Szent Gertrúd
Helftai Nagy Gertrúd (német: Gertrud die Große von Helfta), egyházi nevén Nagy Szent Gertrúd (olaszul: Santa Gertrude; Türingia, 1256. január 6. – Helfta kolstor , 1301 v. 1302. november 17.) német bencés apáca, misztikus, a Karib-térség védőszentje.[1]
Szent Gertrúd | |
Születése | |
1256. január 6. Türingia | |
Halála | |
Helfta kolstor | |
Tisztelete | |
Ünnepnapja | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Gertrúd témájú médiaállományokat. |
Élete
szerkesztésÖtéves korában a minden bizonnyal árva kislány a frissen alapított helftai kolostorba került, ahol haláláig, négy évtizeden át élt. Éles eszű gyermekként az apátság kitűnő iskolájában tanult, s novícia lett. Huszonhat évesen fogadalmat tett, amikor látomása letérítette a tudományos pályáról az apácaélet felé.
Írásai apró megjegyzéseiből részletesen kirajzolódik a kolostor, amelyet 1258-ban egy mansfeldi gróf alapított, egy Eisleben közeli, szép völgyben. Viszonylag nagy területen létesült, egy kis patak futott végig a rétek között, a gyümölcsösön át, s mindezt erdő vette körül, még a falakon belül. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, s anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást. Amint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, nyitottak volt a ferencesek és a domonkosok elvei irányában is. Neki is egy ideig egy domonkos szerzetes volt a lelki vezetője.
Az apátnő 1261-től 1290-ig Hackeborni Gertrúd, Magdeburgi Szent Mechthild kántornő nővére volt. A szent életű apácafőnöknő termékeny vezetése alatt Helfta mellett még két másik kolostor alapítására is igény támadt. A környék nemes családjai szívesen adták leányaikat a kolostorba nevelésre. Sokan közülük, akik eredetileg azért jöttek ide, hogy varrni, hímezni, olvasni és énekelni tanuljanak, némi latin és ógörög nyelvismeret elsajátítása mellett, látván a nővérek őszintén bensőséges életét, ahelyett hogy visszatértek volna a szülői házba, magukra öltötték a fátyolt, s az avval járó kötöttségeket; a szüzességi és szegénységi fogadalmakat. A zárdának az iskola melletti híres kódexmásoló műhelyéből egymás után jöttek ki a könyvmásolás és a miniatúrafestészet remekei.
A liturgia megélése jelentette mégis Gertrúd számára vallásos miszticizmusa kiteljesedését.
Jelenései
szerkesztésA nagy apáca a helftai kolostorban 1281-ben kezdődő látomásait Insinuationes divarae pietatis cím alatt írta le. Egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást, amely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további részében egészen átadja magát Jézusnak. Maga előtt látta a Krisztust és hallotta szavát: „Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni. Te mindezideig ellenségeimmel együtt a föld porát etted, és a föld töviseiből szívtál magadba néhány csepp mézet. Jöjj hozzám, én isteni erőmmel akarlak megitatni téged.” Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Ő félrehajtotta, és meglátta egészen közelről Krisztus szent kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor a Fiú kézen fogta őt.
Gertrúd ezt a leírást a következő imádsággal zárja: „Én Teremtőm és Megváltóm, az én ellentmondó érzületemet édes igád alá hajtottad. Attól az órától fogva a lelkem vidám volt és békességben élt. Kezdtem futni keneteidnek illata után, s hamarosan tapasztaltam, hogy szerelmed igája, amely korábban oly elviselhetetlennek tűnt, szelíd és könnyű.”
Leírja azt is, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt, aki beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült a Krisztuséban az utolsó vacsorán, amikor fejét a keblére hajthatta. Gertrúd a maga természetes egyszerűségében megkérdezte tőle: „Miért nem írtál ezekről a dolgokról?” János pedig azt válaszolta neki: mert először Krisztus Egyház iránti szeretetének kellett kibontakoznia, s mert Jézus Szíve dobbanásának először az elöregedett és kihűlt szeretetű világot kellett fölhevítenie.
