Szerkesztő:Milei.vencel/cath
A középkori Európában egy sor olyan vallási közösség jött létre, amelyre a katolikus egyház az eretnekség bélyegét sütötte. A középkorban eretneknek tartott irányzatok, szekták közé tartozott a katharok mozgalma is, amely igen nagy hatást gyakorolt a kontinens történelmére. Történetük szorosan egybefonódik a francia királyok országegyesítő munkájával is.
A katharizmus gyökerei egészen az ókorig visszanyúlnak a gnosztikus, manicheus tanításokig. Alapvető tanításuk volt, hogy a világ, amelyben élnek, eredendően gonosz. Szerintük a világot egy gonosz isten teremtette, akit a keresztények Sátánnak hívnak, és azt vallották, hogy a halál után a lelkek újjászületnek, így elszakadnak az anyagi világtól, és az anyagtalan mennybe kerülnek. A földi létet próbatételnek fogták fel, amellyel győzni lehet a gonosz felett. De ez csak azok jutalma, akik egyszerű, bűn nélküli életet élnek. Az így élőket nevezték perfectinek, azaz igaznak: ők megtehették, hogy eltöröljék egy személy minden bűnét, és így lehetővé tegyék az anyagi világból a mennybe való eljutását.
A katharok Isten megismerésének útját keresték, és ehhez az ismeretet első kézből akarták megszerezni, amihez nem volt szükség sem papokra, sem egyházi hierarchiára. Nem hittek a házasság intézményében, önmegtartóztató életet éltek, így a szexualitástól is igyekeztek tartózkodni, amit igen szigorú böjt egészített ki: semmilyen állattól származó ételt, így halat, tojást sem fogyasztottak. A kathar vallás egyike volt azon mozgalmaknak, amely a nemek közötti teljes egyenjogúságot hirdette, a férfiak és a nők között csak a fizikai különbséget ismerték el. Az esküt, szóljon az bármiről is, bűnnek tartották, ezért is nem támogatták a házasság intézményét, de ez nem volt olyan szigorú szabály, aki akart, megházasodhatott. Az eskü tagadásáról szóló elvnek inkább gazdasági-társadalmi hatása volt, hiszen akár szóban, akár írásban köttetett egy-egy üzleti megállapodás, eskünek számított, nem is beszélve a hűbéri esküről.
A katharok legfontosabb szertartása a consolamentum névvel illetett Szentlélek-keresztelés volt. Ezt a püspök vagy diakónus adta fel kézrátétellel a felavatandó perfectnek (szellemi vezetőnek) vagy egy haldokló betegnek. A jelölt ilyenkor arról nyilatkozott, hogy hűségesen kitart az úton, ami rá vár, így kiszabadulhatott a földi körforgásból, a mennybe juthatott. Mivel nagyon szigorú elvek mentén élték mindennapjaikat, a legszigorúbb szabályok betartása a perfectekre hárult, akiket a hívők tiszteltek, házról házra küldve rejtegettek. Ha valaki a tökéletesség útjára kívánt lépni, erre lehetősége volt közvetlenül a halála előtt is: felvehette a consolamentumot, és reménykedhetett, hogy halála után lelke egy perfect testében születik újjá, ahonnan a végső megváltás már csak egy lépés volt. Sokan ezért a consolamentum után kifejezetten be akarták fejezni életüket, halálra böjtölték magukat, így elkerülve, hogy bűnt kövessenek el. A toulouse-i grófok, a dél-francia nemesség, a városi lakosok a katolikusnál hitelesebb és nagyságrendekkel olcsóbb egyháznak látták ezt a mozgalmat, így a nemesek hallgatólagosan békén hagyták a birtokaikon élő katharokat.
Önmegtartóztatás minden szinten A kathar eretnekség (katharosz = tiszta) a 10. században jelenhetett meg, de az első tényleges utalás 1143-ból Köln környékéről származik, ahol a helyi papok levélben panaszolták el a mozgalom egyre nagyobb sikereit. A korai katharok vándorprédikátorok voltak, akik a vidéket járva bírálták az egyre nagyobb vagyonokat felhalmozó egyházat és a világiak gazdagodását. Egyszerű kétkezi munkából éltek szegénységben, önmegtartóztatást, szigorúnak mondható böjtöt tartva. Két évtizeddel később Kölnben többüket máglyahalálra ítéltek, de az csak olaj volt a tűzre. Egyre inkább terjedni kezdett a mozgalom, és a 12. század végére már Franciaországba, Flandriába, Itáliába és Angliába is eljutottak a tanítások.
Dél-Franciaországban, Provence vidékén terjedt el leginkább, ami összefüggésben volt a társadalmi, gazdasági viszonyokkal. Ez a terület volt a legfejlettebb a királyságban, a gazdasági-kulturális élet fellegvára. Egyik legkorábbi déli központjukról, Albi városáról albigenseknek is nevezték őket ekkor már. 1167-ben Saint-Félix de Caramanban a katharok már saját zsinatot tartottak, amelyen egy keletről, Bizáncból érkezett tanító is részt vett. Ez a tény is utal arra, hogy az ebben az időben a Balkán-félszigeten megjelenő bogumil tanok és a kathar tanítás között volt valamiféle kapcsolat. Az még ma sem teljesen tisztázott, hogy melyik hatott a másikra, és melyik volt hamarabb, hol van a katharok őshazája.
A 12. század közepén a katolikus egyház megtette első kísérleteit a kathar mozgalom megállítására, de hiába indultak papok az érintett területekre, semmiféle eredményt nem tudtak felmutatni. Közel fél évszázadnyi sikertelen próbálkozás után akkor kezdett a helyzet változni, amikor III. Ince került a pápai trónra. Incét tekintik a középkor egyik legnagyobb pápájának, aki a pápák világuralomról szőtt álmait próbálta megvalósítani. A pápa korának minden fontos eseményébe beavatkozott, afféle döntőbírót kívánt játszani minden konfliktusban. Kijelentette, hogy a világi államok élén lévő királyok felett a pápa áll, és a császári címet is csak ő adhatja hűbérként. Mindezeket azzal is indokolta, hogy csakis az egyház segítségével lehet összefogást elérni és visszaszerezni a Szentföldet.
Keresztes háború keresztények ellen 1198-ban III. Ince pápa utasítására térítő misszió indult a katharok fellegvárának tartott Dél-Franciaországba. Azonban a sokadik békés misszió sem ért el sikert: nemhogy a köznép, de még a nemesség sem volt vevő a katolikus tanításokra. Ennek is szerepe volt abban, hogy a katolikus egyház más módszerhez nyúlt, és gyökeres fordulatot vett az eretneknek tartott mozgalmakkal szembeni fellépés. Az 1200-as évek elejére, részben a kathar eretnekség elleni küzdelem miatt, kialakult a pápai inkvizíció intézménye. És mindössze egy szikra hiányzott, hogy az addig békésen zajló események más irányt vegyenek.
Az Úr 1207. évében III. Ince pápa levélben fordult a francia királyhoz és számos nemes úrhoz, amelyben a katharok elleni erőszakos fellépésre buzdított:
„A romlást hozó elvetemült, már régóta gyökeret vert eretnekség, amely Toulouse vidékén folyvást terebélyesedik, nem szűnik meg magzatait, ezeket az igazi szörnyetegeket világra hozni, s ezek a maguk járványos őrületét átragasztják másokra, és a kárhozott népség amaz utálatra méltó sarjadékait továbbéltetik és felvirágoztatják.”
Uszító szavainak további súlyt adott az ígéret, hogy minden elkobzott kathar vagyon, beleértve az őket támogató nemesekét is, szabadon elvehető lesz. Eddig, ha valaki egyházi áldást és bűnbocsánatot akart, a Szentföldre kellett mennie harcolni, és ott még vagyont is szerezhetett. Erre most az egyház azt hangoztatta, hogy mindezért nem kell messzire elmenni, elég csak a szomszédba. A földdel nem rendelkező lovagok, nemesek számára több se kellett, tömegével kezdtek jelentkezni, hogy egy ilyen „nemes” ügyhöz adják a kardjukat.
II. Fülöp (Fülöp Ágost) francia király számára ez nagy lehetőség volt, mert az eretnekek mellett ellenségének számított VI. Rajmund (1156-1222), Toulouse grófja is. A gróf semleges volt a katharokkal szemben, birtokain megtűrte őket, és ez bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ő is ellenség lehessen. Rajmund tisztában volt helyzetével és azzal, hogy a vallási színezet ellenére ez egy politikai játszma is. 1208-ban ígéretet tett, hogy birtokain felszámolja az eretnekséget, de nem tett semmit. Mivel a katharok a király ellenségei lettek, és ő is ebbe a körbe tartozott, az „ellenségem ellensége a barátom” elv értelmében számíthatott az eretnekek támogatására a király ellenében. Amikor megjelent nála Pierre de Castelnau pápai legátus, és számon kérte, olyan heves vita bontakozott ki, hogy a legátus végül kiátkozta Rajmundot. Az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor 1208. január 14-én a legátust meggyilkolták. A pápa a hírek hallatán szinte azonnal kérte, követelte a francia királytól a kathar eretnekek elleni szent háború megindítását. Egyetlen egyházi személy halála elég volt tehát ahhoz, hogy a kereszt nevében keresztes háborút hirdessenek keresztények ellen. Európa első olyan szentnek titulált háborúja kezdődött meg, amely nem a hitetlenek, hanem saját keresztény társaik legyőzésére irányult.
A kathar eretnekség a királyság déli területein volt a legaktívabb, azon belül is Raymund-Roger Trencavel gróf és Rajmund, Toulouse grófjának a birtokai voltak a leginkább érintettek. A keresztes hadak élére Simon de Montfort személyében egy francia lovag került, akinek öröksége az angol király kezébe került, így gyakorlatilag csak címe volt, vagyona nem. Most itt állt előtte a lehetőség, hogy a keresztes hadjárat révén vagyont is szerezzen magának. 1209-ben az első jelentős katonai akció Béziers városának megtámadása volt. A város katolikus lakói megtagadták a köztük élő kb. kétszáz kathar kiadását. A városlakók gondolkodását jól illusztrálja, hogy korábban még saját nemesurukat is megölték, amiért az nem tett semmit saját lovagja ellen, aki minden ok nélkül meggyilkolt egy kathart.
A kérés megtagadása után a várost megostromolták, majd szabályos mészárlás vette kezdetét, amelyben a keresztesek vallásra, nemre, korra való tekintet nélkül megölték a lakosok legalább 90 százalékát, kb. 15-20 ezer embert. A legenda szerint Simon de Montfort megkérdezte Arnaud-Aumaryt, aki az egyházat képviselte, hogy mégis miként különböztessék meg a katharokat a katolikusoktól, és azt a választ kapta, hogy „öljétek meg mindet! Isten majd felismeri az övéit.”
Vallási helyett hatalmi játszmák .> A városban történtek hatására Rajmund gróf számára is világos lett, hogy mi vár rá és családjára, így 1209. június 18-án a pápai legátus előtt nyilvánosan bejelentette, hogy szakít a katharok támogatásával. Raymund-Roger Trencavel gróf viszont börtönbe került, birtokait pedig – minő véletlen – Simon de Montfort kapta meg. A főleg északi lovagokból álló keresztes sereg a zsákmánnyal együtt elvonult délről, részükről vége volt a harcoknak.
