Hegyi kea

madárfaj
(Nestor notabilis szócikkből átirányítva)

A hegyi kea, más néven kea ([ˈkiː.ə]; Māori: [kɛ.a]; Nestor notabilis) a papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe és a bagolypapagáj-félék (Strigopoidea) öregcsaládjába tartozó faj, amely Új-Zéland Déli-szigetének erdős és alpesi régióiban honos. Körülbelül 48 centiméter hosszú; többnyire olajzöld színű, szárnyai alatt ragyogó narancssárga színezettel. Nagy és keskeny, ívelt szürke-barna felső csőrrel rendelkezik. A kea a világ egyetlen alpesi papagája. Mindenevő, egyben dögevő,[1] de főként gyökerekkel, levelekkel, bogyókkal, nektárral és rovarokkal táplálkozik. Ma már nem gyakori, mert a keát egykor a juhtenyésztő közösség aggályai miatt jutalom ellenében ölték le; attól tartottak, hogy a madarak megtámadják az állatállományt, különösen a juhokat.[2] Teljes körű védelmet csak 1986-ban kapott.[3] A kea a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján a veszélyeztetett fajok között szerepel. A csökkenő egyedszámú fajnak kb. 4000 példánya él vadon.[4]

Hegyi kea
Természetvédelmi státusz
Veszélyeztetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Csoport: Neoaves
Csoport: Passerea
Öregrend: Telluraves
Csoport: Australaves
Csoport: Eufalconimorphae
Csoport: Psittacopasserae
Rend: Papagájalakúak (Psittaciformes)
Öregcsalád: Bagolypapagáj-szerűek (Strigopoidea)
Család: Keafélék (Nestoridae)
Alcsalád: Keaformák (Nestorinae)
Nem: Kea (Nestor)
Lesson, 1830
Faj: N. notabilis
Tudományos név
Nestor notabilis
Gould, 1856
Elterjedés
Elterjedési területe
Elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Hegyi kea témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Hegyi kea témájú médiaállományokat és Hegyi kea témájú kategóriát.

A kea üregekben, vagy fák gyökerei közti hasadékokban fészkel. A keák ismertek intelligenciájukról és kíváncsiságukról; mindkettő létfontosságú a zord hegyvidéki környezetben való túléléshez. A kea képes logikai rejtvények megoldására, például tárgyak eltolására és elhúzására adott sorrendben, hogy így élelemhez jusson, illetve egy bizonyos cél elérése érdekében képes az együttműködésre.[5]

Taxonómiája és elnevezése szerkesztés

A keát John Gould ornitológus írta le 1856-ban.[6] A specifikus jelzője, a latin notabilis kifejezés azt jelenti „figyelemre méltó”.[7] Közönséges neve a maoriból származik, feltehetőleg a madár sivítására utal.[8] A kea kifejezés az angol nyelvben egyes és többes számban is használatos.

A Nestor nemzetségbe négy faj tartozik: a parti kea vagy maori nevén kākā (Nestor meridionalis), a hegyi kea (N. notabilis), a 19. század közepén kihalt norfolki kea (N. productus) és a néhány évszázaddal korábban kipusztult chatham-szigeteki kea (N. chathamensis). Mind a négyről feltételezik, hogy egy „ős-kākā”-ból (proto-kākā) ered, amely Új-Zéland erdeiben élt ötmillió évvel ezelőtt.[9][10]

A Nestor madárnem képviselőinek legközelebbi élő (recens) rokona a világ egyik legritkább madara, az éjszakai életmódú kākāpō (Strigops habroptila).[9][10][11][12] Ezek együtt alkotják a bagolypapagáj-szerűeket (Strigopoidea), egy ősi csoportot, amely minden más papagájalakútól (Psittaciformes) elkülönült még szétterjedésük előtt.[9][10][12][13]

A keák csoportosulását, összegyűlését cirkusznak nevezik.[14]

