet égtájat is (kelet), jelenthet előkelőséget, nemességet, szemben pl. a köznépet jelentő feketével (pl. fekete magyarok).[8]

Harmatta János ellenben a mata = magyar azonosítást elutasítja.[9]

A szarmaták – görögösen szauromatai (σαυρομαται), szürmatai (συρμαται) stb. – nevének eredetére mindazonáltal kézenfekvőbb magyarázatot is találhatunk. A szüromadai, szuromadai nép jó eséllyel Média ama tartományának nevét – Szüromedia (Συρομεδια) – örökölte, ahonnan származik. Az egykori Szüromedia nagyjából a mai iráni Kermánsáh és Kurdisztán tartomány területével azonos. Egy ideig az asszírok birtokolták, innen a neve.

A madai szauromaták szerkesztés

A királyi szkíták – szövetségük neve urartui feliraton Išqigulu, asszír ékiratos táblákon Aškuza, Iškuza, görög és latin forrásokban Szküthoi (Σκυθοι), illetve Scythae – az i. e. 8. században behatoltak a Kaukázuson túli területekre. Az Araksz, illetve a Kura folyó völgyében, valamint az Urmia-tó környékén ütöttek tanyát. Jelenlétük a környék földrajzi neveiben is nyomokat hagyott.[10]

A szkíták az asszírok szövetségeseként huszonnyolc éven át (i. e. 653–625.) uralták a médek országát (Szüromedia: Συρομεδια – a mai Kermánsáh és Kurdisztán tartomány). Az Asszír Birodalom összeomlása után derékhaduk – szirákoknak (szirakoi: σιρακοι) nevezték magukat – visszatért a kelet-európai pusztára, és a Kaukázus északi előterében, a Hüpanisz (Υπανις: Kubány) és mellékfolyóinak lapályán telepedett le.[11][12] Szkítáink a magukkal ragadott méd népességnek (szarmatai: Σαρμαται, szauromatai: Σαυρομαται, szürmatai: Συρμαται) a Dontól keletre jelöltek ki lakóhelyet.

A szirákokon kívül szkíták uralta népesség lehetett még az Azovi-tenger (Maiétisz: Μαιητις) öblénél, illetve a Manyics folyó síkságán élő ixibatai (ιξιβαται) stb. nevű csoport is.[11] Polüainosz szerint nevezett törzs királyi székét Tirgataó Maiotisz (Τιργαταω Μαιοτις) családja birtokolta.[13]

Szauromaták nemzetségei – pl. szouardenoi (σουαρδενοι), materoi (ματεροι) – laktak a Volga (Oarosz: Οαρος) mentén, a torkolattól a Nagy-Irgiz, illetve a Kis- és Nagy-Uzeny folyó vidékéig, s valószínűleg a Medvedica és a Hopjor torkolata táján is.

A médek közül kiszakított, szauromatának nevezett népesség, a kelet-európai pusztán eltöltött mintegy három évszázad során, szokásaiban, nyelvében hasonult szkíta hűbéruraihoz, többségük azonban, úgy tűnik, valamilyen mértékben megőrizte anyanyelvét is. Törzseik jobbára iráni nevet viseltek (pl. materoi, szaioi, szaudaratai, szouardenoi, thiszamatai), fejedelmeik, amennyire tudjuk, iráni nevet választottak maguknak, pl. Szaitapharnész.

A szauromaták kezdetben (i. e. 6–4. század) a szkíták hűbéresei voltak. Az i. e. 4. század végén fellázadtak szkíta uraik ellen, és a királyiak, valamint a görögök birtokain pusztítottak. A Don jobb partján, illetve a Donyec alsó szakaszánál ütöttek tanyát, és onnan indultak hadjáratokra. Királyi törzsük – baszilikai szarmatai (βασιλικαι σαρμαται), aszaioi (ασαιοι), szaioi (σαιοι) – a Don mellékén verte fel sátrait.[14]

A Protogenész-feliraton (i. sz. 3. század) rögzített szaioi nevet Harmatta János, nagy hírre emelkedett iranistánk az óiráni *xšaya (király, uralkodó) szóból vezeti le.[15]

