Pingvinalakúak

Pingvinalakúak
	Evolúciós időszak: Paleocén – jelen
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata);
Altörzság:	Állkapcsosok (Gnathostomata);
Főosztály:	Négylábúak (Tetrapoda);
Csoport:	Magzatburkosok (Amniota);
Osztály:	Madarak (Aves);
Csoport:	Carinatae;
Alosztály:	Neornithes;
Alosztályág:	Újmadárszabásúak (Neognathae);
Öregrend:	Neoaves;
Csoport:	Passerea;
Csoport:	Ardeae;
Csoport:	Aequornithes;
Rend:	Pingvinalakúak (Sphenisciformes); Sharpe, 1891
Család:	Pingvinfélék (Spheniscidae); Bonaparte, 1831
Elterjedés
	Elterjedési területük
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Pingvinalakúak témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Pingvinalakúak témájú kategóriát.

A pingvinalakúak (Sphenisciformes) a Madarak (Aves) osztályának egyik rendje, melybe csak egyetlenegy család, a pingvinfélék (Spheniscidae) tartozik.

2014-ben 48 jellegzetes madárfajnak feltérképezték a teljes genomját, köztük a pingvinét és a viharmadár nevű testvértaxonját;^[1] ebből a kutatásból kitudódott, hogy e két madárrend körülbelül 60 millió évvel ezelőtt vált szét (95% CI, 56.8-62.7).^[2] A pingvinalakúak és a viharmadár-alakúak (Procellariiformes) alkotják az úgynevezett Austrodyptornithes csoportot.

Előfordulásuk

Szinte kizárólag a Föld déli féltekéjén élnek, többnyire Dél-Amerika mérsékelt övi partvidékén és a környező szigeteken. Két fajuk az Antarktisz partvidékén telepedett meg. A hideg tengeráramlatokkal jóval északabbra is eljutnak: több fajuk a szubtrópusokon, sőt, egy az Egyenlítő vidékén honos.

Megjelenésük, felépítésük

A pingvinek különös testalkatú madarak. A legnagyobb pingvinféle 115 centiméter, a legkisebb csak 40 centiméter magas. Mivel sarló alakú, hegyes szárnyukat a repüléshez hasonló módon – bár a levegő helyett a vízben történő helyváltoztatáshoz, úszáshoz – használják, mellcsonti tarajuk nem redukálódott úgy, mint például a futómadaraké: a tarajon és a széles lapockán hatalmas izmok tapadnak. Szárnyuk jobban hasonlít a halak vagy a delfinek uszonyára, mint más madarak szárnyára: a durva, lapos evezőfelülethez a rövid és széles szárnycsontok adnak vázat. Négyujjú, rövid, durva úszóhártyás lábuk annyira hátul van, hogy a szárazon csaknem egyenesen állnak. Nincs térdük, ezért nem tudnak ülni. Mivel nem tudnak ülni, állva, a farkukra támaszkodva pihennek – éppen ezért farktollaik merevek, mint a harkály hasonló funkciót ellátó farktollai. Rövid farkuk általában 32 tollú.

Csőrük egyenes, oldalról összenyomott.

Orsó alakú testük a szárazon nehézkes, viszont a víz alatt rendkívül áramvonalas. A közegellenállás csökkentését szolgálják rövid, lapos, testük teljes felületén növő tollaik is. Ez a tollazat a hőt rosszul szigeteli, ezért a pingvinek bőre alatt vastag zsírréteg van. A tollak a zsírréteg alól erednek. Szárnyukon nem nőnek evezőtollak.

Hasuk fehér, hátuk fekete.

Csontjaikban a velő olajos.

Életmódjuk

Minden más madárnál jobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Idejük java részét a vízben töltik, ahol halakat, tintahalakat és rákokat (krillt) fognak maguknak, esetenként 20 m-nél is mélyebbre merülve. Szárnyuk csak a vízben evezésre alkalmas, repülni nem tudnak vele. Másodpercenként kettőt-hármat is csapva a víz alatt hajtják magukat előre, mintha ott repülnének – a leggyorsabban úszó pingvinek sebessége eléri a 36 km/h-t. Eközben az e célokra átalakult lábukkal kormányoznak, illetve fékeznek. Úszásuk leginkább a delfinfélékéhez hasonlít, és azokhoz hasonlóan időnként ki is szökkennek a vízből. Az aranytollú pingvin, amely éppen e szokásáról kapta a nevét, akár 1,5 méter magas parti sziklákra is ki tud így ugrani.