Megjelenése szerkesztés

 
Repülés közben narancsos tollak figyelhetők meg a szárnyak alatt

A kea zömök testű papagáj, testhossza mintegy 48 centiméter, testtömege pedig 0,8–1 kilogramm.[15] Szárnyfesztávolsága körülbelül 90 cm. Tollazata barna és sötétzöld. Csőre szürke színű, hosszú és keskenyen ívelt, kihegyesedő. A felnőtt madarak írisze sötétbarna; a viaszhártya és a lábak szürkések. A szárny alsó részén narancssárga-halványpiros tollakkal rendelkezik. A madár fején, oldalt lévő tollak olajzöld-barna, a háton és a farok felső részén lévők narancssárga-piros színűek; a külső szárny néhány tolla tompa kék. Farka rövid és széles, kékeszöld színű fekete heggyel. A farok csúcsán és a farok belső oldalán lévő tollak keresztirányban, sárgás-narancsos csíkozásúak.[16] A hím körülbelül 5%-kal hosszabbra nő, mint a nőstény; valamint a hím felső csőre is 12–14%-kal hosszabb, mint a nőstényé.[17] A fiatalok általában hasonlítanak felnőtt példányokra, de viaszhártyájuk (cere) és a szemük körüli rész (eyering) sárga; valamint alsó csőrük narancssárga, és lábaik szürke-sárga színűek.[16]

 
A fiatalok viaszhártyája és a szemük körüli terület sárga színű, alsó csőrük narancssárga, lábaik szürke-sárga színűek

Megoszlása és élőhelye szerkesztés

A kea az Új-Zélandon őshonos tíz papagájfaj egyike. A többi szárazföldi fajok, a parti kea (Nestor meridionalis), a bagolypapagáj vagy kākāpō (Strigops habroptila) és három kecskepapagájfaj: az aranyfejű kecskepapagáj (Cyanoramphus auriceps) vagy maori nevén kākāriki, a pirosfejű kecskepapagáj (Cyanoramphus novaezelandiae) és a Malherbe-kecskepapagáj (Cyanoramphus malherbi).

A további új-zélandi papagájfajok a Chatham-szigeteken őshonos Chathami kecskepapagáj (Cyanoramphus forbesi) és a kihalt chathami kea (Nestor chathamensis); valamint az Ellenlábas-szigeteken élő Antipodes-kecskepapagáj (Cyanoramphus unicolor) és a Hochstetter-kecskepapagáj (Cyanoramphus hochstetteri). Egy máig besorolatlan kecskepapagáj is élt a Campbell-szigeten, de 1840-ben kihalt.[18]

 
Kea színes szárnyai a saját alpesi élőhelyén

A kea élőhelye az alföldi folyóvölgyek, a nyugati part part menti erdejei és a Déli-sziget alpesi régiói – mint például az Artúr-szoros és az Aoraki/Mount Cook Nemzeti Park – között terül el; szoros kapcsolatban maradva a délibükk (Nothofagus) erdőkkel az alpesi gerincen. Eltekintve az alkalmi csavargóktól, a kea nem található meg az Északi-szigeten, bár fosszilis bizonyítékok azt sugallják, hogy több mint 10 000 évvel ezelőtt élt ott egy populáció.[19]

A populáció méretét 1986-ban 1000 és 5000 példány közöttire becsülték,[20] összehasonlításképpen egy 1992-es becslés 15 000 egyeddel számolt.[21] Mindkét becslés erősen függ a megtett feltételezésektől.[21] A kea széleskörűen elterjedt, nagyrészt megközelíthetetlen területeken, ez akadályozza meg a pontos becslést.[22][23]

Kapcsolata az emberekkel szerkesztés

A kea hírhedt vizsgálási és manipulálási vágyáról, amely a madarat kártevővé avanzsálja az állandó lakosok körében, és látnivalóvá teszi a turisták számára. A „hegyek bohóca”[24] megvizsgálja a hátizsákokat, a csizmákat vagy akár az autókat, gyakran okozva bennük kárt, vagy repülve el kisebb tárgyakkal.

