Wikipédia

Pharoszi Démétriosz

illír régens
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. március 25.

Pharoszi Démétriosz (ógörög Δημήτριος ἐκ Φάρου / Démétriosz ek Pharu, latin Demetrius Phari; Pharosz, ? – Messzéné, i. e. 214) pharoszi görög származású illír hadvezér, i. e. 227–219 között a kiskorú Pinnész király gyámja és az Illír Királyság régense. A korábban az illír uralkodók mellett helytartói és tanácsadói feladatokat ellátó Démétriosz az első római–illír háború idején (i. e. 229–228) átpártolt a Római Köztársasághoz, majd az illírek vereségével záruló háború után a rómaiak helytartója lett. Az i. e. 227-ben régensi hivataláról lemondott Teuta királyné helyébe lépve átvette az Illír Királyság régensi feladatait. Az i. e. 220-as évek közepétől politikájában fokozatosan Róma ellen fordult: felélesztette az illírek kalózhagyományait, visszafoglalta Atintániát. I. e. 222-től már nyíltan a makedónok oldalán harcolt a Rómával szövetséges koinonok ellen, majd az i. e. 220-ban kirobbant szövetséges háborúban. Róma megelégelte az i. e. 228-as béke felrúgását, és az i. e. 219-es második római–illír háború során leverte Pharoszi Démétrioszt, majd Pinnészt az Illír Királyság teljes jogú uralkodójának ismerte el. A bukott régens Makedóniába menekült, ahol V. Philipposz udvarában kapott oltalmat. Az elkövetkező években a makedón király egyik legfontosabb tanácsadója volt, Illíria feletti hatalma visszaszerzésén munkálkodott, de i. e. 214-ben Messzéné ostrománál életét vesztette.

Pharoszi Démétriosz
az Illír Királyság régense
(Pinnész uralkodása alatt)
Uralkodási ideje
i. e. 227 – i. e. 219
ElődjeTeuta
(Pinnész uralkodása)
Utódjanincs régens
(Pinnész uralkodása)
Életrajzi adatok
Születettnem ismert
Pharosz
Elhunyti. e. 214
Messzéné
HázastársaTriteuta
Sablon • Wikidata • Segítség

Életútja

szerkesztés

A szürakuszaiak által gyarmatosított Pharosz szigetén született többgenerációs görög vagy félig görög család sarjaként.[1] A Pharoszi Démétrioszról elsőként hírt adó Polübiosz jellemzése szerint bátor harcos volt, aki hajlamos volt a mérlegelés legkisebb jele nélkül is belevágni a legvakmerőbb kalandokba. Türelmetlenség jellemezte, céljait azonnal, tettei átgondolása nélkül el akarta érni.[2]

Illír és római szolgálatában

szerkesztés

Amikor az i. e. 230-as években Agrón illír király meghódította Pharosz szigetét, Démétrioszt tette meg helytartójául.[3] Agrón i. e. 231-ben bekövetkezett halála után özvegye, Teuta királyné vette át régensként a királyság irányítását. A kormányzás munkáját segítő tanácsadó testületet állított össze (philoi(wd)), amelynek egyik legfontosabb tagja Pharoszi Démétriosz lett.[4]

A férje háborús törekvéseit továbbvivő Teuta illírjei az i. e. 229-es paxoszi tengeri csata megnyerése után bevették Kerkürát, és Pharoszi Démétrioszt tették meg az ott állomásoztatott illír helyőrség parancsnokának.[5] Úgy fest azonban, hogy Teuta és Démétriosz között eddigre megromlott a viszony. Polübiosz szerint a királyné lesújtó véleménnyel volt a görögről, aki úgy érezhette, hamarosan kegyvesztett lesz.[6] A helytartó ezért titkos tárgyalásokba kezdett Rómával,[7] és amikor az első római–illír háború kitörése után, még mindig i. e. 229-ben Gnaeus Fulvius Centumalus(wd) consul kétszáz hajóból álló flottájával Kerküra alá érkezett, Démétriosz a kezére adta a szigetet.[8] Ezt követően az illíriai viszonyokat jól ismerő Démétriosz csatlakozott az innen északra, Teuta birodalma felé hajózó rómaiakhoz, és a római sereg hasznos tanácsadójának bizonyult a továbbiakban.[9] A rómaiak oldalán harcolt akkor is, amikor felszabadították Issza szigetét az ostromló illírektől.[10] Szolgálataiért cserébe a római szenátus a háború végeztével megtette szülőföldje, Pharosz szigete és a közeli dalmáciai partok – egyes források szerint az elhódított illíriai területek[11] – helytartójává.[12]