Művei
szerkesztésA Legatus Divinae Pietatis (Az Isteni Jóság Küldötte) című könyv összegyűjtött kinyilatkoztatásait és elmélkedéseit tartalmazza. Az öt könyvből a másodikat egyértelműen Gertrúd írta, amely elkülönül a másik négytől nagyszerű latin stílusával. Aki írta, jól ismerte a klasszikus próza művészetét; s világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki magát, miközben művészien alkalmazza annak, belső formája szerint is elválik a többitől.
Szellemi képességei messze túlszárnyalták az átlagost. Megtérése előtt – saját szavai szerint – eltökélte, hogy „egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében”. S valóban, csodálatra méltó, hogy milyen átfogó műveltsége volt ennek az apácának,s ugyanakkor nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.
Szentírási szövegeket fordított nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és a segítséget kérők szavát. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára. Egyedül ezért jegyezte föl a kinyilatkoztatásokat is.
Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen tapasztalatairól. Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságosabb tények, mint számunkra a nyilvánvaló földi dolgok. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek nála, jönnek-mennek, és úgy beszélgetnek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek.
Különleges jelentőségű számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és kinyilatkoztatásban megvilágosodik előtte: mindig újra látja Jézust, a megtestesült Istent a szenvedésben, a Megváltót megnyitott Szívvel, az Emberfiát, aki ugyanakkor a megdicsőült Úr, az örök Főpap, s aki az ég örök liturgiájában vagy az Egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg neki.
Halála után a közelállók megpróbálták megörökíteni lelki kincseit, ezért állították össze a Legatus című gyűjteményt. A következő időkben azonban Gertrúdot szinte teljesen elfelejtették. Csak 1550 után – és a következő két évszázadban, amint Franciaországban a Jézus Szíve-tisztelet egyre inkább elterjedt – fedezték föl és adták ki a műveit. Ezekben a hangsúlyt főképp Jézus emberi Szívének tiszteletére helyezték át, jóllehet Gertrúd lelkisége sokkal tágasabb, s jámborsága a Megtestesülés misztériumának egészére támaszkodik.
Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba, november 16-ra. 1739-ben áthelyezték november 15-re, de amikor Nagy Szent Albert ünnepét 1932-ben bevezették, 16-ra került vissza. Mára 17-e bizonyult halála napjának.
Magyarul
szerkesztés- A két atyafi szent szüzek Gertrudis és Mechtildis imádságos könyve, melly a mézzelfolyó könyvekből kivétetvén ki-adattatott és szép imádságokkal meg-hosszabbíttatott; Weinmüller Ny., Komárom, 1799
- A két sz. szűz atyafi Gertrudis és Mechtildis imádságos könyve, sok szép imádságokkal, énekekkel és keresztútjárással megbővítve; Szigler Ny., Komárom, 1854
- A két sz. szűz atyafi Gertrudis és Mechtildis imádságos és énekes könyve, melly a' b. sz. Mária szeplőnélküli fogantatásának ünnepére tartandó imádságokkal és a szent keresztútjárás módjával megbővíttetett; Bucsánszky, Pest, 1859
- Szalézi Szent Ferenc–Szent Gertrud: Napi imák; Szalézi Művek, Rákospalota, 1938
- Az isteni szeretet követe; ford. Dombi Márk; Szent István Társulat, Budapest, 1939
Emlékezete
szerkesztés- Csodatévő kútja Molenbeek-Saint-Jeanban a középkor óta ismert zarándokhely.
- Lelkigyakorlatos kultúrája szintén azóta példaértékű.
- Bambergi Szent Ottó róla nevezte el az egyik általa alapított kórházat.
Korona, liliom, egerek és macska.
Neki szentelt templomok
szerkesztés- Workum, Nagytemplom
- Podkraj egyik temploma, 15. század
- Orizaba churriguereszk stílusú temploma
- Wichelen Szent Gertrúd-temploma (Sint-Gertrudiskerk)[1]
- Eichstätti kápolnája, ahová „Gebehard, Eichstätt püspöke csodálatos, majdnem élő képeket festetett” (Ottó-kori művészet).[2]
Irodalom
szerkesztés- Alfons M. Zimmermann: Gertrud. In: Neue Deutsche Biographie (NDB). Band 6, Duncker & Humblot, Berlin 1964, ISBN 3-428-00187-7, S. 334 (Digitalisat). (németül)