 
Kea turistákat figyel
 
Egy kea kárt okoz a parkoló autóban

Az emberek gyakran találkoznak vad keákkal a Déli-sziget síparadicsomaiban. A keát vonzza az élelmiszer-maradékok felkutatásának lehetősége. A kíváncsiság vezeti rá őket, hogy megcsipegessék és elvigyék a nem őrzött ruhákat, vagy szétfeszítsék az autók gumi alkatrészeit – az emberi megfigyelők szórakoztatására és bosszúságára. Gyakran írják le őket „szemtelennek”. Beszámoltak egy keáról, amelyik elemelte egy skót férfi útlevelét, míg ő meglátogatta a Fiordland Nemzeti Parkot.[25]

Vannak, akik úgy vélik, hogy a kea etetése hátrányos hatással van a madarak egészségére, és hogy a még kalóriadúsabb étrend miatt időt takarítanak meg, így több szabadidejük marad az autók, házak és egyéb emberi vagyontárgyak vandalizálására.[26] Az elképzelés az, hogy minél több időt töltenek a madarak táplálékszerzéssel, annál kevesebb idejük marad ellopni az ablaktörlőket. A másik elképzelés, miszerint az emberi élelmiszer ártalmas a madarak egészségére, azon a feltételezésen alapul, hogy a keát olyan élelmiszerekkel etetik, amelyek egészségtelenek az emberre nézve, és ily módon az egyedülálló mindenevő papagájokra is.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a pótlólagos szabadidő, ami a táplálékszerzés idejének csökkenéséből ered, igen nehezen bizonyítható. Természetesen nem vizsgálták, és nem bizonyították be. A különböző emberi élelmiszerek feltételezett tápértéke még emberek esetén sem bizonyított, és még kevésbé bizonyított a mindenevő papagáj esetében. A kea gyomortartalmának vagy az emberi etetések élettartam korrelált gyakoriságának hosszú távú vizsgálata, illetve más egészségügyi intézkedés lenne az első szükséges lépés annak érdekében, hogy a kiegészítő táplálékforrás állítólagos káros hatására vonatkozó állításokat lehessen tenni. Az egyes, általában a madarak etetésére használt élelmiszerekre vonatkozó feltételezések teljesen spekulatívak. Ha bármilyen kea mortalitás az élelmiszerhiányt mutatná ki, akkor a kea étrendjének kiegészítése emberi táplálékkal még előnyösnek is bizonyulhat e rendkívül veszélyeztetett faj túléléséhez. Az a tény, hogy síterepek kea populációja növekedni látszik, azt jelezheti, hogy ezek az intelligens madarak hisznek az emberi táplálék hasznosságában a túlélésük érdekében. A madarak emberekkel szembeni természetesen bizakodó magatartása közrejátszó tényezőként merült fel, számos közelmúltbeli, népszerű turisztikai helyen történt eseménykor, amikor a keát szándékosan ölték meg.[27][28]

Élettartama szerkesztés

A halandóság magas a fiatal keák körében, kevesebb mint 40%-uk éli túl az első évet.[29] Egy vad, serdülő kea medián élettartama a becslések szerint 5 év, amely becslést az Artúr-szoroshoz egymást követő évszakokban visszatérő keák arányára és a környező területekre történő kivándorlás lehetővé tételére alapoztak. A helyi populáció mintegy 10%-a fogja várhatóan meghaladni a 20 éves életkort.[21] A legöregebb ismert, fogságban tartott kea 2008-ban 50 éves volt.[29]

Szaporodása szerkesztés

 
Keafiókák

Legalább egy megfigyelő számolt be arról, hogy a kea poligám, egy hím több nőstényhez csatlakozik. Ugyanez a forrás azt is megjegyezi, hogy a nőstények többségben vannak.[30]

A keák szociálisak, és akár 13 madárból álló csoportokban is élhetnek.[31] Az elszigetelt példányok rosszul viselik a fogságot, de jól reagálnak a tükörképeikre.[32]

Egy vizsgálatban, a fészkelőhelyek előfordulási gyakorisága 1/4,4 km².[23] Költőhelyeik leggyakrabban dél bükk (Nothofagus) erdőkben, meredek hegyoldalakon található. A fészkelőhelyek 1600 méterrel a tengerszint feletti, vagy még magasabban helyezkednek, ezzel a kea egyike azon kevés papagájfajnak a világon, amelyek rendszeresen töltenek időt a fahatár felett. A fészkelőhelyek általában a talajon, nagy bükkfák kőhasadékaiban, vagy gyökerek közt ásott üregekben, odúkban található. Ezekben 1–6 méter hosszúságú alagút vezet el egy nagyobb kamrába, amely zuzmókkal, mohákkal, páfrányokkal és korhadó fával van berendezve. A kea az ivarérettséget legkorábban 3 éves korában éri el. A költési időszak júliusban kezdődik, és januárig eltart.[33] Fészekalja 2–5 fehér tojásból áll, amelyeken 21 napig kotlik. A fiatal keák 13–14 hét, más forrás szerint 94 nap, vagy ennél hosszabb idő után repülnek ki.[34]