A szárazföldön kiegyenesedett testtartással, totyogva, de meglehetősen gyorsan haladnak. A törmeléklejtőkön akár 300 m magasra is felkapaszkodhatnak. Jeges felszíneken hasra fekszenek, és magukat a szárnyukkal hajtva csúsznak.

Annak érdekében, hogy vedléskor a kihulló tollak helyén maradó lukak ne rontsák hőszigetelésüket, az új tollak előbb kezdenek el nőni, és valósággal kitolják maguk elől a régieket. A tollváltás ideje néhány hét, és a madár számára igen megerőltető.

Szárnyukat nem tudják se teljesen kinyújtani, se teljesen összehajtani.

Sajátos színösszeállításuk a vízben jól álcázza őket: alulról a halak a víz felszínéhez hasonlónak látják fehér hasukat, fekete hátuk pedig a tengerfenék színébe olvad be, így a felettük úszó ragadozók (pl. a leopárdfóka) kevésbé veszik észre őket.

A szaporodási időszakban a költőhely és a tenger között ingáznak. Egyébként a tengereken töltik szabad idejüket, szigeteken (esetleg jégtáblákon) pihennek meg.

Telepesen fészkelő madarak; a fészekszomszédok tollazatuk apró sajátosságairól felismerik egymást. Ezt több fajnál a fejen növő dísztollak is elősegítik. Többségük (a király- és a császárpingvin kivételével) kettő, legfeljebb három tojást rak. Kicsinyeik pelyhesek és fészeklakók. Fészkeiket meglehetősen szegényesen, növényekkel bélelik ki.

A szárazföldön természetes ellenségük alig akad, csak a halfarkasok, a tokoscsőrű madarak és az óriás viharmadarak fosztják ki időnként fészkeiket. A vízben fő ellenségeik a fókák (különösen a leopárdfóka) és a fogascetek.

Természetvédelmi helyzetük

Királypingvin (Aptenodytes patagonicus)

Az ember régebben vadászta, húsát, zsírját és bőrét egyaránt feldolgozta, sőt az ürülékét, a tengerpartokon felhalmozódott pingvinguanót is kitermelte. Így például a Macquarie-szigeten hosszú évtizedekig mintegy évi 150 ezer pingvint vertek agyon, hogy pingvinolajat főzzenek zsírjukból – ráadásul behurcolták a szigetekre a fészkeket kifosztó vándorpatkányt is.

Délnyugat-Afrikában tojásaikat ínyencségként fogyasztották.

A tengeri olajszennyezések veszélyesek rájuk, mert a tollaikra rakódó olajréteg rontja hőszigetelésüket. Szakszerű kezeléssel a pingvinek az olajtól megtisztíthatók.^[3]

Globális felmelegedés

A globális felmelegedés eltérően hat rájuk: a galápagosi pingvin élőhelyét például veszélyezteti, a királypingvint viszont a sziklás partok terjeszkedésével új élőhelyekhez juttatja.

Rendszertani besorolásuk és kifejlődésük

Egyes, újabb kutatások arra utalnak,^[4]^[5] hogy filogenetikus taxonnév Spheniscinae, mely a modern pingvineket foglalja össze, tulajdonképpen Spheniscidae-ként kéne használni. Továbbá a Sphenisciformes nevű filogenetikus taxonnevet egy röpképtelen gyűjtőtaxonná állítanák át, melynek új neve Pansphenisciformes lenne, ez pedig ugyanazt a szerepet játszaná, mint a Linné-féle Sphenisciformes; azzal a különbséggel, hogy beléje helyeznék az összes repülésre is képes kezdetleges „előpingvint” is – azokat is, amelyeket, csak ezután fedeznének fel.^[5] De mivel a pingvinféléken belül a különböző alcsaládok rokonsági kapcsolatai még nem tisztázódtak, sőt a pingvinalakúak pontos helye sem ismert a madarak családfáján, a szócikkben használt rendszerezés a Linné-féle felállítást követi.

Törzsfejlődésük már nagyon régen különvált a madarak többi rendjétől; az első pingvinfélék maradványai a harmadkorból kerültek elő; egy nemük (az Anthropornis) közel emberméretű volt.