A katharok semmiféle komoly ellenállást nem tanúsítottak, nem is tudtak volna, hiszen ez egy vallási közösség volt, nem rendelkeztek sem saját területtel, sem hadsereggel. Mindössze pár nemes vagy lovag támogatása révén volt csekély katonai erejük, ami csak arra volt elég, hogy pár kisebb hegyi erődöt, várat a kezében tartson. De a hegyek közt megbúvó falvakban élő katharok megtalálása, azonosítása nem volt könnyű, így a kiirtásuk sem ment egyik napról a másikra.
A vallási mellett fokozatosan a hatalmi játszma vette át a főszerepet. 1211-ben Rajmund gróf ismét tábort váltott, amivel magára hívta az egyház haragját, és a Montpellierben tartott zsinaton ki is közösítették. Megpróbálkozott az ellenállással, de a túlerő hamar legyűrte, menekülnie kellett. Volt sógora, Földnélküli János angol király udvarába ment, ahol igyekezett támogatást szerezni ügyének, de nem járt sikerrel. Két évvel később viszont II. Péter aragóniai király személyében sikerült támogatót szerezni. Az 1213. szeptember 12-i mureti csatában Rajmund és Péter csapatai vereséget szenvedtek, Péter király meg is halt a véres ütközetben.
1215-ben, a 4. lateráni zsinaton a pápa a még mindig létező kathar eretnekség elleni harcra hívta fel Európa uralkodóinak figyelmét. Rajmund gróf is megjelent itt, a pápa segítségét kérte a francia királlyal szemben, hogy birtokait visszakapja, meghallgatták, de ennél több nem történt. Így inkább Aragóniába tért vissza, hogy szövetségeseket szerezzen. Amíg ő tárgyalt, fia kezébe vette a kezdeményezést, és 1216-ban csekély sereggel partra szállt Marseilles környékén. A támadás váratlan sikert hozott, még a grófság központja, Toulouse is elesett. Simon de Montfort nem hagyta annyiban a dolgot, frissen szerzett birodalma védelmében ellentámadásba kezdett, de 1218. június 25-én Toulouse ostrománál egy katapultból kilőtt tekintélyes kőgolyó végett vetett földi életének. Ezzel a keresztes háború legenergikusabb, legjobb hadvezérét vesztette el, ami hamar éreztette is a hatását.
Az 1222-ben meghalt Rajmund gróf hasonnevű fia, VII. Rajmund folytatta az örökségért vívott háborút, és 1224-ben bevette Carcassone városát, ami fordulópontot hozott. A keresztes lovagoknak elegük lett, békét kötöttek vele, és inkább hazamentek. Ez viszont elfogadhatatlan volt VIII. Lajos francia király számára, így személyesen állt a sereg élére. 1226-ban hatalmas lovagi haddal indult meg délre. Avignon háromhavi ostrom után megadta magát, amit több kisebb vár és város követett. Amint beköszöntött az ősz, a seregben járvány ütötte fel a fejét, ami végzett a francia királlyal is.
Mivel egyre több főszereplő hullt ki az évek során, érlelődött az igény valamiféle megegyezésre, ami meg is valósult 1229-ben. A meaux-párizsi szerződésben kimondták, hogy Rajmund megtarthatja grófi címét, de csak fele birtokát, és a lányát is be kellett áldoznia: egyetlen gyermeke, Jeanne egy a királyhoz hű nemes, Alphonse de Poitiers felesége lett. Ez a béke stabilizálta a dél politikai viszonyait, ugyanakkor a katharok elleni harc végét nem jelentette.
Rajmund gróf és családja számára világos volt, hogy semmit sem tehetnek a katharok védelme érdekében, hiszen az újabb királyi támadást vont volna maga után, így maradt a semlegesség. 1249-ben Rajmund halálával férfiágon kihalt a grófi család, lányának a férje örökölt mindent, ez a katharok számára a vég kezdetét jelentette. Az egyik utolsó kis kathar erődítményt, Montségurt 1243-ban vették ostrom alá. A várúr és nevelt fia, Pierre-Roger de Mirepoix tizenegy lovaggal, százötven zsoldossal és ötszáz civillel közösen védték hitüket, a harcosok családjaival együtt. Miután egy évig kitartottak, és semmi remény nem volt már, egyszerűen csak kivonultak a várból. A kivonuló százakat ott helyben, a hegy tetején megégették a keresztesek egy hatalmas máglyán. A kegyetlenséget az Iron Maiden is megörökítette Montségur című számában:
Quéribus kis várának 1255-ös elfoglalásával az utolsó kathar bázist is felszámolták. De ezzel még nem ért véget a katharok története, a túlélők kis hegyi falvakba húzódva élték tovább életüket, évtizedekkel, de akár évszázadokkal később is. 1271-ben VII. Rajmund lánya is meghalt örökös nélkül, ami miatt minden birtok a királyi ház kezébe került. Ezzel az évtizedek óta tartó konfliktus hatalmi része is véglegesen is lezárult, a francia király lett az igazi győztes, a déli területek egyetlen ura.
A Grál őrzői? A kathar eretnekek nem tűntek el véglegesen a történelemből. Tanításaik, gondolataik fennmaradtak, és hatást gyakoroltak a kontinensre. Egyes források szerint az 1407-ben alapított Rózsakeresztes Rendet, amely a szabadkőművesek elődje volt, egy kathar eretnek személy alapította. A legismertebb mítosz viszont a Szent Grálhoz kötődik. A náci Harmadik Birodalom vezetői meg voltak győződve arról, hogy az ereklye létezik, és a katharok ismerték is a titkát. Olyan legenda is szárnyra kapott, hogy Montségurnál pár kathar elhagyta az ostromlott várat még a vereség előtt, és magukkal vittek egy kincsesládát is. Egyesek szerint magát a Grált vitték el benne, mások szerint a kathar tanítás iratait, könyveit menekítették ki. Az igazság talán soha nem is fog már kiderülni, de a katharok legendája még sokáig élni fog.
A szerző történelemtanár https://qubit.hu/2018/10/06/a-vilagot-a-satan-teremtette-kik-voltak-a-katharok-akik-miatt-feltalaltak-az-inkviziciot
https://www.hetedhetorszag.hu/franciaorszag/katharok-utja-del-franciaorszagban
A kathar Dél-Franciaországban a 12. század második felétől elterjedt középkori eretnekmozgalom, melynek köveői tagadták a szentségeket, a szentháromságot, és a házasságról való lemondást hirdették . A katharok nevüket maguk a görög „katharosz” = „tisztultak” (tiszta, tökéletes jelentésben) szóból eredeztetik, míg ellenségeik, a római katolikusok, a latin „cattus” = „macska” szóból származtatják a mozgalomnak az eretnekséggel és boszorkánysággal való összekapcsolása érdekében. Egyik legkorábbi dél-franciaországi központjukról, Albiról albigenseknek is nevezték őket.
A 12–13. század fordulójára Dél-Franciaországban a katharizmus jobbára kiszorította a katolicizmust. A nép körében a katharizmus reális alternatívát jelentett az egyházzal szemben, hiszen a becsületességet és toleranciát, erkölcsi tisztaságot és rugalmasságot nem csak ígérte, hanem alkalmazta is.
Az egyház ezt nem tűrhette, ezért 1208-ban kereszteshadjáratot indított a katharok ellen. Ez volt az első olyan háború, amit keresztények viseltek keresztény ellen a kereszt jegyében, Szent Háború néven.
A háború 1229-ben befejeződött, az elfoglalt területeket a pápa szétosztotta az őt támogató nemesek között, de a mozgalmat nem irtották ki, hanem inkvizíciót alapítottak, mely a következő 50 évben a mozgalmat csaknem egészében föld alá szorította, és a katharok hívei csak a legnagyobb titokban érintkezhettek egymással. Az utolsó kathar erőd, Château de Quéribus 1255-ben esett el.
A katharok mítosza a történelem során sokáig élt. > A náci ideológusok szentül meg voltak győződve arról, hogy a keresztények által az ősi pogány népektől ellopott Szent Grált, amely az árja népeknek halhatatlanságot biztosít, a Harmadik Birodalom számára meg kell szerezni. Himmler állítólag megbízott egy Otto Rahn nevű, a német titkosszolgálatnak dolgozó férfit, hogy keresse meg az ereklyét, amely Európában, a Közel-Keleten, például Iránban is lehet. A források különböző titkos társaságok tagjának nevezték a férfit, aki szilárdan hitt abban, hogy a 10. században feltűnt dél-franciaországi eretnek katharok még ismerték a Grál lelőhelyét. A lelkiismeretes, ám igencsak titokzatos náci ügynök úgy döntött a második világháború végén, hogy mivel nem teljesítette időben küldetését, nem méltó a további életre. Valószínűleg követte is a belső hangot.
Carcassone (részletek) Château de Quéribus Château de Puivert
Château of Foix. Az ezerötszáz éves múltra visszatekintő Foix régóta kedvelt turistacélpont. Szűk, macskaköves utcái, szökőkútjai, régi épületei, a vendéglők a világjárók sokaságát vonzzák. A város kiemelkedő látványossága a sziklaszirtre épült, magas tornyokkal rendelkező várk. A város a 11. században a keresztesek által üldözött katarok menedékhelye volt.
Château de Montségur. A katharok utolsó erősségét, Montségur várát a francia keresztes hadak földig rombolták, lemészárolva az eretnekmozgalom utolsó képviselőit.
A környező hegyekre és völgyekre pazar kilátást nyújtó, meredek sziklán magasodó vár bevehetetlennek tűnt. Amikor a királyi csapatok 1243-ban megtámadták, a katarok tíz hónapig ellenálltak, mielőtt megadták magukat. Ekkor kérlelhetetlen választás elé állították őket: vagy megtagadják hitüket, vagy elevenen elégetik őket. Több mint kétszáz férfi és nő választotta azon a tavaszi napon a máglyahalált. A sötét idők emlékét a vár környékén számos látnivaló őrzi, közöttük a Montségur lábánál található sztélé, mely az egykori halotti máglya helyét jelzi.