Régensi uralma

szerkesztés

Miután i. e. 227-ben Teuta lemondott régensi hivataláról, Démétriosz feleségül vette Agrón második feleségét, Triteutát, ezzel – és a rómaiak jóváhagyásával – a kiskorú Pinnész király régense lett.[13] Régensi uralma első éveiről nem szólnak az ókori történeti munkák, az i. e. 220-as évek közepétől azonban egyre inkább a Rómával szemben megfogalmazott hatalmi törekvéseivel tűnt ki.[14] Amikor i. e. 225-ben Róma az Alpok felől Etruriát lerohanó gallok elleni háborúval volt elfoglalva, Pharoszi Démétriosz a római és görög hajósok által egyaránt rettegett, a mai Isztria-félszigeten élt hisztrónokkal(wd) szövetkezve visszavezette az illíreket a kalózkodás gyakorlatához.[15] Appianosz tanúsága szerint ugyanebben az időszakban fegyverrel visszavívta az addig Róma protekturátusát élvező atintánok koinonját is, így az Illír Királyság ismét határos lett Makedóniával.[16] Nem véletlen tehát, hogy néhány évvel később, i. e. 222-ben Démétriosz már III. Antigonosz makedón király oldalán harcolt a kleomenészi háborúban. A Spárta végső vereségét hozó szellasziai csatába(wd) személyesen vezette 1600 illír harcosát.[17] Polübiosz krónikája szerint a győztes csatát követően III. Antigonosz arról kapott híreket, hogy „illírek” rohanták le Makedóniát és az országot dúlják.[18] Miután a Pharoszi Démétriosz vezette illírek a makedónok oldalán harcoltak, Neritan Ceka(wd) szerint kétféle értelmezése merülhet fel ennek az epizódnak. Az egyik szerint valójában a makedónok évszázados ellenségei, a dardánok támadták meg az országot. A másik elmélet szerint viszont a Démétriosz Róma-ellenes politikáját ellenző cseperedő király, Pinnész támogatói állhattak Makedónia megtámadása mögött.[19]

I. e. 220-ban Démétriosz Szkerdilaidasszal együtt kilencven hajóból álló flottával Lisszosztól délre hajózott, ami már az első római–illír háborút lezáró i. e. 228. évi béke rendelkezéseinek nyílt megszegése volt.[20] A peloponnészoszi Pülosz sikertelen megostromlását követően kettéváltak. Démétriosz ötven lembosszal a Kükládok szigeteit fosztogatta, míg Szkerdilaidasz negyven hajója élén az aitóliai(wd) Naupaktosz(wd) felé vette az irányt.[21] Az ifjú makedón király, V. Philipposz ezalatt nagy tettvággyal szervezte a hegemóniáért, és a végső soron Róma ellen folytatott harcot, i. e. 220-ban kitört a szövetséges háború(wd).[22] Pharoszi Démétriosz csatlakozott a szövetséghez, és makedón megbízásból az aitóliai partvidékét fosztogatta.[23] Ugyanebben az időszakban Szkerdilaidasz az ellenséges táborban, aitól zsoldban dúlta az akháj partokat,[24] de a zsákmánnyal elégedetlenül végül ő is csatlakozott a szövetségesekhez.[25] A helyzet egyre kaotikusabb lett a Balkán-félszigeten, s a zűrzavart kihasználva az illír harcosok a legkülönfélébb hadszíntereken tűntek fel ezekben az években. Démétriosz 220–219 telén elfoglalta az atintán területek határán fekvő Dimalét, és nagyobb helyőrséget telepített a városba.[26] Szkerdilaidasz évi 20 talentumos kompenzáció fejében harminc lemboszt bocsátott Makedónia rendelkezésére, emellett i. e. 219-ben fia, Pleuratosz vezetésével négyszáz illír harcolt Kréta szigetén.[27] Noha Róma a punok elleni második háborújára készülődött, a szenátus végül mégis úgy döntött, hogy a várhatóan hosszúra nyúló pun hadjárat előtt okosabb lenne az illíriai helyzetet orvosolni és Pharoszi Démétriosztól megszabadulni.[28]

Pharoszi Démétriosz tisztában volt vele, hogy a Rómával való összecsapás csupán idő kérdése. Ezért politikai ellenfeleit meggyilkoltatta, és saját embereit állította kulcspozíciókba. Megerősítette Dimalé várát, hatezer harcosa élén pedig Pharosz szigetére húzódott vissza, hogy ott várja be a támadást.[29] A római hadsereg i. e. 219 tavaszán Lucius Aemilius Paullus consullal az élén kikötött az illíriai Apollóniában, és egy héten belül bevette Dimalé várát.[30] Ezt követően egyenesen Pharosz alá hajózott, ahol egy figyelemelterelő hadművelet segítségével bevette a várat.[31] A hatezer illír harcos nagy része elesett, a várat pedig a földdel tették egyenlővé a rómaiak.[32] Pharoszi Démétriosz nem várta be az ostrom végét, még annak befejezése előtt elmenekült, és V. Philipposz pellai udvarában kért oltalmat. Régensi uralma i. e. 219 nyarán véget ért.[33]