A szauromaták időről időre rátörtek a Boszporoszi Királyságra. Szándékuk jobbára a zsákmányszerzés volt, de úgy tűnik, a városi élet kényelme és biztonsága is vonzotta őket. Fennállásának utolsó századaiban a királyság, illetve a görög gyarmatvárosok lakóinak jelentős részét madaiak tették ki. Letelepedésük tényét többek között a sírfeliratokon rögzített nagyszámú iráni név is bizonyítja. Az első kétségtelen utalás jelenlétükre Gatalosz o Szarmatész (i. e. 179.) király említése Polübiosz munkájában. A Boszporoszi Királyságnak több madai származású, Róma által pártfogolt uralkodója is volt.

A madaiak a Donyec és a Dnyeper közötti füves puszta szkíta lakóit az i. e. 3. század elejéig a Dnyeperhez, illetve a Krím-félszigetre szorították vissza. A királyi szkíták ez időben több erősített települést is alapítottak. Nyugaton, nagyjából ugyanezen időben, a germánok és a kelták csapatai is beütöttek a szkíták földjére, mindenekelőtt a nagyobb folyók, illetve a tengerpart mentén.[14]

A szauromaták neve utóbb átszállott az általuk lakott tartományra (Sarmatia Europaea és Asiatica), és az i. e. 2. században az ott felbukkanó, Közép-Ázsiából kivándorló ászikra is ráragadt. A madaiak végül szétszóródtak a környező népek között, illetve elvesztek a keletről érkező alánok (ászik, rhoxolánok, aorszok) tömegében.[16][17][13][18]

A szarmaták nyelve és az esetleges szarmata-magyar kapcsolat szerkesztés

A kutatók többsége egyet ért abban, hogy a szarmaták nyelve nagyrészt a mai oszétok nyelvéhez állt közel, hiszen az oszétok az alánok (egy szarmata törzs) leszármazottjai.

Valeriya Kozlovskaya orosz régész és Alexander Mordvintsev, rávilágítanak, hogy a szarmaták etnogenezise a Kr. e. 4-3. században zajlott, amikor a szkítákkal rokon, az Urál déli előteréből származó nomádok délnyugatra, a Volga alsó folyása és a Don között, a szauromaták (a szauromaták nem azonosak a szarmatákkal, mivel ezen Uráli népek nagy szerepet játszottak a szarmaták kialakulásában) területére vándoroltak.[19][20] A régészeti és nyelvészeti eredmények azt is igazolják, hogy Kr. e. a 15. századtól a magyarok már biztosan lovasnnomád népként éltek az Uráltól délre elterülő sztyeppén.[21] Valamint, a genetikai eredmények rávilágítanak, hogy a magyarok és a Hantik és Manysik szétválása már Kr. e. 4000 körül bekövetkezett.[22]

Egy 2018-as genetikai kutatás rávilágított arra, hogy a honfoglaló magyarok és a szarmaták közeli kapcsolatot mutatnak genetikailag.[22]

A 2022-es genetikai vizsgálat szerint a magyar honfoglalók a sztyeppe-erdő övezetben tartózkodtak, és keveredtek az iráni nyelvű korai szarmatákkal, amit a magyar nyelvben található iráni kölcsönszavak is bizonyítanak. Ez a keveredés akkor történt, amikor a szauromatákat, az orosz régészek által emlegetett Uráli bevándorló népek elérték.[22]

Ezek alapján több kutató is rávilágít arra, hogy a szarmaták kialakulásának idején már biztosan léteznie kellett egy etnikailag különálló magyar népnek, akik éppen azon a területen éltek mint a szarmaták, sőt akár az orosz régészek által emlegetett délre vándoroló Uráli népesség egy proto-magyar népesség is lehetett. Így a szarmaták nyelve egyfajta magyar-iráni keverék lehetett.[23][24][25]