A borzalmas eseményekhez egy legenda is kapcsolódik, miszerint a vár ostromakor a kataroknak sikerült kimenekíteni a várból egy kincsesládát. A láda tartalmát illetően egyesek úgy vélik, hogy a katharok ezoterikus könyvei voltak benne, mások szerint magát a Szent Grált rejtette magában. Utóbbira erősít rá a Wagner által megzenésített költemény, a Parsifal, melynek helyszíne Monsalvat, ami feltehetően azonos Montségur várával, tükörfordításban biztonságos hegyet jelent.
http://www.lovagok.hu/tortenelem/az_albigens_keresztes_hadjaratok.html „1255-ben, Quéribusnál véget értek a küzdelmek, negyvenöt évi háborúskodás után, de meg kell még említenünk Montségur 1243-44-es ostromát. A várúr és nevelt fia, Pierre-Roger de Mirepoix tizenegy lovaggal, százötven zsoldossal és ötszáz civillel védték hitüket, a harcosok családjával, várnéppel. Sok albigens volt közöttük, s egy parfait. Négyszáz lábbal a föld felett védelmezték az erődöt, és mit sem tudtak tenni a város bevétele érdekében. Miután egy évig kitartottak, úgy érezték, bebizonyították fensőbbségüket a százával hullott katolikusok fölött, az időközben megtért tömegek kivonultak a várból, hiszen még az önvédelemből elkövetett vérontás is ellentétben áll a kathar életről szóló tanításokkal. A kivonuló százakat ott helyben, a hegy tetején egy hatalmas máglyán égették meg a keresztesek. Mindent egybevetve az albigens mozgalmat sikerült kiirtani a hadjárat során, bár meglepően nagy hatást tettek Dél-Franciaországban. A pompás és világi egyház kritikája, a visszatérés a Bibliához, az apostoli szegénység, fölös dekorációk tiltása és annak a vallása, hogy a papok és szerzetesek feleslegesek, ezek egyértelműen jellemezték a mozgalmat. Ez a gondolkodásmód százezreket hódított el a katolikusoktól, egyértelművé vált egy belső reformáció szükségessége is az egyházon belül, aminek része lett majd a szerzetesrendek alapulása 1230-ban. Ha jobban belegondolunk, a különleges pontokon túl, a kathar ideológia a mintegy háromszáz évvel később beköszöntő reformáció korának követeléseit fogalmazta meg- tekinthetjük akár a reformáció egyfajta előképének is. Eleve bukásra volt ítélve, egy korban, amikor az egyház világi hatalomra tört, és amikor a világ még nem volt kész hasonló jelentőségű változásokra. Átgondolva az egészet megállapíthatjuk, túl korán jelentek meg ahhoz, hogy tartósan működhessenek és- túl jók voltak erre a világra, abban a korban. Az albigens keresztes hadjárat résztvevői minden szörnyűség ellenére dicsfénytől borítva hagyták el a vidéket és haltak meg. Hogy miért? Ajánlom Pierre Cardenal korabeli történetíró szavait: „Magasztalták az északi frankokat és csuhásokat a gonoszságért amit tettek; mert fényes sikerrel jártak el benne… „
kat. lexikon katarok (gör. 'tiszták'): 1) a 3. sz: a →novaciánusok. - 2) 1163 u. a →bogumilok tanait valló eretnekek Franciországban. Tanításuk: az emberhez méltó élet kizárólagos alapja a tökéletes szegénység és önmegtartóztatás; a kat. egyh. szertartásai értelmetlen látványosságok, a szentmise lat. szövege a nép előtt rejtve tartja annak értéktelenségét; a tp. puszta kőhalom, az ereklyék s a sztek tiszt-ét anyagi szempontok teremtették; a kereszt Krisztus meggyalázásának és kínhalálának eszköze, ezért tiszt-e káros és tiltott, a gyermekek keresztelése hatástalan és fölösleges, csak a vallás tételeit ismerő felnőttet szabad megkeresztelni; a földi világot a Sátán teremtette (→dualizmus), aki azonos az ÓSz bosszúálló istenével, az ő szava a Törvény, melyet a ~ elvetettek. - Isten a rossz világtól távol, angyalai körében trónol, a Sátán hatalmába került angyalokat az emberi test börtönébe zárta, ott várják a szabadulásukat. A ~ egy része elfogadta, hogy Krisztus Isten fia, a többség szerint azonban csak Isten angyala, akit Isten azért küldött a földre, hogy a test börtönébe zárt bukott angyaloknak (az embernek) megmutassa a szabadulás útját, a vezeklést. A földön addig kell szenvedniük, testből testbe, sokszor állati testbe vándorolniuk (→lélekvándorlás), amíg fölismerik a helyes utat, és csatlakoznak a ~hoz, hogy azok szabályai szerint élve tökéletessé váljanak. Ha egy tökéletes meghal, lelke visszaszáll a mennybe, ismét angyaltestű lesz Isten trónusa mellett. Miután minden angyal visszajutott a mennybe, egyes ~ szerint a Földet tűz pusztítja el, mások szerint a testbe zárt bukott angyalok távozása után a Föld örökké változatlan marad, s ez lesz a pokol; végül mindenki megtisztul s eljut a mennybe. - A test föltámadását a ~ elvetették. A ~nak tökéletessé kell válniuk, ezért tilos minden földi élvezet, mindaz, ami a Sátán teremtményeit szaporítja, a másnemű megérintése is bűn, a házasságot is elvetették (a tökéletesek csak a rejtőzködés miatt, a figyelem elterelése miatt házasodtak). Az →eskü bűn, hódolás a Sátán előtt; ugyanígy bűn fegyvert fogni, még önvédelemből is, állatot sem szabad ölni, hiszen égi lélek is költözhetett belé. A hatóságok és intézményeik a Sátáné, ezeknek engedelmeskedni a Sátán szolgálata. - A ~nak nem lehetett sem tulajdonuk, sem hivataluk. Az önmegtartóztató élet fönntartásához szükséges dolgokat kezük munkájával kellett megkeresniük, de adományokat elfogadhattak. - A ~hoz csatlakozottak többsége elfordult ugyan az Egyh-tól, de a tökéletesek önmegtartóztató életmódját nem vállalta, ezeket hívőknek nevezték, akiket nem kötött semmilyen vallási tilalom. Nem kellett böjtölni, tp-ba járni, imádkozni, gyónni, pénzügyeket intézhettek, szeretkezhettek, kamatot szedhettek, kötelességük csak annyi volt, hogy higgyenek a ~ tanaiban, tiszteljék és támogassák a tökéleteseket, és ne árulják el a ~ titkait az Egyh-nak. Mivel a mennybe csak a tökéletesek juthattak, ezért idős korban már sokan kívánkoztak közéjük. - A tökéletesek közé a consolamentum szert-ával avattak be. Ezen a körzet minden katarja megjelent. Egyetlen imájuk, a Miatyánk elmondása után egy tökéletes előbb az evangéliumos kv-et, majd a kezét a jelölt fejére tette (megtisztította a bűntől, eljuttatta hozzá a Szentlelket, biztosította, hogy Isten angyalainak egyike, aki halála után a mennyekbe kerül). Aki tökéletes létére megszegte a ~ szabályait, a Sátán hatalmába került. - Sok hívő szerződött egy tökéletessel, hogy ha halála közeledtével üzen érte, jöjjön el hozzá kézrátételre. Ha mégis meggyógyult, a hozzátartozók föltételezték, hogy nem akarja az önmegtartóztató életet, ezért lelkét a bűnbeeséstől megmentendő, halálra éheztették (endura). Egyesek e halálnemet önként választották, hívő anyák gyermekeiket is halálra éheztették. -
A ~ élén pp. állt, akit id. és ifj. diákonus segített, s akinek diakonisszák segédkeztek. E női tökéletesek feladata a vándorló ~ befogadására létesített menhelyek felügyelete volt. Időnként fölolvastak egy részt a nép nyelvén az ÚSz-ből (főként János evang-ából), egy tökéletes prédikált, elmondták a Miatyánkot, és megtörték az imával megszentelt kenyeret. A hívők összekulcsolt kézzel 3x térdet hajtottak, 3x meghajoltak a tökéletes előtt, 3x mondták: „Áldjatok meg! Ti jó keresztények, Isten áldását kérjük s a tiéteket; imádkozzatok értünk, hogy Isten őrizzen meg a rossz haláltól, s vezessen minket a jó végre.” - A ~ mozgalmának virágkorában, 1250-1300: a ~ 12 ppségében kb. 2500 tökéletes térített, zsin-ot is tartottak. Languedocból, Dauphine-ból Párizsba és Rómába küldött jelentések szerint a parasztok, polgárok nem fizették az →egyházi tizedet, a tp-ok üresek voltak, az urak rabolták az egyh. birtokokat, a toulouse-i gr. állandóan egy tökéletest tartott környezetében. Az →albigensek is a ~ közé tartoztak. A p. a legjobb szónokokat küldte a vidékre, megpróbálta rávenni a fr. kir-t, indítson ellenük keresztes hadjáratot. A →domonkosok a ~ közül sokakat hoztak vissza az Egyh-ba. A ~ utolsó csoportjai a 14. sz. végén tűntek el v. csatlakoztak a →valdiak mozgalmához. T.E.
Kulcsár Zsuzsanna: Eretnekmozgalmak. Bp., 1963:24.
Kereszténység és vegetarianizmus – a katharok https://krisna.hu/2013/keresztenyseg-es-vegetarianizmus-a-katharok/ Bár a történelmi egyházak nem tiltják a húsfogyasztást, a kereszténység története folyamán több kisebb egyház létezett, ahol legalábbis a vezetők vegetáriánus életmódot folytattak. Ezek egyike volt a Dél-Franciaországban tevékenykedő kathar szekta, amelyet végül a 13. század inkvizíciós hadjáratai folyamán számoltak fel. A kathar rend Franciaország déli részén, a Languedoc régióban tevékenykedett, tagjai a franciával és a spanyollal együtt az újlatin nyelvcsaládhoz tartozó okszitán nyelvet beszélték.
A rendet többen „buddhista kereszténységként” ismerik: a vezetők, az úgynevezett „bons hommes” („jó emberek”) teljes cölibátust fogadtak és elkötelezték magukat, hogy nem fogyasztanak semmilyen olyan állatot, ami szexuális reprodukció útján jön létre. (Az elvek meglepően hasonlítanak a Krisna tudatú szerzetesek fogadalmaihoz.)
A kathar világfelfogás kétpólusú volt, a Földet Isten és az Ördög csatája helyszínének vélték. Az Ószövetséget is például a Sátán műveként tartották számon, csakis az Újszövetséget ismerték el, viszont a fő irányzattal ellentétben nem csak elismerték, hanem tanításaik egyik fő pillérét képezték János apokrif evangéliumai. A katolikusokkal ellentétben ezen kívül tagadták a Szentháromságot és a feltámadást, a katharok túlvilági hite erőteljesen hasonlított a keleti vallások (hinduizmus és a buddhizmus) reinkarnációs tanaira.
A középkori egyház túlkapásaival szemben a katharok aszkétikus életmódot folytattak, a földi javakról való lemondás központi szereppel bírt filozófiájukban, mivel szerintük az anyagi világ szintén az Ördög műve. Épp ezért megtagadták a francia főuraknak és a katolikus egyháznak fizetendő adókat, amivel végül sikerült kivívni a pápa haragját és ezzel megkezdődött a katharok ellen folytatott inkvizíciós hadjárat.
1209-ben III. Ince pápa elrendelte a katharok ellen folytatott háborút, az abban résztvevőknek adósságaik teljes kamatmentességét, a világi bíróságok hatókörének megvonását és a papság védelmét ígérte. 1244-ben a Pireneusok lábánál fekvő Montségur kastélyt, a katharok egyik utolsó erődítményét is felfedezték a francia katolikusok, és elvágták a falvakhoz vezető titkos élelmiszer- és vízszállítási utakat. A hitelhagyás helyett, végül, a walesi bárdokhoz hasonlóan, több mint 200 kathar hívő énekelte magát lángsírba a kastély lábainál meggyújtott óriási máglyáknál.