 Bővebben: Második római–illír háború

Makedón szolgálatban

szerkesztés

Pharoszi Démétriosz pártfogója, V. Philipposz tanácsadója lett. Titus Livius krónikája szerint Róma ugyan követséget küldött a makedón udvarba, hogy Démétriosz kiadatását követelje, de a makedón uralkodó nem teljesítette kérésüket.[34] Démétriosz Makedóniából követte az illíriai eseményeket, készen állva arra, hogy száműzetését megszakítva újból átvegye a kormányrudat.[35] A helyzet eleinte számára kedvezően alakult hazájában. Az Illír Királyságot tovább kormányzó, fiatal és gyengekezű Pinnész nem tudott úrrá lenni a vesztes háború nyomában kibontakozó társadalmi válságon.[36] Utódja és egyben atyai nagybátyja, az i. e. 217-től uralkodó Szkerdilaidasz ugyan tartotta magát a Róma-barát politikához, és eleinte katonai sikereket is elkönyvelhetett a makedónokkal szemben, ezek rövid életűeknek bizonyultak.[37] Démétriosz már akkor arra buzdította a makedón uralkodót, hogy rohanja le Illíriát, és az Adriai-tenger partjáról indítson hadjáratot Itáliába, amikor i. e. 218-ban Róma elveszítette Hannibállal szemben a trebiai csatát.[38] Philipposz azonban csak két év elteltével, i. e. 216-ban vezette száz lemboszból álló flottáját az illíriai Apollónia alá, de végül harc nélkül visszatért kikötőibe.[39]

A következő évben, i. e. 215-ben a makedón uralkodó szövetséget kötött Hannibállal abban a reményben, hogy közös erővel vereséget mérhetnek Rómára, és felszabadíthatják „Kerkürát, Apollóniát, Epidamnoszt, Pharoszt, Dimalét, a parthinok és az atintánok földjét, Pharoszi Démétrioszt pedig visszahelyezhetik jogaiba, a rómaiak által elbitorlott Illír Királyságba”, ahogy Polübiosz írta.[40] Bár a tervből nem lett semmi, az albán történész, Neritan Ceka azt sejteti, hogy Pharoszi Démétriosz volt az egyezség mögött álló értelmi szerző.[41] A következő évben, i. e. 214-ben aztán kitört az első római–makedón háború(wd), amelynek során a makedónok végül i. e. 213-ban elfoglalták az Illír Királyság nagy részét.[42]

Pharoszi Démétriosz azonban ezt már nem érhette meg. Fegyverrel kezében vesztette életét i. e. 214-ben a peloponnészoszi Messzéné(wd) ostrománál.[43]