Étrendje szerkesztés

A kea mindenevő, több mint negyven növényfajjal, bogárlárvával, más szárnyasokkal (beleértve a vészmadárfiókát) és emlősökkel (beleértve a juhot és nyulat) táplálkozik.[5][31] Azt is megfigyelték, hogy feltöri a vészmadár fészkét, és elfogyasztja a fiókákat, miután meghallja őket a fészkükben.[35] A kea előnyére fordította az emberi szemetet és az ételajándékot.[36] Fogságban a madár kedveli a vajat, a diót, az almát, a sárgarépát, a szőlőt, a mangót, a fügét, a kenyeret, a tejtermékeket, a darált húst és a tésztát is.

 
Kea által okozott seb miatt elpusztult juh teteme. A kitépdesett és szétszórt gyapjú is keára utaló jel (1907. július)

Volt egy hosszú ideje tartó vita arról, hogy a juh prédája-e a keának. Egy évtizeden belül, hogy a juhtenyésztők a magas országba költöztek, az 1860-as évek közepén szokatlan sebeket észleltek a juhok oldalán vagy a karajnál. Habár néhányan azt feltételezték, hogy ennek oka egy új betegség, de a gyanú árnyéka csakhamar a keára esett. James MacDonald, a Wanaka Station főpásztora szemtanúja volt annak, hogy egy kea 1868-ban megtámadott egy juhot; ehhez hasonló beszámolók széles körben elterjedtek voltak.[1] A tudományos közösség kiemelkedő tagjai elfogadták, hogy a kea birkára támad, és Alfred Wallace 1889-es, darwinizmusról szóló könyvében (Darwinism) hivatkozott is erre, mint a viselkedésbeli változások jó példája. A támadások számottevő anekdotikus bizonyítékai ellenére[1][37] mások továbbra sem voltak meggyőződve erről, különösen a későbbi években. Például 1962-ben, az állatspecialista J.R. Jackson arra a következtetésre jutott, hogy bár a madár megtámadhat beteg vagy sérült juhot – különösen akkor, ha összetévesztette őket elhullott példányokkal – nem jelentős ragadozó.[38] Azonban 1993-ban videóra vették egy éjszakai támadását,[5] amely igazolja, hogy legalább néhány kea megtámad, és táplálkozik egészséges juhokból. A videó megerősítette azt, amit sok tudós már régóta gyanított, hogy a kea erőteljes, ívelt csőrét és karmait felhasználva felszakítja a gyapjúréteget, majd az állat hátának zsírjából táplálkozik. Bár a madár közvetlenül nem öli meg a juhot, vérmérgezés által, vagy a szenvedő állat menekülése során bekövetkező balesetből akár halál is származhat.

Voltak anekdotikus jelentések arról, hogy a kea megtámad nyulakat, kutyákat, sőt még lovakat is.[37]

Fenyegetettsége és védelme szerkesztés

 
Egy Artúr-szoros felett fészkelő kea

A helyi tanácsokkal és a juhtenyésztőkkel együtt az új-zélandi kormány fejpénzt fizetett a megölt keákért, mert a madár fosztogatta az állatállományt, főként a juhokat.[37][39] Úgy gondolták, hogy a vadászok csak a gazdaságokban és a tanács területein fogják megölni a keákat, ahol a jutalmat kapják, de néhányan a nemzeti parkokban és Westlandban is vadásztak rájuk, ahol hivatalosan védett volt. A fejpénz 1970-es eltörléséig az azt megelőző száz évben több mint 150 000 példánnyal végeztek.[40] Az 1970-es években, a kea részleges védelmet kapott, miután egy összeírás 5000 madarat számlált. A kormány beleegyezett abba, hogy kivizsgál minden problémás madárról szóló jelentést, és a madarakat eltávolítják a földekről.[22] Teljes körű védelmet csak 1986-ban kapott, amit a Wildlife Act 1953 nevű rendelkezés biztosított számára.

