Szerkesztő:Mathae/Arab1

Szajf ad-daula (arab betűkkel سيف الدولة [Sayf ad-Dawla]), eredeti nevén Ali ibn Abdalláh al-Hamdáni (arab betűkkel علي بن عبد الله الحمداني [ʿAlī ibn ʿAbdallāh al-Ḥamdānī]; 916. június 22. – Aleppó, 967. január 28/február 8.) a Hamdánidák dinasztiájába tartozó arab hadvezér, az önálló aleppói fejedelemség megalapítója volt. Eleinte fivére, a moszuli fejedelemséget birtokló Nászir ad-daula oldalán harcolt Mezopotámiában, majd Észak-Szíriát meghódítva önálló államiságot alapított. Nevét bátor és eredményes bizánci háborúival írta be a történelembe, de irodalompártolóként is nagy hírnévre tett szert. A hatalmas császárság végül felülkerekedett rajta, és élete utolsó éveiben emírsége fennmaradásáért kellett kilátástalan harcot vívnia.

Származása

Apja Abu l-Hajdzsá Abdalláh ibn Hamdán, a 10. század első harmadának kiváló hadvezére volt, aki Munisz al-Muzaffar, a Bagdadi Kalifátus főparancsnoka legközelebbi hívei közé tartozott. Abu l-Hajdzsá 929-ben puccsot hajtott végre al-Muktadir kalifa ellen, de egy palotaforradalom heteken belül restaurálta az uralkodó hatalmát, a hadvezér pedig az általa trónra juttatott Káhir mellett harcolva veszett oda. Két fiú maradt utána: al-Haszan, aki ekkor már elég idős volt, hogy apja távollétében helyette igazgassa a moszuli tartományt, illetve Ali, aki – ha hihetünk a 13. századi Ibn Záfir közlésének – ekkor nem egészen tizenhárom éves volt.

Az első sikerek

Ali ibn Abdalláh először 931-ben bukkan föl a forrásokban: ekkor nagybátyja, Szaíd ibn Hamdán anatóliai hadjáratán vett részt, amelyet Szamoszata felmentésére és Meliténé visszafoglalására indított a bizánci ostromlók ellen. 934-ben a bátyja nevében levert egy beduin lázadást Rasz al-Ajn környékén. Miután a testvérpár a szétesőfélben lévő kalifátushoz az első főemír, Muhammad ibn Ráik kinevezése után is lojális maradt, ar-Rádi kalifa 937 folyamán mindkettejüknek díszruhákat, zászlókat, lovakat és más ajándékokat küldött jutalomképpen. Ebben az időben Ali testvére fontos hadvezérévé nőtte ki magát. 936-ban állt először a Bizánc elleni háború élére, és sikerült is felmentenie Amidát és Szamoszatát, ám hamarosan lázadás tört ki a hátországban, így kényszerű távozása miatt az utóbbi erősség végül mégis bizánci kézre került. Az Ali vezette hadsereg feladata lett a lázadó Dijár Bakr-i kormányzó, Ali ibn Dzsaafar leverése Arzanban, amit sikeresen végre is hajtott. A hadjárat folytatásaképpen a délnyugati Dijár Mudart is megtisztította a Numajr és a Kusajr-törzsbe tartozó, dúló-fosztogató nomádoktól, és rövidesen ezt tartományt is megszerezte a helytartó, Badr al-Harsáni távozását követően. A két felső-mezopotámiai (dzsazírai) területet fivére alárendeltjeként igazgatta.

938-ban ismét ő állt a bizánciak elleni hadjárat élére: észak felé, Hiszn Zijád vidékére vonult, amit elfoglalt, majd a domesztikosz elől kelet felé vonult, és október 9-én fényes győzelmet aratott felette. 939 őszén Kálikala felmentésére indult, a bizánciak pedig visszavonultak közeledése hírére. Ali a határvidéken telelt, majd 940 tavaszán a Van-tó partján lévő Tajtavánába vonult, ahol összehívta a környék örmény és arab fejedelmeit, és erőfölényét demonstrálva több, stratégiai fontosságú erősséget elvett tőlük (pl. a dzsazírai utat felügyelő Bitliszt, valamint a taroni és kálikalai út melletti erősségeket). Néhány várat kénytelen volt ostrommal bevenni. Bár a Van-vidék történetéről nem sok konkrétumot tudunk az elkövetkező évtizedekben, intézkedéseivel feltehetően biztosította a Hamdánidák főségét a térségben. Ezután a bizánci Khaldia tartományt dúlva-pusztítva indult haza: egy felháborodott bizánci megjegyzés hatására – miszerint olyan pökhendien bánt az őt felkereső görög követekkel, mintha már Kolóneiánál állnának hadai – egészen Kolóneiáig tört előre, majd visszavonulás közben több alkalommal is megütközött a görög főparancsnok seregével, és minduntalan győzelmet aratott.