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ Ceka 2013 :177.; Šašel Kos 2013 :178.
  2. ↑ Ceka 2013 :183–184.
  3. ↑ Wilkes 1992 :115. Vö. Šašel Kos 2013 :176.
  4. ↑ Ceka 2013 :177.
  5. ↑ Wilkes 1992 :160.; Schütz 2002 :72.; Përzhita 2012 :120.; Ceka 2013 :180.; Šašel Kos 2013 :176., 178.
  6. ↑ Wilkes 1992 :160.; Schütz 2002 :72.; Ceka 2013 :180.
  7. ↑ Wilkes 1992 :160.; Schütz 2002 :72.; Ceka 2013 :180.
  8. ↑ Pollo & Puto 1981 :18.; Wilkes 1992 :160.; Jacques 2009 :121.; Ceka 2013 :180.; Šašel Kos 2013 :177.; Zavalani 2015 :20.
  9. ↑ Wilkes 1992 :160–161.; Ceka 2013 :180.
  10. ↑ Ceka 2013 :180.
  11. ↑ Wilkes 1992 :161.; Šašel Kos 2013 :178.
  12. ↑ Ceka 2013 :181.; Šašel Kos 2013 :178.; Zavalani 2015 :20.
  13. ↑ Pollo & Puto 1981 :18.; Wilkes 1992 :162., 167.; Schütz 2002 :72.; Jacques 2009 :121–122.; Ceka 2013 :181.; Šašel Kos 2013 :178.; Zavalani 2015 :20.
  14. ↑ Pollo & Puto 1981 :18.; Jacques 2009 :122.; Ceka 2013 :181–182.; Šašel Kos 2013 :178.; Zavalani 2015 :20–21.
  15. ↑ Wilkes 1992 :163., 185.; Jacques 2009 :122.; Ceka 2013 :181–182.; Šašel Kos 2013 :179. Wilkes arról számol be, hogy a római flotta i. e. 221-ben felvette a harcot a kalózokkal, de a csata kimenetele nem ismert.
  16. ↑ Wilkes 1992 :162.; Ceka 2013 :182.
  17. ↑ Wilkes 1992 :162.; Jacques 2009 :111.; Ceka 2013 :182.
  18. ↑ Ceka 2013 :182.
  19. ↑ Ceka 2013 :182.
  20. ↑ Wilkes 1992 :162–163.; Schütz 2002 :72.; Ceka 2013 :182., 404.; Šašel Kos 2013 :178–179.
  21. ↑ Wilkes 1992 :163.; Ceka 2013 :182.
  22. ↑ Jacques 2009 :111.; Ceka 2013 :183. Vö. Zavalani 2015 :21.
  23. ↑ Ceka 2013 :182–183., 404.
  24. ↑ Wilkes 1992 :163.; Ceka 2013 :183., 404
  25. ↑ Ceka 2013 :183.
  26. ↑ Dautaj 1972 :137. Vö. Wilkes 1992 :163.
  27. ↑ Ceka 2013 :183., 404.
  28. ↑ Wilkes 1992 :163.; Schütz 2002 :72.; Jacques 2009 :112.; Ceka 2013 :183.; Zavalani 2015 :21.
  29. ↑ Wilkes 1992 :163–164.; Ceka 2013 :183.; Šašel Kos 2013 :179.
  30. ↑ Dautaj 1972 :137.; Wilkes 1992 :163.; Schütz 2002 :72.; Jacques 2009 :122.; Ceka 2013 :183.; Šašel Kos 2013 :179.; Zavalani 2015 :21.
  31. ↑ Wilkes 1992 :164.; Schütz 2002 :72.; Ceka 2013 :183.
  32. ↑ Wilkes 1992 :164.; Zavalani 2015 :21.
  33. ↑ Wilkes 1992 :164.; Schütz 2002 :72.; Jacques 2009 :112., 121.; Ceka 2013 :183.; Šašel Kos 2013 :179.; Zavalani 2015 :21.
  34. ↑ Wilkes 1992 :164.; Jacques 2009 :112., 121.; Ceka 2013 :185.
  35. ↑ Wilkes 1992 :165.; Jacques 2009 :112.
  36. ↑ Wilkes 1992 :164.; Ceka 2013 :184.
  37. ↑ Wilkes 1992 :164–165.; Jacques 2009 :122.; Schütz 2002 :72.; Ceka 2013 :184–185.
  38. ↑ Wilkes 1992 :165.; Përzhita 2012 :120–121.; Ceka 2013 :185.
  39. ↑ Wilkes 1992 :165.; Përzhita 2012 :121.; Ceka 2013 :185–186.
  40. ↑ Dautaj 1972 :137.; Wilkes 1992 :165–166.; Jacques 2009 :112.; Ceka 2013 :186.
  41. ↑ Ceka 2013 :186.
  42. ↑ Wilkes 1992 :165–167.; Jacques 2009 :112.; Ceka 2013 :185–188.
  43. ↑ Ceka 2013 :184.; Šašel Kos 2013 :179.

Források

szerkesztés
  • ↑ Ceka 2013: Neritan Ceka: The Illyrians to the Albanians. Tirana: Migjeni. 2013. ISBN 9789928407467  
  • ↑ Dautaj 1972: Burhan Dautaj: Zbulimi i qytetit ilir Dimal (’Dimalé illír város feltárása’). Iliria, I. évf. 2. sz. (1972) 135–150. o.
  • ↑ Jacques 2009: Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386  
  • ↑ Përzhita 2012: Luan Përzhita: Skerdilaidi – komandant ushtarak dhe sundimtar i shtetit ilir (217–205 para Krishtit) / Skerdilaid – military leader and ruler of the Illyrian state (B.C. 217–205). Iliria, XXXVI. évf. (2012) 109–122. o.
  • ↑ Pollo & Puto 1981: Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X  
  • ↑ Šašel Kos 2013: Marjeta Šašel Kos: The Roman conquest of Illyricum (Dalmatia and Pannonia) and the problem of the northeastern border of Italy. Studia Europaea Gnesnensia, VII. évf. (2013) 169–200. o.
  • ↑ Schütz 2002: Schütz István: Fehér foltok a Balkánon: Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Budapest: Balassi. 2002. ISBN 9635064721  
  • ↑ Wilkes 1992: John Wilkes: The Illyrians. Oxford;  Cambridge: Blackwell. 1992. = The Peoples of Europe, ISBN 0631146717  
  • ↑ Zavalani 2015: Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671  


A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Pharoszi_Démétriosz&oldid=27006339”