A pingvinek törzsfejlődését már sokan kutatták, 2005-ig pedig számos írás készült e tárgyról. A pingvin kövületek eléggé töredékesek, azonban a csontok mérete nagy változatosságra hagy következtetni, az apró fajoktól kezdve, az emberméretükig. A kutatóknak sikerült biogeográfiailag megalkotni a fejlődésük menetét. Sőt a modern nemek evolúciója manapság már majdnem teljesen tisztázott.^[4]^[6]^[7]^[8]

A kezdetleges pingvinnek a kréta–tercier kihalási esemény után jelentek meg, valahol Új-Zélandtól délre és az antarktiszi Marie Byrd Land környékén.^[4] A lemeztektonika miatt manapság e két terület, körülbelül 4000 kilométerre van egymástól, de akkortájt, csak 1500 kilométer volt köztük. A mai pingvinek legújabb közös őse és az ők testvérkládjuk, valamikor a campaniai-maastrichti kréta időszaki korszakok határán élhetett, körülbelül 70-68 millió évvel ezelőtt. Habár kövületek az eredeti őstől még nem kerültek elő, annyi biztos, hogy a kréta időszak végén – habár nem is úgy néztek ki, mint a mai fajok -, a pingvinek csoportja már jól elkülönült a többi madártól. Mivel ekkortájt a világ egy nagymértékű kihalási eseményen ment keresztül, nagy a valószínűsége annak, hogy a pingvinek ekkori ősei még röpképesek voltak – repülő madarak könnyebben rátalálnak a szűkös táplálékforrásra, mint a röpképtelenek.

Rendszerezésük

Bóbitás pingvin vagy makarónipingvin (Eudyptes chrysolophus)

Pápaszemes pingvin (Spheniscus demersus), Boulders Beach, Dél-afrika

A családba négy alcsalád tartozik, viszont ezekből három már csak fosszilis állapotban. Az egyetlen recens alcsaládba, az úgynevezett Spheniscinaeba tartozik az összes ma élő faj. A modern pingvinfajok igazi száma rendszerezőtől függően változó; de általában 18-20 faj körül forog. Egyesek szerint a fehérszárnyú pingvin (Eudyptula albosignata) önálló fajt képez, míg mások a kék pingvin (Eudyptula minor) alfajának vélik, Eudyptula minor albosignata név alatt.^[9]^[10] Ezen kívül más pingvinek helyzete is eléggé bonyolult.^[11] A kutatók még nem tudják, hogy a Royal-pingvin (Eudyptes schlegeli) a bóbitás pingvinnek (Eudyptes chrysolophus) egy színváltozata-e; és hogy az aranytollú pingvinnek (Eudyptes chrysocome) vannak-e alfajai, vagy mindegyikük egy külön faj.

Akárhogy is legyen, Marples (1962),^[12] Acosta Hospitaleche (2004),^[13] és Ksepka et al. (2006).^[4] kutatók rendszerezése alapján a Spheniscinae alcsaládban 6 madárnem és 22 faj van (ezekből 2 kihalt és 1 bizonytalan helyzetű):

Spheniscinae – modern pingvinek; az egyetlen alcsalád, melyben élő fajok is vannak
- Aptenodytes Miller, JF., 1778 – 2 élő faj és 1 fosszilis faj
- Eudyptes Vieillot, 1816 – 8 élő faj és 1 kihalt faj (az élők között bizonytalan helyzetűek is vannak)
- Eudyptula Bonaparte, 1856 – talán 2 élő faj
- Megadyptes Milne-Edwards, 1880 – 1 élő faj és 1 kihalt faj
- Pygoscelis Wagler, 1832 – 3 élő faj és 3 fosszilis faj
- Spheniscus Brisson, 1760 – 4 élő faj és 4 fosszilis faj

†Palaeeudyptinae Simpson, 1946 – középső-késő eocén? – középső miocén
†Palaeospheniscinae – kora miocén – kora pliocén
†Paraptenodytinae – késő eocén – kora pliocén