A bagdadi hatalmi harcokban

„A dinasztia kardja”

A Hamdánidák akkor avatkoztak a kalifátus ellenőrzése felett kirobbant harcokba, amikor 942-ben Ibn Ráikot másodszor is elüldözték ellenfelei: a megbukott főemír al-Muttaki kalifa társaságában északra, a neki segítséget ígérő moszuli helytartóhoz indult. Az Ali által vezetett segélyhadak Tikrítnél találtak a menekülőkre, akiket Moszulba kísértek – a bizalmatlan al-Haszan azonban nem fogadta őket, hanem vagyonát a városból kimenekítve közvetítők útján kezdett tárgyalásokba velük. Végül megállapodtak egy személyes találkozóban, ahol a moszuli helytartó – arra hivatkozva, hogy Ibn Ráik a kalifa életére tört – meggyilkoltatta a főemírt (április 11.). Rövidesen ő kapta meg a főemíri kinevezést, mellé pedig a Nászir ad-daula („a dinasztia/birodalom megsegítője”) tiszteleti nevet. A legtöbb forrás szerint öccse is ekkor nyerte el a Szajf ad-daula nevet, de ha nem is – amint Miszkavajh állítja –, kétségkívül már ekkor számos uralkodói kegyben részesült.

A hamdánida sereg június 4-én vonult Bagdadba, amit a Baríditák – adóbérlőből lett húzisztáni és baszrai hadurak – serege kiürített. Nászir ad-Daula főemírsége alatt Szajf ad-Daula felelt a hadsereg irányításáért. A barídita haderő csak Vászitig vonult vissza és visszatéréssel fenyegetett, ezért a főemír is komoly előkészületeket tett a közelgő összecsapásra. Végül augusztusban indult meg a támadás. Nászir ad-daula al-Madáinig (Szeleukeia-Ktésziphón) vonult, öccse pedig innen nem messze, Kíl (más szövegekben Gíl) mellett megütközött az ellenséggel. A háromnapos ütközetben (augusztus 17-19) a Hamdánidák győztek, Ali pedig fogolyparádét tartott szeptember 1-jén Bagdadban. (Miszkavajh ehhez az eseménysorozathoz köti a Szajf ad-daula címmel való kitüntetését.)

Küzdelem Túzún ellen

Szajf ad-daula hamarosan bevonult a kiürített Vászitba, de szándékával ellentétben nem tudott Baszrára támadni: nem maradt fedezet a zsold fizetésére, a katonák pedig megtagadták az engedelmességet. (Hiába támadta meg, összehangolt támadásban reménykedve, a húzisztáni buvajhida fejedelem, Ali ibn Búja a Baríditák fővárosát: egymaga nem bírt vele.) Szajf ad-daula igyekezett egyezkedni a seregével, de az 943. május 8-án Túzún, a korábbi bagdadi rendőrfőnök vezetésével fellázadt, kirabolta a hadvezér sátrát, őt pedig menekülésre késztette. Mire Bagdadba ért, fivére már szintén elmenekült: az éhínség sújtotta, vallási villongásoktól szenvedő fővárosban nem érezte magát biztonságban (a kalifa is szervezkedett ellene), így május 12-én visszavonult Moszulba. Fivére május 14-én ért Bagdadba, ahonnan jobbnak látta gyorsan utána menni.