Történelmi források egy esetleges magyar-szarmata kapcsolatról

Ezt a feltevést Hérdotosz is igazolni látszik, aki szerint, a szarmaták csak részben beszélik a szkíta nyelvet és a szarmaták nyelve különbözik a szkíták nyelvétől. Ezt Hérodotosz azzal magyarázza, hogy a szarmaták a szkíták, és az amazonok keveréke, de igazából könnyen lehet, hogy ezt a nyelvi eltérést az Uráli (proto-magyar) népek és a szauromaták keveredése okozta.[26]

A szarmaták nyelvéről kevés emlék maradt fent. Az egyik leghíresebb, azonban egy magyar-szarmata kapcsolatot sejtet. Ezt Ammianus Marcellinus "Róma Története" címü műben olvashatjuk, ami leírja, hogy 359-ben II. Constantinus, hogyan próbálta sikertelenül megnyugtatni a szarmatákat, akik fel voltak háborodva, mivel nem kaptak bért.[27]

 
Ammianus Marcellinus művében: "marha, marha"

„Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólítani készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította a csizmáját, és ezt kiáltotta „marha, marha", ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant, aki a magasból letekintve mindenféle ide-oda futkosó tömeget látott feléje közeledni dárdákkal, kivont kardokkal, kopjákkal." [27]

Több történész is megjegyzi, ennek kapcsán, hogy a mai napig megtalálható a magyarban a marha szó, amit a mai napig inzultusként is használunk.

Sztrabón megemlíti a királyi szarmaták közelében lévő „urg” (ugor?) népet, hozzátéve, hogy „állítólag az Ister (azaz a Duna) mindkét partján éltek".[28]

Hérodotosz IV. könyvében leírja, hogy mai Dnyeper azért kapta a Boryszthenész nevet, mert az annak a partján megtelepedett görögök, többnyire Dionüszosznak áldoztak, aki a görög bor isten volt. A közelükben élő szarmaták, pedig emiatt kinevették a görögöket, és ezért elnevezték őket boristeneseknek a saját nyelvükön, ami átragadt a folyóra is, és azért lett a folyó neve Boryszthenész, ami a szarmaták nyelvén boristenest jelent. A Boryszthenész szó meglepően hasonlít a magyar boristenes szóra.[29]

Petrus Ransanus megemlíti, hogy a Pannóniát elérő szarmaták királyának neve Ungar(us) volt, ami megegyezik a magyarok későbbi elnevezésével.[30]

Oszét-magyar nyelvi kapcsolat szerkesztés

Kakuk Mátyás rávilágít, hogy a főnevek mindkét nyelvben nélkülözik a nemet, az igeidők pedig azonosak. Ráadásul 2500 oszét családnévből 200-250 azonos a magyar nyelvben szereplőkkel.[31]

Anton Diemel szerint más hasonlóságok is megfigyelhetőek a két nyelv között. Az oszét nyelvben több tipikus magyar nyelvtani elem található, amelyek több iráni dialektusból hiányoznak, például a jelen idő többes szám harmadik személyének "-ncä" utótagja ami magyarul: -nak, -nek, valamint az óhajtó mód többes 3. személyének személyragja „-joncä" ami a magyarban: -janak, -jenek.[28]

Valamint a közép-iráni nyelvek közül csak az oszétban van határozott névelő: "i" (i és ü között; vö. magyarul: ő, az), ami a magyarban szintén megtalálható.[28]

Ezek a nyelvészeti eredmények megengedik, hogy feltételezzük, hogy az oszétok és a Magyarok ősei valamikor az ókor folyamán egymáshoz közel éltek, esetleg keveredtek. Erre pedig a legalkalmasabb időszak a szarmaták időszaka. Akik a Kárpát-medencétől egészen Mongóliáig uralták a sztyeppét, és minden bizonnyal még az Ázsiai Hun birodalom megszervezésében is szerepet játszottak, sőt valószínűleg még az uralkodó réteget is ők biztosították.[32]

A szkíta ászik szerkesztés

 
Rhoxolán vértesek Traianus diadaloszlopának domborművén
 
„Szarmaták” által lakott terület a Kárpát-medencében, a 460. évben
 
„Szarmata” síremlék: lovas harcos sárkánykígyóval, a szkíta népek hadi jelvényével