Egy tanulmány, amely a kea elterjedését vizsgálta a Nelson Lakes Nemzeti Parkban, a populáció jelentős csökkenését mutatta 1999 és 2009 között, aminek oka elsősorban a keatojások és fiókák zsákmányolása.[41] A keafészkek megfigyelése céljából videokamerákat állítottak fel Dél-Westlandben, amelyek megerősítették, hogy az erszényesek megölik a kea fiókákat.[42]

Az ólommérgezés (többnyire építőanyagokból) is jelentős oka a keák korai halálozásának.[43][44] Az Aoraki/Mount Cook Nemzeti Parkban élő keákon végzett ólomtoxicitási vizsgálat azt találta, hogy a megvizsgált 38 példány mindegyikében kimutatható a vér ólomszintje, közülük 26 példány esetében ez veszélyesen magas volt.[44] Egy további, a Massey Egyetem által, 15 halott keán 1991 és 1997 között végzett diagnosztikai patológiai vizsgálat megállapította, hogy kilenc madár esetében a vér ólomszintje okozhatta annak halálát.[45] A Victoria Egyetem által 2008-ban végzett kutatások megerősítették, hogy a kea természetes kíváncsisága, ami lehetővé tette, hogy a faj képes legyen alkalmazkodni az extrém környezethez, megnövelheti az ólom megemésztése által bekövetkező mérgezés valószínűségét, azaz minél inkább vizsgálódó a madár viselkedése, a vér ólomszintje valószínűleg annál nagyobb.[46]

Az invazív kártevő emlősök – mint amilyen a hermelin és a közönséges rókakuzu – szabályozására használt toxinokat is összefüggésbe hozták a kea halálozásával. Például, hét keát találtak holtan egy légi oposszumirtási műveletet követően Fox Glacierben, 2008 júliusában,[47] és további hetet 2011 augusztusában, az Ōkārito Erdőben végzett légi irtást követően.[48] A csapdákat szintén kockázatosnak tartják a keára nézve. 2011 szeptemberében rejtett kamerák felvették, ahogy keák csalis hermelincsapdákat törnek fel a Matukituki völgyben. A csapdák több mint 75%-a lecsapott.[49]

Annak ellenére, hogy a faj az Új-zélandi Fenyegetettség-osztályozási Rendszerben (New Zealand Threat Classification System) nemzetileg fenyegetettként (nationally endangered) van besorolva;[50] valamint, hogy az IUCN Vörös Listáján veszélyeztetett státuszú és törvény által védett, a keát még mindig lövik ki szándékosan. Például az 1990-es években egy Fox Glacier-i illetőségű lakos 33 keát ölt meg a gleccser parkolójában,[51] valamint 2008-ban két keát lőttek le és tűztek fel egy jelzőtáblára Arthur Passban.[27]

Magyarországon a Budapesti Állatkertben, a Szegedi Vadasparkban és a Jászberényi Állatkertben láthatók.

