Kancellár (tisztség)

A kancellár (latinul cancellarius) országonként és koronként eltérő tartalmú elnevezése bizonyos fontos állami illetve egyházi tisztségeknek. A mai egyetemi kancellári tisztség eredete is a középkorig nyúlik vissza.

A kancellár eredetileg az uralkodó mellett működő főtisztviselő volt, aki a fejedelmi rendeletek, kiváltságlevelek, egyéb közokiratok szerkesztését és kiadását végezte. A kancellárok rendszerint a jogi irásbeliség tudományában és az idegen nyelvekben, legfőképp a latin nyelvben jártas személyek közül kerültek ki. A tisztséget eredetileg az egyházi rend tagjai töltötték be, később azonban elkülönültek egymástól a kizárólag állami tisztségek az egyháziaktól.

Egyes államokban a kancellárok hatásköre idővel igazságszolgáltatásra, valamint a külügyekre is kiterjedt. Emellett azonban egyetemek, lovagrendek és más testületek is bírtak kancellárral.

A 19-20. századi Német Császárságban és Német Birodalomban a kormányfő hivatalos címe a birodalmi kancellár (Reichskanzler) volt, amely az 1949 utáni Nyugat-Németországban és az 1990 utáni újraegyesített Német Szövetségi Köztársaságban szövetségi kancelllári (Bundeskanzler) címmé alakult. Az Osztrák Köztársaság államfőjét az állam megalakulásától napjainkig szintén a szövetségi kancellári (Bundeskanzler) cím illeti meg.

A szó eredete

A kancellár a királyi kancellária vezetője volt. A kancellár elnevezés onnan származik, hogy a kancellár az ú.n. cancellussal elzárt értékek felelős őrzője volt. Az ő jelenlétében látták el az ő őrizetében lévő királyi pecséttel az okleveleket - ezáltal a kancellár felelősséget vállalt az oklevelek valódiságáért. A királyi oklevelek záradéka azt fejezte ki, hogy ezek "a kancellár kezétől erednek" A kancellár, mint a király bizalmi embere, magasabb egyházi állást töltött be, és a legtöbbször mint püspök vált meg a királyi udvartól.

A tisztség története

A kancellár (latinul cancellarius) eredetileg az uralkodó mellett működő főtisztviselő volt, aki a fejedelmi rendeletek, kiváltságlevelek, egyéb közokiratok szerkesztését és kiadását végezte. A kancellárok rendszerint az irás tudományában jártas egyházi rendnek tagjai voltak. Hatásköre sok államban az igazságszolgáltatásra és a kormányzatra, főleg a külügyekre is kiterjedt. Az egyetemeknek és a lovagrendeknek szintén voltak kancellárjaik. A fejedelmi udvarokban működő kancellária élén a főkacellár állt, aki rendszerint papi egyén volt. így a római-német császárságban Németországot illetően a mainzi, Olaszország részére a kölni és Gallia részére a trieri érsek volt a főkancellár.

Egyes államokban hatásköre idővel az igazságszolgáltatásra, valamint a külügyekre is kiterjedt. Emellett azonban egyetemek, lovagrendek és más testületek is bírtak kancellárral. A régi német-római császárságban Németországot illetően a mainzi érsek, Itália részére a kölni érsek, Gallia részére (per Galliam et regnum Arelatense) a trieri érsek volt a főkancellár. De később jelentőséggel csak a mainzi érsek tisztsége bírt, amennyiben a választásoknál a birodalmi gyűléseken stb. egészen a birodalom megdőltéig, mint kancellár szerepelt.

Németországban az 1867-es Északnémet Szövetségnek első tisztviselője a szövetségi kancellár volt, akinek helyébe a Német Birodalom visszaállításakor a birodalmi kancellár lépett. Adolf Hitler 1933. január 30-án kapott birodalmi kancellári (Reichskanzler) kinevezést.

Franciaországban a Chancelier de France volt az első állami tisztviselő, akit azért, mert a hatásköre később az igazságügyekre is kiterjedt, XI. Lajos király óta rendszerint a jogtudósok közül neveztek ki, mégpedig élethossziglan.

Angliában a lordkancellár, Lord High Chancellor, az igazságügyminiszter, a Lordok Házának és a legfőbb bíróságnak elnöke; a lancasteri hercegségi kancellár tárca nélküli miniszter, a Chancellor of the Exchequer, pénzügyminiszter.