A helytelenül szarmatáknak is címzett ászik, avagy jazigok, jászok a szkíta szövetség kötelékébe, a szkíta népek, közelebbről a közép-ázsiai szakák közé tartoztak. Szövetségük neve (görögösen) masszagetai (μασσαγεται), az i. e. 130. év tájától pedig – amikor a kangarok alárendeltjei, alanyai lettek – alanoi (αλανοι). Három törzsükről – névadó ászik (ασιοι, ιαζυγες stb.), valamint aorszok (αορσοι stb.) és rhoxolánok (ροξολανοι stb.) – van tudomásunk.

Hadseregük, hasonlóan más szkíta népekéhez, lovasokból állt. A tehetősebbek, például a törzsfők felvértezett nehézlovasságot állítottak ki, a közrendűek pedig a könnyűlovasságot alkották. Buzogánnyal, dákossal, íjjal, pajzzsal, pányvával, szekercével, szigonnyal fegyverezték fel magukat. Utóbbi különösen hosszú változatát a görögök kontosz (csáklya, evezőrúd) névvel is illették. Felvértezett nehézlovasságot elsőként a szkíta népek állítottak hadrendbe. A vérteket bőrre stb. erősített fém- vagy szarupikkelyekből készítették.

Az ászikat, illetve nyelvüket iranisták, mint például Harmatta János vagy Rüdiger Schmitt, általában iráninak vélik,[33][15] ádáz török pártiak pedig – miként minden pusztai népet – mindenáron töröknek akarják megtenni őket.[34][35][36][37][38]

Az ászik írott történelme az i. e. 2. században kezdődik, amikor a Közép-Ázsia pusztáin zajló változások – a jüecsik (utóbb kusánok) vándorlása, illetve ezzel kapcsolatban Görög Baktria összeomlása, valamint a kangarok terjeszkedése – kimozdította őket, pontosabban csak egy részüket közép-ázsiai lakóhelyükről.

A Szir-darja középső szakaszának alföldjét, valamint a Talasz és a Csu folyó lapályát birtokló Kangcsü az i. e. 130. év táján kiterjesztette fennhatóságát az ászik és az isszédok országára. Az ászik szövetségük nevét (masszagetai) ez okból alánra (alanoi) változtatták, és kirajzottak közép-ázsiai hazájukból. Jó részük a Szir-darja alsó szakaszától, illetve az Aral-tó vidékéről, Khoraszmia tartományból a kelet-európai pusztára költözött.

Az i. e. 2. század végéig az ászik törzse (Sztrabón művében nevük iazügész: ιαζυγες) a Dnyeperig nyomult előre, a rhoxolánok az Azovi-tenger vidékéig jutottak, az aorszok pedig a Don és az Urál folyó között foglaltak maguknak szállást.[39]

Időszámításunk kezdete előtt, a 16. évben, az ászik törzse először lépte át a Római Birodalom határát, és csapott össze a véderőkkel. Ettől kezdve Róma és az ászik kapcsolatát az újra és újra fellángoló harcok jellemezték.[40]

A jazigoknak, később jászoknak is nevezett szkíta nép névadó törzse a Duna mentén vándorolt felfelé, és időszámításunk szerint 20. körül, Tiberius római császár uralkodása idején költözött az Alföldre.[41] Legkorábban a Duna és a Tisza völgyét, valamint a Duna–Tisza közét foglalták el. Birtokaik az Olt folyótól a Bánságon keresztül nagyjából a Borsodi-Mezőségig terjedtek. A 2. században, amikor a dákok uralmának vége szakadt, a Tiszántúlon is megtelepedtek.

Az Alföldön az ászik beköltözése előtt korai szkíta, dák és kelta népesség lakott. Őket az ászik vonták uralmuk alá. A Dunántúl területén illír és kelta népek éltek római fennhatóság alatt. A Felvidék hegyes-dombos területeit, illetve az ott élő kelta stb. népességet ez időben a nyugati germán (szvéb) szövetséghez tartozó kvádok és markomannok uralták.