A katharoknak állít emléket többek között Illyés Gyula: Tiszták című drámája, az Iron Maiden együttes Montségur c. dala illetve Paulo Coelho: Brida c. regénye, ami a cikk megírásának alapját képezte. Fruzsina
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban. Írta: Konok Péter 2007 június 04. >> A nyugati eretnekség talán legfontosabb és legnagyobb fészke Franciaország déli vidékeinalakult ki. Az Aragónia és Provance közé ékelődött Languedoc előnyös fekvése következtébenrendkívül gyors fejlődésnek indult mind gazdasági, mind kulturális téren. Itt, ahol a hatalomtoleranciája talán a legnagyobb volt a korabeli Európában, terjedt el a kathár mozgalom.Alapítójának egy Peter Waldus nevű gazdag lyoni kereskedőt tartanak, aki 1170 körül javaitszétosztotta és prédikálni kezdett. Ő volt az, aki a szegény szövőmunkások között már létezőmozgalomnak világos formát adott. A kathárok kezdetben nem szándékoztak elszakadni azegyháztól; amikor a lyoni érsek eltiltotta őket a prédikálástól, III. Sándor pápától kértek ráengedélyt. 1184-ben azonban III. Lucius pápa egyházi átkot mondott a gyanús szektára, amimerőben más távlatokat nyitott meg a kathárok, mint a pápai szolgálatba szegődő és ott lassanelhájasodó, de egykor hasonló indíttatású rendek, a ferencesek vagy a dominikánusok előtt.
A kathárok tanairól - akárcsak a többi eretnek szekta elképzeléseiről - csak a korabeli,legtöbbször ellenségesen elfogult szektán kívüli szerzők írásaiból értesülhetünk. Írásaiklegnagyobb részét az inkvizíció elkobozta és megsemmisítette. Ideológiailag a manicheizmustalaján állottak, és alapfeladatuknak azt tartották, hogy az isteni eredetű lelket ki kell szabadítaniaz anyagi lét gonosz bilincseiből. Ebből következett, hogy bűnnek azt tartották, ami a lélek fölöttaz anyag uralmát megerősítette. Hét főbűnt jelöltek meg>
- 1. Földi javak birtoklása („a lélek rozsdája”).
- 2. Világiakkal való érintkezés a térítésen kívül.
- 3. A hamis tanúság és az eskü.
- 4. A háború, és egyáltalán fegyver használata
- 5. Állatok megölése (kivéve a „csúszómászókat”).
- 6. Húsevés, állati termékek fogyasztása.
- 7. Házasság és nemi érintkezés
Közösségeik szerzetesi jellegűek voltak: a „tökéletesek” (perfecti) teljes vagyonközösségbenéltek, és tartózkodtak a nemi élettől. A „tanítványok” (discipuli) számára engedélyezték aházasságot és a saját vagyont, kötelezték azonban őket a tökéletesek eltartására. Eltért ahivatalos rendek szokásaitól, hogy nem tettek megkülönböztetést a nemek között, a nők éppenúgy prédikálhattak, mint a férfiak. Ez persze felettébb kíváncsivá tette, és persze felháborítottaa kortársakat: „Még azt is bűnükül róják fel, hogy a férfiak és nők együtt járnak, gyakran egy házban laknak,és az a hír terjedt el róluk, hogy időnként együtt háltak az ágyban.” - írja az Urspergi krónika az1212-es évről.
Eszméik terjesztését igen fontosnak tartották, és erre sajátos, hatékony módszert dolgoztak ki:„Mindnyájan kivétel nélkül, férfiak és nők, nagyok és kicsinyek, megszakítás nélkül tanítanak éstanulnak. A munkás, aki nappal dolgozik, éjjel tanít vagy tanul; és mert annyit tanulnak, kevesetimádkoznak. Könyv nélkül tanítanak, oktatnak... Aki hét napig tanult, keres egy tanítványt, akitaztán ő tanít.” - írja róluk egy inkvizítor a XIII. század közepe táján. Tudásukat az evangéliumoktanításaira alapozták, ezeket mindenki számára hozzáférhetővé kívánták tenni. Életüket is ezekszellemében irányították, és az egyháznak alapvetően nem is életmódjuk volt ellenséges,hanem az az elkeseredett harc, amelyet minden autokrácia, tulajdon és elnyomás ellenfolytattak. Maga clairvauxi Bernát, akit igazán nem lehet az eretnekek iránti rokonszenvvelvádolni így írt róluk: „Ha kérdezitek őket, nincs aki oly keresztényi lenne, mint ezek az eretnekek; épp úgy amitársalgásukat illeti, abban sincs kivetni való, és szavaikkal teljes összhangban vannak acselekedeteik is. A kathár senkit meg nem csal, senkit el nem nyom; senkit nem üt meg; arca halvány a böjtöléstől, nem eszi a tétlenség kenyerét, hanem saját kezével keresi meg, amire szüksége van.
A kathár csoportosulások előtt - miután bezárult előttük a hivatalos renddé válás kapuja - két útállt. Ahol a polgárosodó elemek kezébe került a csoportok vezetése, ott a későbbiprotestantizmus előképeivé váltak, míg ahol a bérmunkás-jobbágyi elemek alkották atöbbséget, ott őskeresztény kommunista rajongók szektái alakultak ki. Ezek is, azok is gyorsanterjedtek, nem utolsósorban azért, mert a kathárok agitátorai állandóan vándorolva terjesztettékaz igét, és a hittestvérek élénk kapcsolatot tartottak egymással.
A kathárok megerősödésével már komoly presztízsveszteséget okoztak a pápaságnak.Ugyanakkor a francia királyok is szerették volna országukhoz csatolni a fejlett déli területeket.Ebből a kettős igényből nőt ki a kathárok elleni keresztesháború, amelynek során a franciacsapatok szinte eltörölték a föld színéről a virágzó városokat. Először (a XII. sz. legvégén) pápaimissziókat küldtek a területre (az egyikben Domenigo Guzman is részt vett), de hiába. Ezutánindultak meg a hadműveletek Simon de Monfort vezetésével, Citeaux-i Arnold pápai legátusellenőrzése alatt. Mikor Beziers elfoglalása után a keresztesek azon töprengtek, hogy a városlakossága közül hogyan válasszák ki az eretnekeket, a legátus állítólag így szólt: „Öljétek meg mindet; Isten majd ráismer az övéire.”
A kathárok dél-franciaországi lemészárlása után a hívők szétszóródtak Európában.Észak-Olaszországban, ahol a mozgalomnak eredetileg is sok híve volt a kathárok apatarénusok szektájával, egy harcos egyenlősítő csoporttal keveredtek össze, amelynek híveielsősorban a textilipar kizsákmányoltjaiból, a rongyszedőkből (patarii) verbuválódtak. Ez aszociális háttér rányomta bélyegét a kialakuló új szekta, az apostoltestvérek működésére.A szekta alapítója Geraldo Segarelli, aki miután ferencesnek nem vált be, 1260 körülszétosztotta vagyonát és prédikálni kezdett. Az apostoltestvérek tulajdonhoz és a nemi élethezvaló viszonya hasonló volt a kathárokéhoz. Az egyház kezdetben nem tulajdonított különösebbfigyelmet nekik, és habár IV. Honorius pápa 1286-ban betiltotta a rendet, de megelégedettazzal, hogy Segarellit kiutasította Parmából. A vándorlásra kényszerített prédikátor így egész Észak-Itáliát bejárva terjesztette tanait. Az erélyesebbé váló üldözés csak olaj volt a tűzre.1300-ban Segarellit megégették, de a testvéreket nem tudták visszaszorítani. A rend élére azaddigi második ember, egy rendkívül karizmatikus szónok és nagyszerű szervező, Dolcinolépett. Életpályája tipikus: kiugrott ferences volt, aki csalódott a ferences rend világifelfogásában, de akiben tovább égett a lelkesedés a rend eszményei, a szegénységért és azegyenlőségért.
Dolcino átlátta a koldulórendek kudarcát, és az egész szerzetesi rendszer lerombolásával akartteret nyitni az új apostoli rend megteremtéséhez. Ehhez kezdetben a világi hatalmasoksegítségét is igénybe vette volna: Aragóniai Frigyesben, Szicília királyában bízott, hogymeghódítja a pápai trónt, és megsemmisíti a hazug klérus uralmát. Frigyes elkeseredett harcotvívott VIII. Bonifáccal, és az Aragóniai ház az albigens háborúkban játszott szerepe ótaeretnekbarát hírében állott. Dolcino próféciáiban 1303-ra jósolta Frigyes győzelmét és Bonifáchalálát. Az utóbbi jóslat helyesnek bizonyult, habár Bonifác nem Frigyes kezétől halt meg,hanem dühében ütötte meg a guta, miután Szép Fülöp pecsétőre, Guillaume Nogaret apápaságért rivalizáló Colonnák támogatásával szabályosan lepofozta a pápai trónusról. Dolcinonem volt elégedett, és újabb jóslatában 1304-re megjósolta XI. Benedek pápa halálát, 1305-repedig a papság teljes pusztulását. 1304-ben azonban Aragóniai Frigyes békét kötött a pápaitrónnal. Ekkor a csalódott próféta váratlan lépésre szánta el magát, olyan lépésre, ami alaposanmegkülönböztette a feltétlen pacifizmust valló kathár felfogástól. Fegyveres sereget szervezetttestvéreiből, és azok élén betört Piemontba. Frigyes helyett a parasztságtól kapott segítséget.Három éven át tartott az egyenlőtlen harc e kommunista rajongók és a hatalmasok között.Először az Alpokból kicsapva Gattinara erődöt foglalta el. Vercelli és Novara püspöke seregetszerelt fel ellene, de az csúfos vereséget szenvedett. A püspökök ekkor felajánlottákDolcinónak, hogy álljon át, és legyen a vercellii zsoldosseregek parancsnoka, de ő eztelutasította. Kérlelhetetlensége és hitének ereje átragadt a csapataira is. Egy ízben állítólag 30 dolciniánus asszony futamított meg 200 triverói polgárt, akik meg akarták támadni Dolcinó egyikegységét. De a testvéreknek nem volt utánpótlásuk, és a parasztok, akik nyilván kaptakbizonyos ígéreteket uraiktól, egyre inkább ellenük fordultak. A felkelés elvesztette tömegbázisát,de így is csak kiéheztetéssel bírta le a hatalmasok túlereje. Dante is megemlékezett erről azeseményről az Isteni Színjátékban. Mivel ő a pokolbéli látogatást 1300-ra datálta, ezért jövőidőben írta le Mohamed intését Dolcinónak: Nos, ha reményed van még fölmehetnii..
A békés út - a beghardok A társadalom megváltoztatásának békés igényével, az önpéldamutatás eszméjével léptek fel abeghardok, az a szekta, amely Németalföldön és Angliában terjedt el elsősorban. Kialakulásukigen szorosan kötődik a textiliparhoz, hiszen az első beghardházak Flandriában főleg takácsoktestvéri közösségei voltak. bár a pápai hatalmat és a hierarchikus egyházszervezetet ők iselvetették, de békés természetük és befelé fordulásuk miatt kevesebb üldöztetésnek voltakkitéve a többi eretnekmozgalomnál. Tulajdonképpen nem is voltak igazi eretnekek; a XIV-XV.század folyamán - felső nyomásra - viszonylag zökkenőmentesen integrálódtak be a ferencesrendbe. A beghardházak előnye a kolostorokkal szemben elsősorban az volt, hogy szabadegyesülések voltak, amelyekből tetszés szerint ki lehetett lépni. Egyébiránt a házak működésehasonlított a kolostori eszményekhez:
Harminc évvel ezelőtt - olvashatjuk egy XIII. századi feljegyzésben a brugge-i beghardházról -tizenhárom takács volt itt, nőtlen férfiak, világiak, akik nagy buzgalommal igyekeztek jámbor éstestvéries életet élni. Eckhuten apáttól telket béreltek nagy, kényelmes épülettel, közel a városfalához (...). Ott nemsokára elkezdték takácsmesterségüket űzni, közös háztartásban éltek,amit a közös munka jövedelméből fedeztek. Semmiféle szigorú szabálynak nem voltakalávetve, sem fogadalom nem kötötte őket, csak egyforma, barna öltözetet hordtak, éskeresztényi szabadságban és testvériségben élve jámbor közösséget alkottak.