Túzún rövidesen bevonult a városba, és őt nevezték ki főemírré. Ezt Nászir ad-daula nem fogadta el, és a rövidesen Túzúnból is kiábránduló Muttakinak is segítséget nyújtott abban, hogy októberben Tikrítbe szökjön – igaz, fogadásával sokáig késlekedett. Túzún, aki addig délen harcolt a Baríditák ellen, észlelte a bajt, és gyors békét kötve északra vonult. December 25-26-án súlyos vereséget mért Szajf ad-daulára a Tikrít melletti harcokban. A hamdánida hadvezér vereségében nagy szerepe volt, hogy a seregében szolgáló beduinok dezertáltak, ezért sietett maradék csapataival megbüntetni őket, így némi presztízst visszaszerezve térhetett vissza Moszulba. A béketárgyalásokon a kalifa harcias álláspontját támogatta, és meg is győzte békére hajló fivérét. A 944 áprilisában vívott harbai csata azonban katasztrofális vereséggel zárult, a testvérpár pedig a kalifával együtt Nuszajbínig menekült, míg ellenfelük elragadta székvárosukat. Míg Nászir ad-daula tárgyalásokba kezdett Túzúnnal, a kalifa a Dijár Mudar-i Rakkába települt át, ahol megpróbált önállósodni: tárgyalásokba kezdett Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd egyiptomi fejedelemmel és a főemírrel is. Bátyja távollétét Szajf ad-daula arra próbálta kihasználni, hogy átvegye az ellenőrzést a kalifa felett, de nem járt sikerrel; végül Harránba vonult vissza a közelgő egyiptomi fenyegetés elől. Al-Ihsíd, miután elűzte az Észak-Szíriát nemrég meghódító al-Huszajn ibn Szaíd al-Hamdánit, Nászir és Szajf ad-daula unokatestvérét, felkereste a kalifát Rakkában, de nem tudott vele megállapodni a támogatásáról, így rövidesen hazatért. Nászir ad-daula már május végén elismerte Túzúnt főemírnek, aki cserébe elismerte őt az egész Dzsazíra és Szíria urának. (Szeptember végén al-Muttaki is visszatért Túzúnhoz, aki azonban megvakíttatta és letette az intrikus kalifát.) Szajf ad-daula egy időre visszatért Nuszajbinba, és innen kért pénzt és katonákat bátyjától az Ihsíd távozása nyomán kiürült Szíria meghódítására. Nászir ad-daula egy ideig most is húzódozott (eredetileg Szajf ad-daula akart Szíriára támadni egy évvel korábban is, mégis unokatestvérüket küldte), de végül megadta a kért segítséget.

Szajf ad-daula fejedelemsége

Az önálló állam kialakítása

A bátyjától kapott sereg élén október 29-én érkezett Aleppóba. A város kormányzója idejekorán elébe járult meghódolni, hasonlóan Antiochia helytartójához. Szajf megbecsüléssel fogadta a hódolókat, és Homszig vonult akadály nélkül: Ihsíd helyben maradó erői nem vállalták az összecsapást. Egyiptom csak tavasszal reagált: az utóbb nagy hatalomra szert tevő Abu l-Miszk Káfúr és Fátik hadai Homsz és Hamá között, az Orontész egy hídjánál, Rasztannál csaptak össze a hamdánida sereggel. Az egyiptomiak azonban pánikszerűen megfutamodtak, emiatt sokan odavesztek a hídon, Szajf ad-daula pedig rengeteg foglyot ejtett, akiket nagylelkűen szabadon engedett. A menekülő Káfúr egész Szíriát kiürítette, így ellenfele elkezdte szervezni a damaszkuszi bevonulást. A kudarc megrendítette Ihsíd hatalmát, aki április 12-én személyesen vonult hadba. Míg Szajf ad-daula bevonult Damaszkuszba, Ihsíd a palesztinai Ramlából próbált tárgyalni vele: Damaszkusz kiürítéséért cserébe ígéretet tett bizonyos összeg kifizetésére és a többi hódítás elismerésére, ő azonban elutasította az ajánlatot. Egy áruló tisztje rövidesen kizárta Damaszkuszból, mire jobbnak látta észak felé vonulni. Csatára csak május/június során került sor Kinnaszrínnál, amiben az egyiptomi fejedelem csellel elsöprő győzelmet aratott. A hamdánida hadúr Aleppóba, majd Rakkába vonult vissza, a nyomában haladó egyiptomiak pedig kifosztották Aleppót, de nem üldözték tovább. A felek 945 október-november folyamán békét kötöttek: eszerint Antiochia, Homsz és Aleppó Szajf ad-dauláé maradt, akinek Ihsíd még fizetést is ígért; a békét az egyiptomi fejedelem lányának vagy unokahúgának feleségül vétele pecsételte volna meg.

A békét az borította fel, hogy 946 júliusában Ihsíd váratlanul meghalt Damaszkuszban. Káfúr, miután leverte az ezt követő lázongást, és eltemette urát Jeruzsálemben, hazaindult Egyiptomba, hogy biztosítsa Ihsíd fia, Unúdzsúr zökkenőmentes öröklését. Távozását követően a damaszkuszi lakosság azonnal behívta Szajf ad-daulát. Az emír ezúttal, úgy tűnik, végleg át akart költözni: családját és kincseit is magával vitte, és komoly pénzügyi intézkedéseket hozott – a helyiek nagy bosszúságára. Ezután Palesztina megszerzésére indult, ám az új egyiptomi uralkodó és nagybátyja, Abu l-Muzaffar az ikszáli csatában súlyos vereséget mért rá 946. december 26-án, Názáret közelében. A kudarcot követően Szajf ad-daula titokban kimentette a családját Damaszkuszból, majd a sivatagon át Homszba menekült, anélkül, hogy üldözték volna.