A 3–4. században a rómaiak nagyobb ászi tömegek letelepedését engedélyezték birodalmuk határain belül. A gótok féken tartására, és a hadseregben utánpótlásként kívánták alkalmazni őket. A Notitia dignitatum 18 központot sorol fel, ahova telepítették őket Gallia és Itália között. A „szarmata” elnevezés helynevekben is nyomot hagyott, például a Reims környéki Sermaise és Sermiers is szkíta fészek volt.[42] Sok ászi nemes úr római polgárságot nyert, vagy rangot szerzett. Leghíresebb közülük Victor, magister equitum, a lovasok parancsnoka, a dictator közvetlen és teljes jogú helyettese. Közben az Alföldre újabb ászi népesség – társaságukban a királyi szkíták egyes csoportjai – érkeztek keletről, a rómaiak azonban megrögzötten szarmatának nevezték valamennyit.

Történelmi kutatások megállapították, hogy Artúr király akkor lépett színre, amikor a római légiókat kivonták Britanniából, s Itália, valamint a többi tartomány védelmére rendelték őket. A római légiókban szkíta, közelebbről ászi nehézlovasság is harcolt. Pendragon vörös sárkánya eredetileg a szkíta népek hadi jelvénye volt.[43][44]

Az ászik birodalma virágkorában Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig nyújtózott. E hatalmas birtokot a gótok – elfoglalván a Dnyeper vidéki pusztát a 2. század második felében – kettévágták.

Az ászik közép-ázsiai uradalmait az i. sz. 350. év táján a hunoknak is nevezett törökök egyik csoportja szállta meg, s az ászik betagozódtak a hun szövetség kötelékébe, azaz a török népek közé.[45][46]

A 375. évben a hunok megjelentek Kelet-Európában. Legyőzték és hűbéres szövetségesükké tették Kelet-Európa pusztai népeit, szkítákat és germánokat egyaránt. A Kaukázus vidékén lakó ászik ellenben megőrizték függetlenségüket. Az általuk benépesített terület nagyjából a Dariel-szorostól a Kubány folyó forrásvidékéig terjedt.[45][46][47][12]

A Kárpát-medencében letelepedett ászik egy része a hunok uralma idején csatlakozott a vandálokhoz (401.), Nyugat-Európába költözött, s utóbb Észak-Afrikába is eljutott. A lakóhelyükhöz ragaszkodó ászik a hunok uralma után mintegy száz évig a germánok hűbéres szövetségeseként folytatták életüket. Utóbb pedig, az 567–568. évben – germán uraik egy részével egyetemben – a Kárpát-medencét megszálló szkíta avarok köznépévé lettek.[48]

Az ászik, hűbéres szövetségesként, részt vettek az európai hunok – Attila népének – hadjárataiban, utóbb pedig a hun szövetség különböző népeinek kötelékében tűntek fel, pl. kutrigurok, utrigurok, szabarok, kazárok, eszkilek, kunok (úzok).[49]

A 830. év táján az egyik ászi (közelebbről aorsz) kötelék – magukat kavaroknak nevezték – elpártolt a kazároktól, a szabarok egyik, szakadár csapatához csatlakozott, s a két csoport szövetsége magyar néven írta be magát a történelembe.[50][51]

A Kaukázus északi előterében élő ászik – leigázták az ironokat, szembeszálltak a türkökkel, az arabokkal, szövetkeztek a kazárokkal és a grúzokkal – megőrizték függetlenségüket. Államukat a mongol támadások számolták fel a 13. században. A kaukázusi ászik jó része – magával ragadva ironokat, illetve a Kazár Birodalom kötelékéből kiszakadt ászikat is – a kunok egyes csoportjaival nyugat felé vonult, és végül a magyarok országában lelt hazára. Az oszétokat általában az ászik örököseinek tartják, ők azonban magukat ironoknak nevezik, s nyelvük iráni. Az oszét nevet szomszédaik aggatták rájuk.[12]