A Habsburg Birodalom, majd az Osztrák Császárság örökös tartományainak ügyeit az osztrák udvari kancellária intézte, melyet koronként egybevontak a cseh udvari kancelláriával, neve ekkor udvari egyesített kancellária (vereinigte Hofkanzlei) volt. Ennek elnöke viselte e címet. (1740-ig ehhez a hivatalhoz tartozott a külügyek irányítása is).

A 21. században is fennálló állami kancellári tisztségek

• Szövetségi kancellár (Ausztria)
• Németország kancellárja

A tisztség története Magyarországon

A történelmi udvari kancellári tisztség

Magyarországon a kancellár tisztét egykor szintén egyháziak látták el.

Magyarországon legrégebben a királyi udvarban a jegyzői teendőket papi egyének végezték; az irodai személyzet élén a királyi kápolna grófja (comes capellae regiae) állt. Címük néha a notarius magister capellanus, comes capellae volt. Később, valószínűleg a 15. századtól, megkülönböztették a főkancellárt aki a kettős-pecsét őre volt, a király személye mellett tényleg működő udvari kancellártól (cancellarius aulicus), aki a titkos pecsétet őrzizte.

III. Béla király idejében (1181) a kancellária elvált a királyi kápolnától és önálló hivatallá lett, élén az udvari vagy főkancellárral (summus cancellarius). E tisztséget hol az egyik, hol egy másik főpap, végül pedig állandóan az esztergomi érsek viselte, akit főpapi méltóságánál fogva megilletett ez a cím.(1741:X. és 1751:III. t.-c.).

A Habsburgok alatt az udvari kancellária Bécsbe költözött és az osztrák kancelláriától több tekintetben függő helyzetbe jutott, amíg II. Mátyás alatt a Magyar Udvari Kancellária visszanyerte önállóságát. I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, I. Ferenc idejében nyert szervezettel, mint magyar királyi udvari kancellária, az ország főkormányszéke lett. Élén a főkancellár állott, mellette két alkancellár, tizenkét tanácsos a főpapi, főúri és nemesi rendből kinevezve működtek. A király e hivatal segélyével gyakorolta felségjogait úgy a törvényhozás, mint a pénz- és hadi ügyek kivételével, a kormányzás és bíráskodás körében; sőt, a kancelláriának a magyar államot érdeklő ügyekre is volt befolyása. Az Erdélyi Fejedelemség közigazgatási ügyeit a fejedelemnek alárendelt Erdélyi Udvari Kancellária vitte.

A Habsburg-házbeli királyok alatt a magyar királyi udvari kancellária legfőbb központi kormányzati hatósággá (dicasterium) lett. I. Ferdinand Bécsbe helyezte át, ahol a német udvari kancelláriával került függő viszonyba; ez ellen a magyar törvények szakadatlanul tiltakoztak. A király kormányzati és bírói hatalmát, valamint a törvényhozás körüli jogait az udvari kancellária közvetítésével gyakorolta.

A magyar udvari kancellári hivatal az 1848. III. törvénycikkel megszűnt, de az októberi diploma alapján 1861-ben visszaállították és egész 1867-ig működött. Az Erdélyi Udvari Kancellária ugyancsak 1848-ban, illetve 1867-ben oszlott fel. Horvátország és Szlavónia egykor a királyi udvari kancellária alatt álltak. 1860-ban külön kancelláriát szerveztek részükre, amely az 1868. XXX. törvénycikkel szűnt meg.

Az egyetemi kancellárok

Egykor az uralkodói alapítású egyetemek (pl. óbudai, pécsi, pozsonyi) vezetőjét is kancellárnak nevezték. Rendszerint érsek vagy püspök volt, aki néha helyetteseket alkalmazott. A kancellár a király illetve az egyház képviselőjeként ellenőrizte az autonóm tanári testület tevékenységét és a vizsgákon megfelelt hallgatóknak - külön szertartás keretében - átadta a megfelelő fokozatú jogosítványt az egyetemi előadásokra. A kancellár volt az egyetem fő fegyelmi hatósága, valamint az önálló bíráskodás ellenőrzője.

Az egyetemi kancellár Magyarországon a 21. században felsőoktatási intézményekben vezetői megbízással rendelkező a kormány által kinevezett közalkalmazott elnevezése.

Források

• Magyar katolikus lexikon
• Pallas Nagy Lexikona. X. köt. Bp., 1895, Online elérhetőség: http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/054/pc005496.html
• Új idők lexikona 15-16. Kámea - Láz (Budapest, 1939) 3621. - 3622. old.

Kapcsolódó szócikkek

• Kancellár (oktatás)
• Szövetségi kancellár (Ausztria)