Incertae sedis, azaz bizonytalan helyzetűek (az alábbi nemek nincsenek alcsaládokba foglalva, vagy a pingvinalakúak között bazálisnak számítanak):
- Waimanu – bazális (középső-késő paleocén)
- Perudyptes (középső eocén; Atacama-sivatag, Peru) – bazális?
- Spheniscidae gen. et sp. indet. CADIC P 21 (Leticia középső eocén; Punta Torcida, Argentína)^[5]
- Delphinornis (középső/késő eocén? – kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika) – Palaeeudyptinae, bazális, új alcsalád 1?
- Marambiornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika) – Palaeeudyptinae, bazális, új alcsalád 1?
- Mesetaornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika) – Palaeeudyptinae, bazális, új alcsalád 1?
- Tonniornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika)
- Wimanornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika)
- Duntroonornis (késő oligocén; Otago, Új-Zéland) – talán Spheniscinae
- Korora (késő oligocén; Dél-Canterbury, Új-Zéland)
- Kairuku (késő oligocén; Kelet-South Island, Új-Zéland)
- Platydyptes (késő oligocén; Új-Zéland) – talán nem monofiletikus csoport; Palaeeudyptinae, Paraptenodytinae vagy új alcsalád?^[14]
- Spheniscidae gen. et sp. indet. (késő oligocén/kora miocén; Hakataramea, Új-Zéland)^[6]
- Madrynornis (Puerto Madryn késő miocén; Argentína) – talán Spheniscinae
- Pseudaptenodytes (késő miocén/kora pliocén)
- Dege (kora pliocén; Dél-Afrika) – talán Spheniscinae
- Marplesornis (kora pliocén) – talán Spheniscinae
- Nucleornis (kora pliocén; Duinfontain, Dél-Afrika) – talán Spheniscinae
- Tereingaornis (középső pliocén; Új-Zéland)
- Inguza (késő pliocén) – talán Spheniscinae; korábban Spheniscus predemersus
- Palaeoapterodytes (késő oligocén/kora miocén; Argentína)
- Kumimanu

A kora oligocén korszakban élt Cruschedula revola Ameghino, 1899 nevű madarat, korábban pingvinalakúnak tartották, azonban 1943-ban a holotípus újravizsgálása után áthelyezték a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába.^[15] Az 1980-ban végzett további kutatások, ezt az áthelyezett taxont a madarakon belül incertae sedis – bizonytalan helyzetű státuszra tette, azaz még a rendje sem ismert ennek a madárnak.^[16]

Jegyzetek

↑ doi:10.1126/science.1253451
↑ doi:10.1186/2047-217X-3-27
↑ National Geographic Magyarország 2006. május 15-i cikke tengeri olajszennyezés áldozatául esett pingvinekről
↑ ^a ^b ^c ^d Ksepka, D. T. B., Sara; Giannini, Norberto P; (2006). „The phylogeny of the living and fossil Sphenisciformes (penguins)”. Cladistics 22 (5), 412–441. o. DOI:10.1111/j.1096-0031.2006.00116.x.
↑ ^a ^b ^c Clarke, Julia A.; Olivero, Eduardo B. & Puerta, Pablo (2003). „Description of the earliest fossil penguin from South America and first Paleogene vertebrate locality of Tierra Del Fuego, Argentina”. American Museum novitates 3423, 1–18. o. [2007. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:<0001:dotefp>2.0.co;2 10.1206/0003-0082(2003)423<0001:dotefp>2.0.co;2. ISSN 0003-0082. (Hozzáférés: 2015. június 15.)
↑ ^a ^b (2006) „Multiple gene evidence for expansion of extant penguins out of Antarctica due to global cooling”. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences 273 (1582), 11–7. o. DOI:10.1098/rspb.2005.3260. PMID 16519228. PMC 1560011.
↑ doi:10.1111/j.1096-0031.2005.00065.x
↑ doi:10.1093/molbev/msj124
↑ Williams
↑ Davis; Lloyd S. & Renner; M. (1995). Penguins. London: T & A D Poyser. ISBN 0-7136-6550-5
↑ Banks, Jonathan C.; Mitchell, Anthony D.; Waas, Joseph R. & Paterson, Adrian M. (2002). „An unexpected pattern of molecular divergence within the blue penguin (Eudyptula minor) complex”. Notornis 49 (1), 29–38. o. [2007. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. június 15.)
↑ Marples, B. J. (1962): Observations on the history of penguins. In: Leeper, G. W. (ed.), The evolution of living organisms. Melbourne, Melbourne University Press. pp. 408–416.
↑ (spanyolul) Acosta Hospitaleche, Carolina (2004) Los pingüinos (Aves, Sphenisciformes) fósiles de Patagonia. Sistemática, biogeografía y evolución. Doctoral thesis, Department of Natural Sciences and Museum, Universidad Nacional de La Plata. La Plata, Argentina.
↑ Platydyptes novaezealandiae; holotype. Collections Online. Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa. (Hozzáférés: 2010. július 16.)
↑ Simpson, G.G. (1946). „Fossil penguins”. Bulletin of the American Museum of Natural History 81.
↑ (1985) „Faunal Turnover in South American Fossil Avifaunas: The Insufficiencies of the Fossil Record”. Evolution 39 (5), 1174–1177. o. [2009. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/2408747. JSTOR 2408747. (Hozzáférés: 2015. szeptember 2.)