A letelepedett beghardházak mellett, amelyek többnyire élvezték a hatalom valamelyestámogatását is - leginkább még a céhek nézték őket rossz szemmel, hiszen konkurenciátjelentettek - kialakult a vándorló beghardok rétege is. Ezek terjesztették el a beghardságot anémet és az angol területeken is. Angliában lollardoknak hívták őket, és ez az elnevezéshamarosan tulajdonképpen az eretnek, illetve a lázadó szinonimájává vált. Ilyen értelembentulajdonítja krónikájában Froissart is a „lollardoknak” az 1381-es angliai parasztfelkelést.Németországban akkor nyertek teret, amikor Bajor Lajos császár szembefordult a pápasággal,és ebben - többek között - az egyház által üldözött beghardokra, illetve az eretnekneknyilvánított szigorúbb ferencesekre támaszkodott.
WP >>>>>>>>>>> Katharoknak' (vagy kataroknak) nevezték a 10. század közepén a dél-franciaországi Languedocban feltűnő, a gnoszticizmushoz hasonló, dualista alapállású, eretneknek nyilvánított vallási mozgalom tagjait. Egyik legkorábbi dél-franciaországi központjukról, Albiról albigenseknek is nevezték őket.
Nevüket a görög „katharosz” = „tisztultak” (tiszta, tökéletes jelentésben) szóból eredeztetik.
A francia skolasztikus Alanus ab Insulis a nevüket a latin „cattus” = „macska” szóból származtatta, a mozgalomnak az eretnekséggel és boszorkánysággal való összekapcsolása érdekében. (Szerinte a katharok 'macskacsókolgatók' voltak.)
A kathar elnevezés szolgál alapjául a német Ketzer (eretnek) kifejezésnek. A név első írásos emléke a Kölnben 1181-ben Eckbert von Schönau által az eretnekségről írt „Hos nostra germania catharos appellat” című könyvében található.
Róluk először a Vigeoi-ból való Geoffroy du Breuil 1181-ben írt krónikáiból tudhatunk. A mozgalom központja Toulouse és környéke volt, és tagjait gyakran „Bougres”-nak, azaz bolgároknak tartották, minthogy a trákiabéli bogumiloktól, végsősoron pedig az örmény paulikánusoktól eredett a tanításuk. Pontos adatokat a „Rituel cathare de Lyon” és a „Nouveau Testament en provençal” című írásaikon kívül csak a korabeli katolikus írásokból szerezhetünk. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a római egyház szervezeti rendjét és világi életét tagadó csoportokba szerveződtek.
Az első katharok 1012 és 1020 között tűntek fel Limoux vidékén, 1022-ben Toulouse-ban sokukat kivégezték, de a délvidéken Aquitania hercege, William védelme alatt viszonylagos békességben éltek és sokakat meggyőztek a „tökéletesek”, mint például a Périgord-ban élő Bruysi Péter és Lausanne-i Henrik egyház- és társadalomellenes tanításai.
A katharok bogumil hittestvéreik mellett Boszniában is megjelentek, ahol a bogumilizmus államvallás volt. Végül a török uralommal ezek az eretnekek áttértek az iszlám hitre, megteremtve a muszlim bosnyák népet. A boszniai kathar egyház a 15. századra lényegében ki is pusztult.
A katharizmus a gnosztikus, platonista és manicheus gyökereivel a bogumilok tanításain alapul, amely szerint két ellentétes, egyenlő hatalmú istenség volt. Az első egy jó Isten, az Újszövetség Istene, míg második egy gonosz Isten, az Ószövetség Istene, az utóbbi alkotta az anyagot és a fizikai világot.[1][2][3] Az utóbbi, Rex Mundi ("A Világ Királya") néven is ismeretes,[4] a judaizmus Istenével azonosították[3] és a Sátánnal is összekapcsolták,[2] vagy pedig a Sátán apjának vagy a csábítónak hívták.[5] Minden látható anyagot, beleértve az emberi testet a Rex Mundi teremtette, az anyag ennélfogva bűnös, romlott volt. E nézet szerint az emberek éppenséggel angyalok, a Sátántól elcsábítva a mennyei háború előtt, és Sátán veresége miatt a mennyekből letaszítva egy örökkévalóságot kénytelenek eltölteni a gonosz Isten teremtette világ börtönében.[5] A kathar tanítás szerint az anyagi állapot eléréséhez az anyagi ént teljesen meg kell tagadni. Amíg ez nem lehetséges, az illető a reinkarnáció körforgásában ragad, arra kárhoztatva hogy a romlott Földön éljen.[6] Zoé Oldenbourg a katharokat "nyugati buddhistáknak" nevezte, a feltámadásról vallott felfogásuk hasonló lévén a buddhista újjászületés tanításához. [7]
A katharok úgy hitték, hogy a lelkek újjászületnek, mikor ettől az anyagi világtól elszakadnak és a test halála után az anyagtalan mennybe jutnak. Ezt az elszakadást, a világtól megrontatlan egyszerű élettel lehet elérni és az ilyen életet élőket „perfecti”-nek hívták (amit ma „igaz”-nak fordíthatnánk). Ezen igazaknak hatalmuk volt eltörölni egy személy bűneit, az anyagi világgal való kapcsolatát megszakítani, hogy ő halála után a mennybe mehessen. Az igazak, a korabeli egyház romlott és dúsgazdag életével élesen ellentétes, kifogástalan szegénységben éltek. A katharokat a kortársak többnyire hibátlan erényű embereknek írják le.
Nyílt és antagonisztikus dualizmust hirdettek, magasztalva a szellemet és lenézve a testit, az eredendő bűnnel terhelt fizikai világot. Ezzel saját véleményük szerint közelebb álltak Jézus eredeti tanításaihoz, mint a korabeli egyház.
Isten megismerésének lehetőségeit keresték, ez a gnószisz különleges, szent tudás. Az ismeretet azonban első kézből kívánták megszerezni, ezért a közvetítők (papok) létét feleslegesnek tartották. Ez magával vonja az egyházi hierarchia és tekintélyelv tagadását is.
A bűnök eltörlése általában a halálukon lévőkön volt gyakorolva víz nélkül és a katharok azt a Szentlélek keresztségének tartották és körülbelül a katolikusok utolsó kenetének felelt meg. A katharok nem hittek a házasságban, és a nemzés (újabb lelkeknek a bűnös világra való hozatala) számukra elítélendő volt. A földi létet egyfajta próbatételként fogták fel, amivel győzedelmeskedhetnek a gonosz felett. Bűneinek eltörlése után, a hívő gyakran teljes böjtöt tartott a „bepecséltetett” tisztaságának megőrzésére, amit egyfajta szertartásos öngyilkosságnak is lehet tekinteni.
Katharok gyakoroltak egy másik fajta Szentlélek keresztséget is, amit csak a legelhatározottabb hívőknél használtak. Az ilyen módon beavatottak „Parfait”-vé, „Perfect”-té, azaz hibátlanná, tökéletessé váltak, és életüket vegetáriánus, nemi élettől mentes, vándor tanítókként, a kathar közösségek vezető példaképeiként élték le.
Jézust egy szellemnek tartották, mivel nem hihették el, hogy a jó Isten gonosz anyag formájában jött le a Földre. (Ez a gondolat a doketizmusnak nevezett gyökerekből fakad, amelynek lényege, hogy az ember anyagi testében egy isteni szikra van bebörtönözve és az anyagi testet egy kisebb gonosz istenség (dimiurge) pontosan e célból hozta létre, hogy az ember ne láthassa isteni eredetét, azaz hogy az emberiséget lényegében szendergésben, félálomban tartsa. Más szóval, doketisták úgy gondolták, hogy a test romlékony, a lélek pedig örökké való, ezért Krisztus teste és annak keresztre feszítése számukra csak egy illúzió volt, azaz nem a valóságnak tűnő valótlanságot nevezték illúziónak, hanem az időhöz kötött, csak ideiglenesen létező, azaz romlandó létezéseket. Minthogy a testet csupán ideiglenesen létezőnek tartották, a korukbeli ortodox nézeteket vallók úgy vélték, hogy tanításaik aláássák a halottakból való feltámadás és a teremtett anyag jóságába vetett hit fontosságát, így a Kr. u. első évezred ökumenikus tanácsai a doketizmust teljes egészében elvetették, de a hivatalos egyházi tanítások felszíne alatt gondolatai a népek körében megmaradtak.
S a gonosz testről alkotott nézetik miatt tagadták Jézus feltámadását is. Egyes kathar közösségek szerint két Jézus volt: egy "gonosz Jézus" fizikai testtel az anyagi világból, hamis messiás és Mária Magdolna buja szeretője,[3] és egy "jó Jézus", aki Szent Pál testét foglalta el.[3] A 13. századi krónikás, Pierre des Vaux-de-Cernay jegyzete fel e nézeteket.[3]
Emellett más, szintén korabeli nézetek is voltak Jézus Krisztus természetét illetően. Például a nesztoriánusok (Nestorius, Kr.u. 386–451 Antiokhiából, később Konstantinápoly pátriarchája) szerint az isteni és emberi természet Jézus testében együtt léteztek, de két különböző személyiséget tartottak fenn. Az adoptionisták szerint Jézus emberként született, de a Jordán folyóban való megkeresztelkedésével Isten fiává fogadta. A pszilanthropisták nevüket találóan a görög „pszilo”=csupán és „anthroposz”=ember szavak összetételéből kapták, mert tagadták Jézus mindennemű istenségét.)
Szent irataik közé tartozott az Újszövetség mellett feltételezhetően a "Titkos vacsora evangéliuma" (wd) c. bogumil irat, valamint a bizonyosan kathar eredeti mű, " A két princípium könyve" (Liber de duobus principiis).[8] Az ószövetséget pár könyv kivételével a Gonosznak tulajdonították.[5]
A consulamentumon (bűnbocsánaton) kívül (ami önmagában is főben járó eretnekségnek számított) semmilyen más szentségben nem hittek. A nőket teljes mértékben egyenrangúaknak tekintették, mert számukra a fizikai különbségek lényegtelenek voltak. Egyik társadalomellenes gondolatuk az volt, hogy az esküt bűnnek tartották. [megj. 1] Ez a hit az egész akkori társadalom alapjait veszélyeztette, hiszen az általános írástudatlanságban csaknem minden üzleti megegyezés, és hűbéri kapcsolat az eskün alapult.[9]
A kisszámú beavatott hittudósaik, akiket „bons hommes” = „jó emberek”-nek hívtak és „Perfecti”-nek tartottak, felesküdtek arra hogy teljes nőtlenségben élnek, nem esznek húst, böjtölnek néhány napot minden héten és egy bizonyos számú „pater noster”-t (miatyánkot) imádkoznak minden nap. Ezen erények által követőik, akiket „megtértek”-nek hívtak, a perfectiket anyagtalan angyaloknak tekintették, de a mögöttük lévő tömegek egyáltalán nem voltak a hit dolgaiba beavatva, azaz minden erkölcsi tilalomtól, vallási kötelezettségtől szabadon élhettek és az egyetlen követelmény velük szemben csupán az volt, hogy haláluk előtt a lélek általi keresztséggel „megeretnekesedjenek”.