Hivatkozások szerkesztés

  1. a b Czuczor és Fogarasi 1870
  2. Bakay 1997: 181–194.
  3. Bakay 2005: 286–298.
  4. Pais 1938
  5. Pekkanen 1973
  6. Hajdú, Kristó és Róna-Tas 1976: 130–131.
  7. Ptolemaios in Stevenson 1991: 81
  8. Bakay 2014
  9. Harmatta 1997: 134.
  10. Sulimirski and Taylor 1992
  11. a b Braund and Braund 1996
  12. a b c Alemany 2000
  13. a b Gardiner-Garden 1986
  14. a b Vinogradov 2003
  15. a b Harmatta 1997: 123.
  16. Sulimirski 1970
  17. Smirnov 1980
  18. Davis-Kimball et al. 1995
  19. Mordvintseva. The Sarmatians: The Creation of Archaeological Evidence. Oxford Journal of Archaeology, 203–219. o. (2013) 
  20. Valeriya Kozlovskaya. . The Northern Black Sea in Antiquity: networks, connectivity, and cultural interactions (angol nyelven). Cambridge University Press (2017). ISBN 978-1-107-01951-5 
  21. Sz. Kispál Magdolna. Ugor Török érintkezés, 49-65.. o. 
  22. a b c The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians, Maróti, Zoltán; Neparáczki, Endre; Schütz, Oszkár; Maár, Kitti; Varga, Gergely I.B.; Kovács, Bence; Kalmár, Tibor; Nyerki, Emil; Nagy, István; Latinovics, Dóra; Tihanyi, Balázs; Marcsik, Antónia; Pálfi, György; Bernert, Zsolt; Gallina, Zsolt; Horváth, Ciprián; Varga, Sándor; Költő, László; Raskó, István; Nagy, Péter L.; Balogh, Csilla; Zink, Albert; Maixner, Frank; Götherström, Anders; George, Robert; Szalontai, Csaba; Szenthe, Gergely; Gáll, Erwin; Kiss, Attila P.; Gulyás, Bence; Kovacsóczy, Bernadett Ny.; Gál, Sándor Szilárd; Tomka, Péter; Török, Tibor, Current Biology 
  23. Az antropológusok álláspontját támasztja alá a magyarság őstörténetével kapcsolatos legújabb genetikai kutatások eredménye (2022) 
  24. Romsics Ignác. A magyarok őstörténetéről Bizonyosságok, Hipotézisek, Hiedelmek. Magyar Tudományos Akadémia (2014) 
  25. Fodor, 1980
  26. Ligeti Lajos. Attila hunjainak eredete, 27. o. 
  27. a b Jósa András Múzeum, Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke. Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Nemzeti Kulturális Alap, 344. o. (2018) 
  28. a b c Anton Diemel. Sumerisch-akkadisches Glossar 
  29. Bendefy László. A magyarság kaukázusi őshazája (1999) 
  30. Petrus Ransanus. Epitome rerum Hungaricarum 
  31. Kakuk Mátyás. Szkíta-magyar nyelvhasonlítás (2009). ISBN 9789630666589 
  32. Szergej G. Botalov. Hunok Ázsiában és Európában [Гунны в Азии и Европе]. Az Orosz Tudományos Akadémia Urali Részlegének Történeti és Régészeti Intézetének Dél-Urál Osztálya (2013) 
  33. Schmitt 1989
  34. Kurat 1992
  35. Zakiev 1995
  36. Shnirelman 1996
  37. Güzel ve Birinci 2002
  38. Zekiyev 2006
  39. Istvánovits és Kulcsár 1998a
  40. Szombathy 1875
  41. Istvánovits és Kulcsár 2007
  42. Bachrach 1973
  43. Littleton and Malcor 2000
  44. Littleton és Malcor 2005
  45. a b Németh 1940
  46. a b Szász 1943
  47. Maenchen-Helfen 1973
  48. Pohl 1988
  49. Golden 1992
  50. Róna-Tas 1997
  51. Бубенок и Радивилов 2004

Források szerkesztés

További ismertetők szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Szarmaták témájú médiaállományokat.