Források

ITIS szerint a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe tartozik
zipcodezoo.com szerinti rendszerbesorolása
Uránia állatvilág. Madarak. Gondolat Kiadó (1978). p. 28–30.
Williams; Tony D.. The Penguins – Spheniscidae. Oxford University Press (1995). ISBN 0-19-854667-X
Simpson, G.G. 1971: A review of the pre-Pliocene penguins of New Zealand. Bulletin of the American Museum of Natural History, 144: 321–378. Abstract & PDF

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Penguin című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

Képek az interneten a családba tartozó fajokról
Video of penguins Archiválva 2008. április 13-i dátummal a Wayback Machine-ben
Pingvin.lap.hu - linkgyűjtemény
Two new fossil penguin species found in Peru. news.nationalgeographic.com
Information about penguins at pinguins.info
Integrated Taxonomic Information System
Penguin information on 70South
Penguin research projects on the web
Penguin videos and photos on the Internet Bird Collection
Penguin World
Penguins in Te Ara the Encyclopedia of New Zealand
Seaworld Penguin Information
"Lessons in a Land of Wind and Ice" from National Wildlife Magazine 1/15/2010
Live 24/7 camera inside a penguin habitat

Madárportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[Jarvis2014-1] :10.1126/science.1253451

[LiC2014-2] :10.1186/2047-217X-3-27

[3] National Geographic Magyarország 2006. május 15-i cikke tengeri olajszennyezés áldozatául esett pingvinekről

[Ksepka-4] Ksepka, D. T. B., Sara; Giannini, Norberto P; (2006). „The phylogeny of the living and fossil Sphenisciformes (penguins)”. Cladistics 22 (5), 412–441. o. DOI:10.1111/j.1096-0031.2006.00116.x.

[Clarke-5] Clarke, Julia A.; Olivero, Eduardo B. & Puerta, Pablo (2003). „Description of the earliest fossil penguin from South America and first Paleogene vertebrate locality of Tierra Del Fuego, Argentina”. American Museum novitates 3423, 1–18. o. [2007. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:<0001:dotefp>2.0.co;2 10.1206/0003-0082(2003)423<0001:dotefp>2.0.co;2. ISSN 0003-0082. (Hozzáférés: 2015. június 15.)

[Baker-6] (2006) „Multiple gene evidence for expansion of extant penguins out of Antarctica due to global cooling”. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences 273 (1582), 11–7. o. DOI:10.1098/rspb.2005.3260. PMID 16519228. PMC 1560011.

[B&G-7] :10.1111/j.1096-0031.2005.00065.x

[Slack-8] :10.1093/molbev/msj124

[Williams-9] Williams

[Davis_&_Renner-10] Davis; Lloyd S. & Renner; M. (1995). Penguins. London: T & A D Poyser. ISBN 0-7136-6550-5

[Banks-11] Banks, Jonathan C.; Mitchell, Anthony D.; Waas, Joseph R. & Paterson, Adrian M. (2002). „An unexpected pattern of molecular divergence within the blue penguin (Eudyptula minor) complex”. Notornis 49 (1), 29–38. o. [2007. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. június 15.)

[Marples-12] Marples, B. J. (1962): Observations on the history of penguins. In: Leeper, G. W. (ed.), The evolution of living organisms. Melbourne, Melbourne University Press. pp. 408–416.

[Acosta-13] (spanyolul) Acosta Hospitaleche, Carolina (2004) Los pingüinos (Aves, Sphenisciformes) fósiles de Patagonia. Sistemática, biogeografía y evolución. Doctoral thesis, Department of Natural Sciences and Museum, Universidad Nacional de La Plata. La Plata, Argentina.

[14] Platydyptes novaezealandiae; holotype. Collections Online. Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa. (Hozzáférés: 2010. július 16.)

[Simpson1946-15] Simpson, G.G. (1946). „Fossil penguins”. Bulletin of the American Museum of Natural History 81.

[olson1985-16] (1985) „Faunal Turnover in South American Fossil Avifaunas: The Insufficiencies of the Fossil Record”. Evolution 39 (5), 1174–1177. o. [2009. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/2408747. JSTOR 2408747. (Hozzáférés: 2015. szeptember 2.)

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]

[14]

[15]

[16]