Jegyzetek szerkesztés

  1. a b c Benham, W. B. (1906). Notes on the Flesh-eating Propensity of the Kea (Nestor notabilis). Transactions of the Royal Society of New Zealand, 39, 71–89.
  2. Kea Conservation Trust Kea Conservation Status Archiválva 2011. október 9-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  3. Lindsey, T., Morris, R. (2000) Field Guide To New Zealand Wildlife. Auckland: Harper Collins. (ISBN 1-86950-300-7)
  4. BirdLife International: 'Nestor notabilis'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2012.1. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2012. július 5.)
  5. a b c Kea – Mountain Parrot Archiválva 2011. július 20-i dátummal a Wayback Machine-ben, NHNZ. (1 hour documentary)
  6. Gould, J. (1856). On two new species of birds (Nestor notabilis and Spatula variegata) from the collection of Walter Mantell, Esq. Proceedings of the Zoological Society of London, 94–95.
  7. Simpson DP. Cassell's Latin Dictionary, 5, London: Cassell Ltd., 883. o. (1979). ISBN 0-304-52257-0 
  8. Ngā manu – birds, Te Ara - the Encyclopedia of New Zealand. Updated 1 March 2009. Hozzáférés ideje: 21 January 2010.
  9. a b c Wright, T.F., Schirtzinger E. E., Matsumoto T., Eberhard J. R., Graves G. R., Sanchez J. J., Capelli S., Muller H., Scharpegge J., Chambers G. K. & Fleischer R. C. (2008). „A Multilocus Molecular Phylogeny of the Parrots (Psittaciformes): Support for a Gondwanan Origin during the Cretaceous”. Mol Biol Evol 25 (10), 2141–2156. o. DOI:10.1093/molbev/msn160. PMID 18653733.  
  10. a b c Grant-Mackie, E.J., J.A. Grant-Mackie, W.M. Boon & G.K. Chambers (2003). „Evolution of New Zealand Parrots”. NZ Science Teacher 103.  
  11. Juniper, T., Parr, M. (1998) Parrots: A guide to parrots of the world. New Haven, CT: Yale University Press (ISBN 0-300-07453-0)
  12. a b (2005. September) „The evolution of the spindlin gene in birds: sequence analysis of an intron of the spindlin W and Z gene reveals four major divisions of the Psittaciformes”. Mol. Phylogenet. Evol. 36 (3), 706–21. o. DOI:10.1016/j.ympev.2005.03.013. PMID 16099384.  
  13. Schweizer, M., Seehausen O, Güntert M and Hertwig ST (2009). „The evolutionary diversification of parrots supports a taxon pulse model with multiple trans-oceanic dispersal events and local radiations”. Molecular Phylogenetics and Evolution 54 (3), 984–94. o. DOI:10.1016/j.ympev.2009.08.021. PMID 19699808.  
  14. New Zealand Birds | Collective Nouns for birds (the K’s). nzbirds.com, 2011 [last update]. (Hozzáférés: 2011. május 11.)
  15. CRC Handbook of Avian Body Masses by John B. Dunning Jr. (Editor). CRC Press (1992), ISBN 978-0-8493-4258-5.
  16. a b Forshaw, Joseph M.. Parrots of the World; an Identification Guide, Illustrated by Frank Knight (művész), Princeton University Press (2006). ISBN 0-691-09251-6 
  17. Bond, A. B.; Wilson, K. J. and Diamond, J. (1991). Sexual Dimorphism in the Kea Nestor notabilis, Emu 91(1), 12–19. doi:10.1071/MU9910012.
  18. One of world's rarest birds flourishing after DOC work, press release by Chris Carter, Minister of Conservation, 20 January 2006. Hozzáférés ideje: 22 January 2010.
  19. R.N. Holdaway and T.H. Worthy (1993). First North Island fossil record of kea, and morphological and morphometric comparison of kea and kaka Archiválva 2020. november 24-i dátummal a Wayback Machine-ben, Notornis, 40(2), 95–108
  20. Anderson, R. (1986) Keas for keeps. Forest and Bird, 17, 2–5
  21. a b c Bond, A. and Diamond, J. (1992). Population Estimates of kea in Arthur’s Pass National Park, Notornis 39, 151–160.
  22. a b Diamond, J., Bond, A. (1999) Kea. Bird of paradox. The evolution and behavior of a New Zealand Parrot. Berkeley; Los Angeles, CA: University of California Press. (ISBN 0-520-21339-4)
  23. a b Elliott, G., Kemp, J. (1999) Conservation ecology of Kea (Nestor notabilis) Archiválva 2010. május 13-i dátummal a Wayback Machine-ben. Report. WWF New Zealand.
  24. Clever clown of the mountains. University of Vienna - Faculty of Life Sciences, Department of Cognitive Biology. [2011. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 28.)
  25. Cheeky parrot steals tourist's passport, ABC News, 30 May 2009. Hozzáférés ideje: 22 January 2010.