1147-ben III. Jenő pápa egy delegációt küldött a kathar elvekkel fertőzött dél-franciaországi vidékekre a fejlődő mozgalom megállítására, de az elszigetelt sikerek nem fedhették el e próbálkozások szegényes eredményeit. Hasonló eredményekkel jártak a következő 50 év kísérletei is. A nép körében a katharizmus reális alternatívát jelentett az egyházzal szemben, hiszen a becsületességet és toleranciát, erkölcsi tisztaságot és rugalmasságot nem csak ígérte, hanem alkalmazta is.
III. Ince pápa 1198-ban elhatározta, hogy megoldja az áldatlan helyzetet. Először békés térítéssel próbálkozott, pápai legátusokat küldvén a térségbe, akiknek nemcsak a katharokkal kellett megmérkőzniük, hanem az őket védelmező nemesekkel, az őket tisztelő köznépekkel, és a helyi hatalmukat féltő püspökökkel is. E delegációk különleges felhatalmazásukkal felfüggesztették a bíborosok hatalmát, és az egyházból kiközösítették a nemeseket. 1204-ben a pápa több püspököt felfüggesztett Occitániában;[1] 1205-ben új Toulouse-i püspököt nevezett ki Foulques személyében, aki előtte trubadúr volt. 1206-ban Osma-i Diego és segédje, a későbbi Szt. Domonkos misszióba kezdtek Languedocban; ennek részeként Katolikus-Kathar vitákat rendeztek Verfeil, Servian, Pamiers, Montréal és más városokban.
Domonkos először 1203-ban találkozott és vitázott a katharokkal. Tanulságként azt vonta le, hogy csakis az igazi életszentséget, alázatot és aszketizmust felmutatók nyerhetnek meg igazán kathar hívőket. Az intézményes egyház általában véve nem rendelkezett e spirituális minőségekkel.[2] E meggyőződése vezette őt a Domonkos-rend megalapítására 1216-ban. A rendnek Domonkos neves megjegyzésének kellett megfelelni: "Buzgalmat buzgalommal, alázatot alázattal, a hamis életszentséget igaz életszentséggel, a hamis tanítást igaz tanítással kell szembeszegezni." Mindazonáltal csak pár áttérőt sikerült elérnie.
1208-ban Toulouse grófja megígérte, hogy felszámolja birtokain az eretnekséget, de ténylegesen nem tett semmit. Pierre de Castelnau pápai legátus ezért megrótta, sőt heves vita után kiátkozta a nemesurat. Január 14-én Castelnau-t meggyilkolták.
Erre a pápa levelet írt VIII. (Oroszlán) Lajosnak, a francia uralkodónak (és még számos más nagyúrnak Franciaországban), amelyben felszólította őket, hogy birtokaikon erőszakkal nyomják el az eretnekséget. A katharok és támogatóik teljes vagyona és minden földje az elfoglalóké lehet, valamint az eretnekűzők ugyanazokban a kedvezményekben és feloldozásban részesülnek, mintha a Szentföldön hadakoznának. Az egyházi áldással az északi bárók nagy igyekezettel indultak el a délvidékre.
Amikor 1209-ben Béziers város ostrománál Simon de Montfort hadvezér megkérdezte a pápai legátust, Arnaud Amaury (Amalric) cisztercita szerzetest, cîteaux-i főapátot, hogy miképpen különböztessék meg a város katolikusait a katharoktól, ő állítólag ezt válaszolta: „Caedite eos. Novit enim Dominus qui sunt eius”, azaz „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”[3] (E gyakori idézet Heisterbach-i Cesariustól van, aki szintén feljegyezte, hogy előtte az eretnekek újtestamentumokat szentségtelenítettek meg és dobáltak le a város falain.[4]) Arnauld Amaury abbé az esetről a pápának így számolt be:
Amíg a tárgyalások tartának arra nézvést, hogy kiengedjék a városból a magukat katolikusnak tartókat, a szolgák és egyéb alacsonyrangú személyek, ahelyett hogy parancsra vártak volna, megtámadták a várost. Megdöbbenésünkre, kiáltozván "fegyverbe, fegyverbe!" két három óra alatt átkelének az árkokon-falakon és Beziérs a miénk lett. Az embereink nem kegyelmeztek senkinek, kortól, nemtől rangtól függetlenül mindenkit kard élére hánytak. Utána az egész várost kifosztották majd felégették. ...[5]
A hivatlos háború véget ért 1229-ben, a francia király elkobozta a Toulouse grófjainak minden vagyonát, valamint a Trencavelek összes birtokát. Languedoc hercegeinek függetlensége a múltté lett. De a katharizmus még nem volt véglegesen elfojtva, katolikus erők továbra is nyomoztak utánuk. [1]
1215-ben a Katolikus Egyház püspökei összegyűltek a IV. Lateráni Zsinaton. A megbeszélések részben a kathar eretnekségről szóltak.[6]
A középkori inkvizíciót 1233-ban alapították a maradék katharok ellen.[7] Toulouse, Albi és Carcassonne vidékén működött a 13. század folyamán és 14. század nagy részében, sikerrel vevé föl a harcot a katharizmus ellen, a mozgalmat nagyrészben föld alá szorítván.[7] Amely katharok nem vonták vissza nézeteiket, a máglyán égeték meg őket.[8] akik viszvonták, penitenciaként fehér alapon sárga keresztet kellett egy ideig viselniük.
1330 után az Inkvizíció feljegyzései már nem tartalmaztak katharok elleni eljárásokat. Az utolsó ismert kathar „Perfect” a 14. század elején halt meg.
- ↑ a b Alphandéry (1911), p. 506.
- ↑ Johnson (1976), p. 251.
- ↑ Forrás: Wakefield, Walter L.: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France 1100-1250, London, 1974, 211. old.
- ↑ Medieval Sourcebook: Caesarius of Heisterbach: Medieval Heresies: Waldensians, Albigensians, Intellectuals. Fordham.edu. (Hozzáférés: 2011. szeptember 16.)
- ↑ Albigensian Crusade
- ↑ Sumption (1999), pp. 179–81.
- ↑ a b Sumption (1999), pp. 230–232.
- ↑ Martin (2005), pp. 105–121.
http://mek.oszk.hu/02100/02152/html/07/337.html A kereszténység történetét az ősegyháztól napjainkig végig kíséri a skizmák és herezisek – vagyis a szervezeti egyházszakadások és a tanításbeli elhajlások – sora. E folyamat tipológiai vizsgálata a keresztyén tradíció alakulásának törvényszerűségeiről győz meg. A keresztyén közösségek is születnek, kibontakoznak, elöregednek, meghalnak vagy újjászületnek – éppúgy, mint a többi társadalmi intézményrendszer (Szigeti 1981a: 235–251).
A magyar középkori egyházat is elérték a nagy eretnekmozgalmak hatásai. Ezek közül a gnosztikus jellegű tanítást valló bogumileket lehet első helyen említeni, valamint a patarénusok mozgalmát, akiknek hatása Dél-Magyarországon volt jelentős (Gieysztor 1966; Szegfű 1968). A valdens mozgalom képviselőit középkori városainkban találjuk. A 15. század elején érte el ez a mozgalom hazánkat, mely szálláscsinálója lett a sokkal erősebb és közelebbi hatást felmutató huszitizmusnak. A huszitizmus elsősorban a Délvidéken és Erdélyben terjedt el, és a társadalmi rend gyökeres és teljes átalakítására törekedett. A mozgalom letörésére 1436-ban IV. Jenő pápa Marchiai Jakab obszerváns ferencest rendelte. Kemény üldözéssel, inkvizícióval sikerült a mozgalmat letörnie. A huszita eszméket valló papok közül többen Moldvába menekültek, és ott terjesztették a huszita tanokat (Kardos T. 1955b: 249–252; Székely Gy. 1956: 359–362). A husziták – Pécsi Tamás és Ujlaki Bálint szerémségi papok – készítették az első magyar nyelvű Biblia-fordítást (Kardos T. 1952; Földes É. 1973: 80). Mozgalmuknak kulturális, kegyességi hatása maradandó nyomokat hagyott a magyar művelődéstörténetben.
A reformáció korának eretnekmozgalmait a szakirodalom újabban mint a reformáció – a lutheri és a kálvini irányzatától megkülönböztetendő – harmadik irányát vagy mint radikális reformációt mutatja be, amely sokoldalú, különböző eszmei és szociális hatást tükröző mozgalmak sora (Ferencz 1971; Kiss E. 1983). Az anabaptista mozgalom hatása Schrőter Kristóf és Fischer András révén már az 1520-as évek második felében jelentkezik hazánkban (Zoványi [1922] 90–92, 103, 128–135, 336–341). A nálunk habánoknak ismert anabaptisták 1547-ben telepedtek le Szobotisten és Nyitra, Pozsony, Trencsén megyékben. Vagyonuk közös volt, együtt dolgoztak, étkeztek, és szigorú erkölcsi rend szerint éltek. A prédikátor és a főgazda állt egy-egy gyülekezet élén. Az 1550-es évektől a nyugat-magyarországi Nádasdy-, Zrínyi- és Batthyány-birtokokon is találunk habán telepeket, melyek a 17. század során néptelenedtek el. Ácsok, pintérek, ónosok, malomépítők és főként fazekasok ezek a habán kézművesek. Később orvosok, kulcsárok, íródeákok és kasznárok, szerződésben foglalt jogokkal. 1621-ben Erdélyben telepedtek le, Bethlen Gábor kiváltságokat biztosított részükre. A 18. században a meg-megújuló ellenreformációs zaklatások elől Moldovába, Oroszországba, majd végül Amerikába költöztek (Katona I. 1974: 18–62; Kirner 1935; Szebeni 1980).
A magyar reformáció történetének jeles fejezete az antitrinitárius mozgalom. Erdély a nemzetközi antitrinitárius teológia központjának számított az 1570-es években (Pirnát 1961; Dán 1970). Ebből nőtt ki az unitárius egyház, melynek története, kegyességtörténeti vizsgálata nem vizsgálatunk tárgya (Kanyaró 1891). Témánkat jobban érinti Karácsony György „szent hada” (Révész I. 1936; Kathona 1958), amely kiliasztikus szándékú mozgalom volt 1569-ben Debrecen környékén.
Az erdélyi szombatos mozgalom (Kohn 1889) a radikális unitarianizmus egyik mellékhatása, mely az 1580-as években bontakozott ki Eössi András baráti körében, főként a székelyek között, majd Marosvásárhelyt, Torcián és Kolozsvárott. Virágkorát a 17. század első évtizedeiben élte. Ekkor húszezerre becsülhetjük számukat. Jelentőségüket az is emelte, hogy soraikban jelentős számmal voltak főnemesek, külföldön tanult értelmiségiek. Legjelesebb közülük Péchi Simon volt, Bethlen Gábor kancellárja (Dán 1987). Politikai befolyásukat megtörte I. Rákóczi György az ún. dési complanatio során (1638. júl. 1–7.), de búvópatakként tovább éltek a szombatos szigetek. Formálisan beolvadtak a környező vallásokba, de tovább őrizték a régi szombatos hagyományokat (Dán 1974; Szigeti 1981a: 123–129). Szombatista, szombatos lett a hetedik napot, szombatot ünneplő adventisták neve is a népi szóhasználatban.
