Sune Bergström

Karl Sune Detlof Bergström (Stockholm, 1916. január 10. – Stockholm, 2004. augusztus 15.) svéd biokémikus. 1982-ben Bengt Samuelssonnal és John R. Vane-nel közösen elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat a prosztaglandinok izolálásáért és szerkezetük felderítéséért.

Sune Bergström
Született	Sune Karl Bergström 1916. január 10. Stockholm
Elhunyt	2004. augusztus 15. (88 évesen) Stockholm
Állampolgársága	svéd
Házastársa	Maj Nelly Nelly Bergström
Szülei
Foglalkozása	biokémikus
Iskolái	Stockholmi Egyetem
Kitüntetései	orvostudományi Nobel-díj (1982)
A Wikimédia Commons tartalmaz Sune Bergström témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Tanulmányai

Sune Bergström 1916. január 10-én született Stockholmban, Sverker Bergström és felesége, Wera Wistrand gyermekeként. A középiskola befejezése után a Karolinska Intézetben kezdett dolgozni biokémiai asszisztensként: Erik Jorpes mellett a zsírok és szteroidok kutatásában vett részt. Főnöke segítségével 1938-ban egyéves kutatási ösztöndíjat kapott a Londoni Egyetemre, ahol elsősorban az epesavak biokémiájával foglalkozott. Bergström úgy tervezte, hogy Edinburghban folytatja a munkáját, de a második világháború kitörése miatt az ösztöndíját leállították. A Karolinska Intézetben tanult tovább, ahol 1940-ben BSc diplomát szerzett és ugyanebben az évben viszont elnyert egy svéd-amerikai ösztöndíjat, amely segítségével két évig a Columbia Egyetemen tanulhatott és közben a Squibb Orvostudományi Kutatóintézetben a koleszterin autooxidációját tanulmányozta.

1942-ben visszatért Svédországba és a Karolinskán tanulva 1944-ben orvosdoktori és biokémiai doktori fokozatot szerzett, majd az egyetem Orvostudományi Intézetének biokémiai osztályán kezdett dolgozni. A későbbi Nobel-díjas Hugo Theorell-lel együttműködve a linolsav autooxidációját kutatta, és felfedezte és izolálta az oxidációért felelős enzimet.

A prosztaglandinok

Bergström egy 1945-ös élettani konferencián találkozott Ulf von Eulerrel (a noradrenalin felfedezőjével, aki 1970-ben szintén Nobel-díjat kapott), aki akkoriban a prosztaglandint tanulmányozta. A 30-as években megfigyelték, hogy az állatok mesterséges megtermékenyítésére használt ondófolyadéknak összehúzó, utána pedig lazító hatása van a méh simaizmaira. Von Euler izolálta az általa a prosztatáról prosztaglandinnak elnevezett anyagot és úgy találta, hogy az erek simaizmaira is hasonló hatással van. Miután tudomást szerzett Bergström sikeres enzimizoláló munkájáról, adott neki egy mintát a prosztaglandin további tisztítása céljából.

Bergström elkezdte a munkát, de aztán egy időre félretette, mert kutatási ösztöndíjat kapott a Bázeli Egyetemre. 1947-es hazatérése után a Lundi Egyetem élettani kémiai professzorává nevezték ki. Kezdetben sok idejét elvette a háború alatt visszaesett kutatási tevékenység felpezsdítése és a laboratóriumok felszerelése, de aztán Bengt Samuelsson egyetemi hallgató segítségével újra elővette a prosztaglandin témáját. Kiderült, hogy a prosztaglandin nem egy anyag, hanem inkább egy vegyületcsoport és 1957-re sikerült birkaondóból két tiszta vegyületet izolálni. Egy évvel később Bergströmöt a Karolinska Intézet kapott kémiaprofesszori állást, ahová Samuelsson is követte. 1962-re hat, A-tól F-ig jelölt prosztaglandint sikerült meghatározni.

Bergström és Samuelsson ezután felderítették, hogy a prosztaglandinok bioszintézise zsírsavakból történik és meghatározták biológiai funkcióikat. Javasolták klinikai alkalmazásukat olyan érrendszeri problémák esetén, amelyeket a simaizmok ellazításával enyhíteni lehet, mint például magas vérnyomás esetén. Kimutatták, hogy a prosztaglandinokkal megelőzhető az aszpirin gyomorfekélyt okozó mellékhatása, vagy szülés és abortusz esetén fokozhatóak a méh összehúzódásai.

1963 és 1966 között Bergström a Karolinska orvosi tanszékének dékánja volt, 1969-től 1977-ig pedig az intézmény rektora. 1975 és 1987 között ő látta el a Nobel Alapítvány igazgatótanácsának elnöki tisztét, 1977-1982 között pedig a WHO orvostudományi tanácsadó testületét vezette. 1981-ben felhagyott az oktatással és teljes munkaidejét a kutatásnak szentelte.

Elismerései

1982-ben Sune Bergström, Bengt Samuelsson és az angol John Vane orvostudományi Nobel-díjat kapott a prosztaglandinok kutatásában végzett tevékenységükért. Bár a Nobel Alapítvánnyal való kapcsolata miatt etikai problémák merülhettek volna fel, de ahogyan a The New York Times írta: "a legtöbb tudós egyetért, hogy csak idő kérdése volt, hogy a Dr. Bergström által vezetett alapítvány jutalmazni fogja a kutatásait; a munkája túl fontos volt ahhoz, hogy a látszólagos összeférhetetlenség miatt ne vegyenek tudomást róla".

Bergström számos tudományos testületnek volt tagja, többek között a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának, az Amerikai Tudományos Akadémiának, a Szovjet Tudományos Akadémiának és az NDK-beli Academia Leopoldinának. 1977-ben megkapta az Albert Lasker-díjat, 1975-ben pedig a Columbia Egyetem Louisa Gross Horwitz-díját.

Családja

Sune Bergström 1943-ban vette feleségül Maj Gernandtot. 1955-ben született fiuk, Rurik Bergström; ugyanebben az évben Karin Pääbo észt vegyésszel folytatott viszonyából megszületett másik fia, Svante Pääbo, aki a paleogenetika egyik megalapítója lett.

Sune Bergström 2004. augusztus 15-én halt meg hosszú betegség után Stockholmban.

Források

• Sune K. Bergström – Biographical NobelPrize.org
• Sune K. Bergström Notable Names Database
• Sune Karl Bergström Biography faqs.org
• Wolfgang Saxon: Sune Bergstrom, Biochemist and Nobel Winner, Dies at 88 The New York Times August 17, 2004