  26. DOC's work with kea. Department of Conservation. [2009. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. augusztus 23.)
  27. a b Arthurs Pass neighbours at odds”, The Press, 2008. február 2. (Hozzáférés ideje: 2011. október 8.) 
  28. Dead kea dumped at Arthur's Pass were shot. Department of Conservation media release
  29. a b Akers, Kate and Orr-Walker, Tamsin. Kea Factsheet Archiválva 2010. június 2-i dátummal a Wayback Machine-ben, Kea Conservation Trust, April 2009. Hozzáférés ideje: 22 January 2010.
  30. Jackson, J. R. (1962). The life of the Kea. Canterbury Mountaineer 31, 120–123.
  31. a b Clark, C.M.H. (1970) Observations on population, movements and food of the kea, Nestor notabilis Archiválva 2020. november 24-i dátummal a Wayback Machine-ben, Notornis, 17, 105–114.
  32. Diamond, J & A. Bond (1989) Note on the lasting responsiveness of a kea Nestor notabilis toward its mirror image Archiválva 2011. október 2-i dátummal a Wayback Machine-ben, Avicultural Magazine 95(2):92–94.
  33. Jackson, J. R. (1960). Keas at Arthur's Pass Archiválva 2022. október 9-i dátummal a Wayback Machine-ben.. Notornis 9, 39–58.
  34. Falla RA, Sibson RB & Turbot EG (1966) A Field guide to the birds of New Zealand. Collins, London (ISBN 0-00-212022-4)
  35. Christina Troup. Birds of open country – kea digging out a shearwater chick Archiválva 2012. október 17-i dátummal a Wayback Machine-ben, Te Ara – the Encyclopedia of New Zealand, Ministry of Culture and Heritage. Updated 20 November 2009. Accessed 22 January 2010.
  36. Gajdon, G.K., Fijn, N., Huber, L. (2006) Limited spread of innovation in a wild parrot, the kea (Nestor notabilis)[halott link]. Animal Cognition, 9, 173–181. doi:10.1007/s10071-006-0018-7
  37. a b c Marriner, G. R. (1906) Notes on the Natural History of the Kea, with Special Reference to its Reputed Sheep-killing Propensities. Transactions of the Royal Society of New Zealand, 39, 271–305.
  38. Jackson, J.R. (1962). Do kea attack sheep? Archiválva 2021. február 18-i dátummal a Wayback Machine-ben Notornis 10, 33–38.
  39. Marriner, G. R. (1907) Additional Notes on the Kea. Transactions of the Royal Society of New Zealand, 40, 534–537 and Plates XXXII-XXXIV.
  40. Temple, P. (1996) The Book of the Kea. Auckland: Hodder Moa Beckett. (ISBN 0-340-600039)
  41. Bloomberg, Simon. „Possums take toll on kea at Nelson Lakes”, The Nelson Mail, 2009. február 21. (Hozzáférés ideje: 2011. október 8.) 
  42. Nest cameras catch attacks on keas”, Fairfax New Zealand, NZPA, 2010. november 18. (Hozzáférés ideje: 2010. november 18.) 
  43. Lead Poisoning. Kea Conservation Trust. [2010. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
  44. a b McLelland, J.M. et al: Kea (Nestor notabilis) Captive Management Plan and Husbandry Manual. Threatened Species Occasional Publication No. 9. Department of Conservation (New Zealand), 1996. április 1. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
  45. Youl, Jennifer: Lead exposure in free-ranging Kea (Nestor Notabilis), Takahe (Porphyrio Hochstetteri) and Australasian Harriers (Circus Approximans) in New Zealand. Massey University, 2009. [2012. április 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
  46. Curiosity kills the kea, study shows”, The Dominion Post, 2009. április 22. (Hozzáférés ideje: 2011. október 8.) 
  47. DOC reviews 1080 use after endangered kea die”, The Dominion Post, 2008. július 30. (Hozzáférés ideje: 2011. október 8.) 
  48. Seven keas dead in wake of 1080 work”, Otago Daily Times, 2011. szeptember 12. (Hozzáférés ideje: 2011. október 8.) 
  49. Ibbotson, Lucy. „Kea 'gangs' breaking into Doc predator control traps”, Otago Daily Times, 2011. szeptember 20. (Hozzáférés ideje: 2011. október 8.) 
  50. New Zealand Threat Classification System lists 2005. Wellington: Department of Conservation (2007). ISBN 0-478-14128-9 
  51. Human-kea conflict. Kea Conservation Trust website. [2011. szeptember 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 23.)

Források szerkesztés

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Kea című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk szerkesztés