A magyar protestáns népi kegyesség nagy történelmi sorsfordulója a puritanizmus hatására következett be. A puritanizmus honosította meg azokat a kegyességi formákat, amelyek máig hatnak a protestáns kisegyházak népi vallásosságában.
Sajnos, még mindig keveset tudunk a Biblia olvasásáról és annak életformáló hatásáról. „Az eddig előkerült adatok … arra is rávilágítanak, hogy sohasem volt elég Biblia, hiszen ha lett volna, nem sürgetik annyira újabb, meg újabb kiadását, s egy beregi nemes nem ad szép darab földet egy váradi Bibliáért, s nem hadakozik Teleki Mihály anyjával az apja Bibliájáért. A nép a gyülekezeti istentiszteleteken hosszabb részeket is felolvasott belőle. A szatmári egyházmegyében a 18. század folyamán többször előfordult, hogy a prédikátort azért nem marasztották, mert nem olvasott reggelenként a Bibliából. Az ige, {7-485.} különösen ennek epikus részei és jövendölései mélyen megragadták a hallgatóság figyelmét, hogy milyen mélyen, arra Veres Miklós írástudatlan királydaróci kisnemes esete a példa: a Mózes II. könyve 23. fejezetéből, amelyben előfordul ez a jövendölés is: »Darazsat is bocsájtok el előtted és kiűzi előled a Khivveust, Kananeust és Khitteust…« színes és vakmerő népi váradalmat formált” (Esze 1957: 178).
sulinet https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/a-kozepkor-tortenete-476-1492/a-kozepkor-deleloje-1200-1300/eretnekek-es-szentek-a-kozepkori-templomok >> A keresztes háborúk és a német-római császárokon aratott győzelmek tovább növelték az egyház tekintélyét. Ezekben a harcokban az egyház elsősorban világi hatalomként lépett fel, és mire a császárokat végleg maga alá gyűrte, már inkább hasonlított egy jól szervezett államhoz, mint az apostoli egyházhoz. Azaz a clunyi eszmék legfontosabb célkitűzései merültek feledésbe: az evangéliumi szegénységhez való visszatérés és Isten valóságos keresése. De voltak, akik még hittek az eredeti célokban. E mozgalmak többségét az egyház eretneknek nyilvánította és üldözte, néhányat azonban elismert. A vízválasztót az jelentette, hogy e tanok követői elismerték-e az egyház létét és hierarchiáját, vagy azt tagadva, az egyházon kívül akarták megvalósítani elképzeléseiket.
Az eretnek (görög, ‘kiválasztás’) a katolikus magyarázat szerint a teljes igazságból kiválasztja a maga számára azt, ami neki tetszik. Az egyház mindenkit eretneknek tekintett, aki a katolikus hittől eltérő nézeteket vallott. Mivel az egyház tanító hatalmánál fogva egyedül hivatott a Biblia értelmezésére és a dogmák megfogalmazására, ezért senkinek nem állt jogában ezeket a tanokat megkérdőjelezni.
A katharok (‘tiszták’) mozgalma Dél-Franciaországban bontakozott ki, egyik központjukról, Albi városáról albigenseknek is nevezték őket. Elképzeléseik szerint a világ két részből áll, a láthatatlanból (szellemből), amelyet az Isten teremtett, és a láthatóból (anyagi világ), amely a Sátán műve. Minden a világon, ami anyag formájában jelenik meg – a test, az egyház, az ereklyék, a szentségek, a szentmise – a gonosz műve, ezért le kell mondani róla, mert csak így lehet megszabadulni a Sátán hatalmától. A katharok ezért tartózkodtak a vagyonszerzéstől, a földi élvezetektől, és szigorú aszkétikus életet éltek. A mozgalom népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a templomok kiürültek, a katharok saját “ősegyházat” szerveztek, püspökeik, iskoláik és árvaházaik voltak, sőt zsinatokat is tartottak! A katharok nagy veszélyt jelentettek az egyházra, ezért III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdettek ellenük. A keresztes hadaknak csaknem húsz esztendeig tartott a mozgalom teljes felszámolása.
Petrus Valdes lyoni kereskedő volt, aki mélyen megrendült egyik barátja halálakor, és innentől hiábavalónak ítélte korábbi fényűző életét. A Biblia tanulmányozása arra indította, hogy vagyonát a szegényeknek adja, ő maga pedig egy apostoli szegénységben élő közösséget alapítson. A társaság tagjai prédikációikban elítélték a papság gazdagságát és mértéktelenségét, akiket méltatlannak tartottak arra, hogy közvetítsenek Isten és ember között. Azt tanították, hogy a Biblia tanulmányozásával elérhető a tökéletes élet és az üdvösség, ezért lefordították a Biblia egy részét a nép nyelvére. Valdes híveit, a valdenseket kiközösítették az egyházból, de tanaik tovább éltek, és újra megjelentek a huszitáknál és a protestantizmusban.
1215-ben III. Ince hívta össze a negyedik lateráni zsinatot, amelyen a legfontosabb téma az eretnekmozgalmakkal való leszámolás volt. Ekkor állították fel az inkvizíciót és ezen a zsinaton kezdődött meg a ferences és a domonkos rend elismertetése is. Az inkvizíció (latin ‘felkutatni, kinyomozni, vizsgálni’) egyházi bírói intézmény volt, amelyet az eretnekek felkutatására és megbüntetésére hoztak létre. Kezdetben a püspökök irányították, de már a 13. század közepén a Domonkos-rend kezébe került.
Az inkvizítorok vezették le a tárgyalást, az eljárásról írásos jegyzőkönyvet készítettek. Előttük bárki felléphetett vádlóként és tanúként is, még akkor is, ha maga is ugyanahhoz az eretnekséghez tartozott, mint akit bevádolt. A vádló nevét titokban tartották, ami lehetővé tette, hogy sokan rosszakaratból személyes ellenségeiket idéztessék bíróság elé. Az eljárásban védők közreműködését nem engedélyezték. A bíróság az eretnekek három csoportját különböztette meg. Az első csoportba azok tartoztak, akik nézeteiket feladták és bűnbánatot tanúsítottak, őket vezeklésnek vetették alá. A második csoport megtérésében kételkedtek az inkvizítorok, ők életük végéig börtönben elmélkedhettek tévelygésükről. A harmadik osztályba azokat sorolták, akik megtagadták tanaik visszavonását, őket a világi hatóságoknak adták ki, ahol a legtöbbször máglyahalálra ítélték őket.
A valdens-mozgalomról (Bernát inkvizítor jelentése a 14. sz. elejéről) „A valdensek, illetve a lyoni szegények 1170 körül jelentek meg. Egy bizonyos lyoni polgártól, Valdensustól erednek, aki javakban bővelkedett, de mindenét otthagyva elhatározta, hogy ezentúl szegénységben él és az evangéliumi tökéletességre fog törekedni, miként erre példát adtak az apostolok. A maga számára lefordíttatta francia (gall) nyelvre az Evangéliumot és a Bibliának egyik-másik könyvét... Noha ő és követői mindezeket igen gyakran olvasták közösen, csak keveset értettek belőlük, s elméjüknek elbizakodottságával, minthogy kevéssé voltak műveltek, maguknak kisajátították az apostolok tisztét, az evangéliumot merészelték hirdetni falvakban és a városok utcáin...
Amikor a lyoni érsek mindezt megtiltotta nekik, azt felelték, inkább engedelmeskednek Istennek, mint az embereknek. Már pedig Isten megparancsolta nekik, legyenek apostolok és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. A főpapságot és a papságot megvetették azért, mert bőségben és világi örömökben élnek...
Akiket felvettek ebbe az általuk testvériségnek hívott gyülekezetbe, s akik megfogadták, hogy engedelmeskednek felsőbbségüknek és megtartják az evangéliumi szegénységet, azok attól kezdve kötelesek szűzi életet élni és többé tulajdonnal nem rendelkezhetnek: el kell adniok mindenüket, amijük csak van, s a befolyt pénzt le kell tenniük a közösség kezébe. Ezentúl már csak azokból az alamizsnákból élnek, amelyeket nekik a hívők és a cselekedeteikkel egyetértők adnak.” ________________________________________________________________ kat lexikon >>> eretnekség (lat. haeresis, gör. haireszisz, 'válogatás, elkülönülés, életmód'): 1. tévtanítás, mely →dogmát tagad v. ellenkezik vele. - 2. bűn a hit erénye és a közösség ellen. Az eretnek az Egyház által elítélt tévtanokat hirdet vagy azok szerint él. Erkölcsileg az ~ formális, ha a megkeresztelt tudatosan elvet dogmát. A formális ~ →halálos bűn, ami →égbekiáltó bűnné is válhat. Kizár az Egyh-ból, ezért föloldozása a →visszafogadást is szükségessé teszi. Az ~ materiális, ha valaki beleszületik ~et valló vallási közösségbe, és ott jóhiszeműen gyakorolja vallását. A materiális ~ az igazság megismerésének függvényében terheli a lelkiismeretet. - A Szentírásban. A gör. haireszisz a hellén korban 'tan, tanítás' v. 'iskola' jelentésű. E jelentés a zsidóság ort. irányzataiban sokáig megmaradt, a kerségben viszont csakhamar 'tévtan' értelmet kapott. 1Kor 11,19: a jelentés még nem egyértelmű, a Gal 5,20 azonban már a →test cselekedetei közé sorolja az ~et, a 2Pt 5,1 a →tévtanítók veszedelmes tanait látja az ~ben (→tévedés), de még nincs szó egy konkrét ~ről. Tit 3,9: is csak általánosságban beszél a tévtanítókról, akiket egy-két figyelmeztetés után kerülni kell. A Jel 2,6.15 említi a →nikolaiták tanítását, anélkül, hogy pontosan meghatározná, miben állt a tanításuk. A Jel 2,20 szerint az ~ olyan, mint a házasságtörés; a 2Tim 2,17 és a Zsid 12,15 szerint megbontja az igazságok szerves egységét. -