A vereségbe belenyugodni nem tudó Szajf beduinsereget gyűjtött, de azt 947 tavaszán szétverték Adzránál, és Káfúr ezúttal az üldözésére indult. Az egyiptomiak június-júliusban vették be Aleppót, míg Szajf ismét Rakkában húzta meg magát; Káfúr végül egy alsó-egyiptomi lázadás miatt visszavonult, kis helyőrséget hagyva Aleppóban. Ez nem tudta magát tartani, és október-novemberben kapitulált. Ezúttal már a hamdánida is jobbnak látta békét kötni: immár pénzbeli kártérítés nélkül, de a többi feltételt megismételve született megállapodás. (Az egyiptomi engedékenység mögött annak felismerése állt, hogy Észak-Szíria megtartása felesleges teher, hiszen sem északi, sem keleti ambícióikat nem dédelgettek a Nílus-völgy urai, viszont a 930-as évek óta állandóan katonai erővel kellett kivonulniuk, hogy megtarthassák. A térség feláldozásával ráadásul egy ütközőállam született Bizánc és az esetleges keleti ellenségek felé.) Ezzel stabilizálódott önálló hatalma. Teljes legitimitását már 946-ban elnyerte, amikor al-Mutí kalifa – aki ekkor már a buvajhida Muizz ad-daula védnöksége alatt állt – elismerte a hamdánida uralmat Észak-Szíriában. Elméletileg Nászir ad-daula lett minden, öccse által meghódított terület ura is, de a gyakorlatban Szajf ad-daula teljesen függetlenül irányította fejedelemségét, és a későbbiekben sem volt túlzottan intenzív kapcsolata a fivérével.

Szajf ad-daula területei

Szajf ad-daula fejedelemségét szokás aleppói emírségnek is nevezni, ami annyiban jogos, hogy az elsődleges fejedelmi székhely az észak-szíriai nagyváros volt, és a későbbiekben valóban a környező térségre szűkült le az itt székelő fejedelmek befolyása. Az alapító uralkodó azonban mindvégig jóval nagyobb területet ellenőrzött. Birtokában maradt ugyanis két felső-mezopotámiai tartomány is: az Eufrátesz kanyarulatában fekvő Dijár Mudar (legfontosabb települései: Rakka, Harrán és Edessza), valamint az Anatóliával határos Dijár Bakr (főbb központjai: Majjáfárikín és Amida). Utóbbi központja, Majjáfárikín afféle második fővárosként szolgált Szajf ad-daula uralkodása alatt, aki gyakran töltötte itt az idejét, és családi mauzóleumát is itt építtette fel. Birtokai keleten nagyjából a Hábúrig terjedtek: a folyó vidékének települései (a legfontosabb közülük Rasz al-Ajn) már fivére birtokát képezték.

A szír térségben Szajf ad-daula birtokai délen nagyjából a Palmüra–Homsz–Tripoli vonalig terjedtek. A palmürai romváros oázisa csupán a Szír-sivatag északi részén még ellenőrizhető terület déli határát jelölte ki, ekkoriban már rég nem működött jelentős településként. Homsz és környéke Szajf ad-daula birtokát képezte, az ihsídida kézben lévő Damaszkusztól egy sivatagosabb terület választotta el. A kikötőváros ezzel szemben megmaradt egyiptomi uralom alatt, a hamdánida birtokok tőle északra húzódtak.

A szír térség nyugati határa a Földközi-tenger volt. Az aleppói fejedelemnek nem voltak jelentősebb kikötői (azok a keresztes korban csak épültek ki), és nagyon úgy tűnik, hogy nem is törekedett arra, hogy tengeri hatalommá váljon. A kalózkodás és tengeri hadviselés feladata a kilikiai muszlimokra maradt: a tarsusi emírség ugyanis 946-ban, Ihsíd halála után elismerte Szajf ad-daula főségét. Földrajzi zártsága okán Kilikia a későbbiekben is egyfajta autonómiát őrizhetett meg, és fontos szerepet töltött be a bizánci háborúkban.

A görög birodalom elleni harcok az északi határvidéken zajlottak. Szajf ad-daula ellenőrzése alá tartozott a teljes muszlim–bizánci határvidék végvárrendszere (Szugúr) és az ezt eltartó határsáv (Avászim) is, aminek fenntartása hatalmas költségeket emésztett fel. A korban az erődhálózat legfontosabb tagja a Ceyhan völgyét ellenőrző Martüropolisz (Maras), a keletebbre fekvő Adata (Hadasz), illetve az Eufrátesz-völgyben álló Szamoszata (Szumajszát) volt. A messze északkeletre fekvő Kálikala (a mai Erzurum) nem illeszkedett szervesen ebbe a rendszerbe, és hamarosan el is veszett a muszlimok számára.