Karlócai béke
A karlócai békeszerződést 1699. január 26-án írták alá Karlócán (törökül Karlofça, németül Karlowitz, horvátul Srijemski Karlovci, szerbül Sremski Karlovci – ma Szerbia, Vajdaság). A béke az 1683–1697-es, a törököket a Magyar Királyság területéről kiűző Habsburg–török háborút zárta le, amely az utóbbiak vereségével zárult. Az aláírók az Oszmán Birodalom, valamint a Habsburg Monarchiát, a lengyel–litván államot, a Velencei Köztársaságot és Oroszországot is magában foglaló Szent Liga voltak. Az oszmánok átengedték az osztrákoknak Magyarország nagy részét, Erdélyt és Szlavóniát.
| Karlócai béke | |
 | |
| A karlóciai béketárgyalások (Ismeretlen németalföldi mester metszete, 1699) | |
 | |
| A szerződés török nyelvű példánya (Velence, Dózse-palota) | |
| Típusa | Határozott időtartamra (25 évre) szóló békeszerződés |
| Aláírás dátuma | 1699. január 26. |
| Aláírás helye | Karlóca (Karlowitz) |
| Aláírók |
 Habsburg Birodalom Velencei Közt. Orosz Birodalom Oszmán Birodalom |
| Nyelvek | német, török |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Karlócai béke témájú médiaállományokat. | |
A szerződés megkötése Szerkesztés
1698. október 18-án Savoyai Jenő herceg, császári főparancsnok fegyverszünetet kötött a szultán megbízottaival. Novemberben Karlócán megkezdődtek a tárgyalások a Szent Liga képviselői és a szultán biztosai között. A megbízottak a békeszerződést 1699. január 26-án írták alá, melyet I. Lipót február 16-án erősített meg.[1]
A szerződés tartalma Szerkesztés
Az oszmán megszállás alatt lévő (korábban litván, majd lengyel) Podólia (ma: Ukrajna) Lengyelországhoz került, de a lengyeleknek ki kellett üríteni a megszállt moldvai területeket. Dalmácia nagy részét és Moreát (Peloponnészosz-félsziget) a Velencei Köztársaság vette birtokba. Az oroszok jogot szereztek az általuk elfoglalt Don-parti Azov erődjének megtartására.
A karlócai békével Magyarország nagy részén megszűnt az oszmán hódoltság, és lehetővé vált az ország területi, politikai és közigazgatási egyesítése. A törökök a (nagyrészt lakatlan) Temesköz és a Szerémség dél keleti részének kivételével minden magyar hódoltsági területről lemondtak, bár a Temesköz jelentős részét Savoyai Jenő herceg vezette császári csapatok már elfoglalták. A békekötés megszabta, hogy az Oszmán Birodalomban a keresztény alattvalók vallásukat szabadon gyakorolhatják. A felek egymás országában szabadon kereskedhetnek. A foglyokat kicserélik, vagy mérsékelt váltságdíjért szabadon engedik. A határszéli várak jó állapotát fenntarthatják, de újat a felek nem építhetnek. A béke illetve a fegyverszünet 25 évre lett megkötve. A szultán ígéretet tett, hogy nem támogatja a Habsburg-ellenes magyar erőket. Thököly Imrét és társait a magyar határtól távol telepítette le, a török birodalom belsejében, Nikomédiában (ma İzmit).[2][3]
A béke értékelése Szerkesztés
„Magyarország nem kapta vissza teljességben régi területét. A Temesköz török kézen maradt. A Királyság állami szuverenitása nem nyert megfogalmazást, a Habsburg-török megállapodás szerint a Fejedelemség, mint önálló állam nem létezett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a béke olyan áldásaival sem rendelkezhetett önállóan, mint a szabad kereskedelem, a rabcsere, a határvédelem és a török földön élők lelki gondozása. A török veszély sem múlt el: a XVIII. században még három hosszabb-rövidebb török háborút kellett Magyarországnak elszenvednie,” állapítja meg R. Várkonyi Ágnes. „A béke kidolgozásában nem vettek részt magyar politikusok, diplomaták, joggal állapítható meg: „sine nobis de nobis – nélkülünk döntöttek rólunk.”[forrás?]
Jegyzetek Szerkesztés
- ↑ Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. (Históriai mozaikok) Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986. 388-389. ISBN 963326197X
- ↑ Tóth, 1997.
- ↑ Németh, 2015.
Források Szerkesztés
További információk Szerkesztés
- Szita László - Gerhard Seewann 1999: A karlócai béke és Európa - Dokumentumok a karlócai béke történetéhez 1698–1699. Pécs.
Kapcsolódó szócikkek Szerkesztés