Az ~ az Egyh-ban kezdettől fogva jelen volt. Már az ókori ~ekben megvolt a különválás törekvése, de az igény is, hogy igazi Egyh-nak fogadják el őket. Ireneus és Tertullianus óta rendszeresen cáfolták az ~ek állításait, sőt tört-üket is megírták (Epiphaniosz, Theodorétosz, Ágoston, Damaszkuszi János stb.), hiszen az az ellenük való védekezés tanulságos tört-e is volt. Az →apostoli atyáknál az ~ szakadás az Egyh-ban, melynek súlyos következményei vannak. Szt Jusztinosz és Szt Ireneus a bűn titkának működését látja benne. Szt Tamás szerint az ~ a hitetlenség egy fajtája, melyet azok valósítanak meg, akik Krisztus hitén vannak, de a hit dogmáit elferdítik. Aki nem kimondott dogmát tagad, hanem csak elfogadott tételeket, azt nem lehet kifejezett eretneknek mondani. - Az ~ büntetése nélkül az Egyh. nem volna képes híven megőrizni és továbbadni a rábízott krisztusi örömhírt, ezért az egyh. tekintély az ~re mindig megbélyegzéssel és elutasítással válaszolt. Már az apostoli egyház nagy határozottsággal lépett föl az ~ek és híveik ellen. Valahányszor az Egyh. az ap. hagyományra való hivatkozással, tekintélyi szóval és az egységre kötelező szeretet szavával igyekszik a helyes tanítást fönntartani, tagjainak, a tőle evang. tanítást váró embereknek, de az ~et elkövetőknek is üdvösségét kívánja szolgálni (1Tim 1,19-20; 2Tim 2,17-18; vö. 1Kor 5,4-5). Sok esetben egy tévtanítás indította el a hittételek hivatalos megfogalmazását (→egyetemes zsinat). - Nagy Konstantin óta a ker. államhatalom is sokszor részt vett a küzdelemben az egyik v. a másik oldalon. A kk. végén fölállított →inkvizíció közös egyh. és áll. szerv volt az eretnekek ellen. Akkor a ker. államokban az egyh. és az áll. élet egységet alkotott, s az volt a meggyőződés, hogy aki az egyiket megzavarja, az az egész társad. ellensége. Az abszolutisztikus uralkodók esetében az inkvizíció sokszor teljesen áll. célt szolgált. - A mai szemlélet szellemibb. Tudatában vagyunk annak, hogy az Egyh. tört. intézmény, és az igazság kibontakozásának is megvan a sajátos emberi és tört. kerete. A konkrét emberi term-et alapul véve a tévedést, az ellentmondást és a tagadást a szellemi élet velejárójának kell tekintenünk. Istennek ezzel is megvolt a terve, és beleillesztette gondviselésébe. Az Egyh. jobban megismeri és kifejti saját tanítását, ha az ellentétes véleményeket is hallja. A téves tanítás próbára teszi a ker-ek hitét, s az Egyh-at arra készteti, hogy az igazság megtalálásának minden eszközét igénybe vegye. A lelkiismereti szabadság alapján tiszt-ben tartja mindenkinek a meggyőződését. Az Egyh-nak azonban ma is kötelessége, hogy magát a tévtant megbélyegezze, és szellemi eszközökkel küzdjön a tévedés ellen. A szabadság az emberre vonatkozik, nem a hamis tanításra. A teljes kinyilatkoztatást csak az egész egyh. közösség hordozhatja. A szektáknál a szembenállás szükségszerűen sarkítja a tételeket, és az egyoldalúság láncreakciójához vezethet. - Ókori ~ek: →adamiták, →adopcianizmus, →adventisták, →aftartodoketizmus, →albigensek, →alogoszok, →anabaptisták, →anomoianusok, →antinomizmus, →antitrinitáriusok, →antropomorfiták, →apollinarizmus, →arianizmus, →arminianizmus, bazilidiánusok (→Bazilidesz), →circumcelliók, →doketizmus, →donatizmus, →ebioniták, →enkratiták, →etiópizmus, →flagellánsok, →gajaniták, →generacianizmus, →gnózis, →joachimitizmus, →julianisták, →kiliazmus, →makedonianizmus, →marannusok, →markioniták, →mellusziánusok, →monarchianizmus, →monofizitizmus, →monotheletizmus, →nesztorianizmus, →patripasszionizmus, →pelagianizmus, →spiritánusok, →szabellianizmus, →valentinianizmus. - Az újkorban főleg a fil-val való visszaélés vezetett tévtanításhoz (→racionalizmus, →modernizmus, →erkölcsi autonómia). - Az ~ a középkori m. jogban a →hűtlenség bűncselekményének számított. A hatályos egyhjogban, ha a formális ~ megnyilvánulását más is észleli, →büntetendő cselekmény (vö. 1330.k.). Büntetése: az ~ elkövetője önmagától beálló →kiközösítésbe esik. Ha az illető klerikus, kiszabhatók rá ezenkívül még az 1336.k. 1.§ 1-3. számában említett →büntetések is (1364.k. 1.§). Ha a tartós makacsság v. a botrány súlyossága indokolja, a fent említettekhez még más, a törv-ben közelebbről meg nem határozott fakultatív büntetések is hozzáadhatók, beleértve a klerikusi állapotból való elbocsátást is (1364.k. 2.§). - E büntetendő cselekményhez a büntetéseken kívül a jog még más, a szó szoros értelmében büntetésnek nem minősülő hatásokat is fűz. Ilyenek: 1. magánál a jognál fogva történő →elmozdítás az egyh. hivatalból (194.k. 1.§ 2), ha az elkövető ilyennel rendelkezett; 2. kötelező (de nem automatikus) →elbocsátás a hivatalos társulásokból (316.k. 2.§); 3. automatikus elbocsátás a szerz. intézményekből, a világi intézményekből és az apostoli élet társaságaiból (694.k. 1.§, 729.k., 746.k.). Ezenkívül az elkövetők elvesztik jogi →alkalmasságukat mindazokra a megbízatásokra és tevékenységekre, amelyekhez igazhitűség v. a kat. egyh-zal való teljes közösség szükséges. Így - ha állásuk nem volna is egyh. hivatal - el kell mozdítani a kat. és az egyh. egyetemek és fakultások tanárait, ha ~be esnek (810.k. 1.§, 818.k.). Függetlenül attól, hogy az elkövető esetleg jóhiszeműen v. őszinte meggyőződésből jut is az Egyh. hitével ellentétes véleményre, a bűncselekmény megvalósul, mivel a 751. k. szerint az ~ tudatos, szándékos, sőt kifejezetten makacs (hivatalos közlés, a helyreigazításra való felszólítás után is kitartó) magatartást tételez föl, vagyis megfelel a büntetendő cselekmény kánoni fogalmának (1321.k. 1.§). G.F.-E.P.
Pallas VI:345. - KL II:38. - Kirschbaum II:216. - MS IV/1:246. - LThK V:6. - Onasch 1981:150. - BL:371. - Erdő 1991:388, 510. - KEK 2089.
Pallas Albigensek >>>>>>>> Albigensek (helyesebben: Albigaiak) elnevezés gyüjtőnévül szolgált több egymáshoz hasonló, de különböző országokban más-más neveket viselt középkori, messze elterjedt eretnek felekezeteknek; így Felső-Olaszországban, Déli-Magyarországban és Boszniában: Patarinok-v. Patarénusok-nak, Dél-Franciaországban Turlipinok-, Publíkánok- és Bolgároknak hivattak legközönségesebb nevűk azonban (különösen a XIII század óta) albigensek volt, a déli-franciaországi Albi-tartománytól (Languedocban) és amint ők magok hítták magukat: katarok (e görög szótól χαδαροι = tiszták; honnan a német Ketzer). Már «bolgár» elnevezésök magában véve is sejteti, hogy az akkor Bolgárországban elterjedt és máskép Paulieianok vagy Publikánoknak is nevezett Bogomilok (Bog milujy, könyörülj istenem-szavaktól; mások szerint egy Bogomil nevü paptól) eretnekségével rokonságban és összefüggésben voltak, amit az a körülmény tesz kétségtelenné, hogy miként a Bogomiloké, úgy az ő elméleti tanításuk is teljesen megegyezett a régi manichaeusok dualisztikus (kételvüségi) alapon álló tanításával. Ugyanis mint a gnosztiko-manichaeusok, úgy az A. is két ős lényt, istent vettek fel, jót és rosszat a szellemvilágot a jó, az anyagot pedig a rossz isten teremtette. A rossz isten az ó-testamentombeli Jehova csellel arra csábította a lelkeket, hogy az égből a földre leszállván testeket vegyenek fel, és ekként hatalmába kerültek. Sok évezred után azonban a jó isten megkönyörülvén a testi rabságban-sinylő lelkeken, teremtményei legfőbbikét, Krisztust küldötte a földre, hogy a lelkeket megszabadítsa. Szerintök Krisztus nem birt anyagi testtel; halála csak látszólagos volt. Az általa véghez vitt megváltás csak ama tanítás követesében áll, amely szerint az embernek arra kell törekednie, hogy önmegtagadás által a testtől megszabaduljon. Tökéletesekül tekintették azért azokat, akik az anyaggal való minden érintkezést, minden földi birtokot, minden testi táplálkozást szorgosan kerültek. E tökéletesek kézföltevés által elnyerték a lelki keresztséget, az úgynevezett consolamentum-ot (megvigasztaltatást), mely holtuk után lelkeiket az égbe vezérli el. Kevésbbé tökéletesek azok a hívek, akik még földi vagyonnal birnak, házas életet folytatnak és akik csakis haláluk alkalmával nyerik el a consolamentum-ot. Akik e consolamentum nélkül halnak meg, azoknak lelkei emberi és állati testekben vándorolnak. A tökéletesség és szentség legfőbb jele az öngyilkosság; amiért is, hogy boldog kimulást szerezzenek nekik, a szülők gyermekeiket és viszont ezek szülőiket öldösték. A III. laterani zsinat (1179) kiközösítvén az A.-t, ellenök, mint az állam és társadalom biztonságára veszélyes eretnekség ellen, a világi hatalmakat szólította fel. Pápai követek és hitszónokok ezek közt különösen kitünt szent Domonkos, ki az eretnekség megszüntetésére a szent olvasót ajánlotta lelkes beszédeiben működtek az albigaiak megtérítésén Olasz és Franciaországban; de az A. hite azért folyton tartotta magát, annál is inkább, mert egyes világi főurak (így Rajmond, toulous-i és Roger, beziers-i grófok) pártfogolták követőit; miért is III. Ince pápa, miután követeit az A. meggyilkolták, Fülöp Ágost francia királyt arra birta, hogy az A. megfékezésére keresztes háborút vezessen. Simon, montfort-i gróf lett a keresztes hadjárat vezére, aki kezdetben szerencsével harcolt és több várost elfoglalt tőlük; később azonban politikai és személyes érdekekre akarván azt kizsákmányolni, majdnem 20 évig tartott hadjárat s az 1229.-i évben megkötött párisi . béke által ért véget. Az albigai eretnekség végleges megszüntetésére hozták be ezután az inquiziciót (hitnyomozást).
Pallas >>> Eretnekség (haeresis), az egyházjog szerint az a büntett, melyet ker. katolikus személy elkövet, ha hit dolgában az egyháztól kárhoztatott tévtanhoz makacsul ragaszkodik, v. az egyház által felállított hitágazat igazságában kételkedik. Különbözik tehát egyrészt a hitszakadástól (apostasia a fide), mely alatt a keresztény hitnek elhagyása, másrészt a hitszakadástól (Schisma), mely alatt az egyház egységétől való elpártolás értetik. Egyházi büntetése a tettleges nagyobb exkommunikáció, papi személyeknél irregularitas, hivatalvesztés és egyházi javadalmakra való örökös képtelenség. Hajdan az E.-et a világi törvények is igen szigoruan, egy időben tüzhalállal, máglyával büntették, de már az 1532. évi Karolinában az E. büntette nem fordul elő. Hazánkban az 1723. évi IX. t.-c. szerint a nyilvános eretnekség a hütlenségnek (Nota infidelitatis) ötödik esetét képezte (1723. IX. t.-c. 6. §: dein publici haeretici, damnatae scilicet haeresi adhaerentes). Büntetése a hütlenségnek büntetése volt, t. i. fej- és jószágvesztés, az utóbbi azonban csak a bünös osztályrészére nézve (1723. IX. 11. §: a missione mimirum Capitis, et Bonorum mobilium ac immobilium, ad Portionem ejusdem cedentium feriantur). A törvény azonban az E. alatt csak az országos törvények által is kárhoztatott eretnekséget érti.