Főmenü megnyitása

Édouard Marie Herriot (Troyes, 1872. július 5.Saint-Genis-Laval, Rhône megye, 1957. március 26.) francia politikus és akadémikus. A Harmadik Köztársaság 59., 62. és 71. miniszterelnöke.

Édouard Herriot
Édouard Herriot 01.jpg
Franciaország miniszterelnöke és külügyminisztere
Hivatali idő
1932. június 3. 1932. december 14.
Előd André Tardieu
Utód Joseph Paul-Boncour
Franciaország miniszterelnöke és külügyminisztere
Hivatali idő
1926. július 19. 1926. július 21.
Előd Aristide Briand
Utód Raymond Poincaré
Franciaország miniszterelnöke és külügyminisztere
Hivatali idő
1924. június 14. 1925. április 10.
Előd Frédéric François-Marsal
Utód Paul Painlevé
államminiszter
Hivatali idő
1934. február 9. 1936. január 22.

Születési név Édouard Marie Herriot
Született 1872. július 5.
Troyes
Elhunyt1957. március 26. (84 évesen)
Saint-Genis-Laval
Rhône megye
Párt Radikális Párt (Parti radical)

Szülei Nicolas Herriot
Házastársa Blanche Herriot
Gyermekei Suzanne Bérard
Foglalkozás tanár
Iskolái

Díjak
  • Fehér Sas-rend
  • Collar de la Orden de la República (1932)
  • Concours général

Édouard Herriot aláírása
Édouard Herriot aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Édouard Herriot témájú médiaállományokat.

ÉletpályájaSzerkesztés

Katonacsaládban született, nagyapja kapitányi rangban vonult nyugállományba, apja gyalogsági hadnagyként vett részt részt az 1859-es olasz hadjáratban.

Herriot az École normale supérieure-ön szerzett diplomát klasszika-filológiából. Először Nantes-ban, majd Lyonban tanított retorikát, Édouard Daladier is tanítványa volt. Émile Zola és Anatole France hatására Alfred Dreyfus oldalára állt, és a per hatására létrehozta Lyonban az Emberi és polgári jogok francia ligájának helyi szekcióját. Bár csodálattal tekintett Jean Jaurèsre, még sem lépett be a szocialista pártba. Herriot politikai programjában az egyenlőség és az igazságosság megvalósítása állt, de dogmák nélkül.

1904-ben Lyon város tanácsosává, 1905. november 5-én pedig polgármesterévé választották. Ezt a tisztségét a német megszállás időszakát kivéve 1957-ig megtartotta. A város fejlesztéséért és felvirágoztatásáért nagyon sokat tett. A Rhône folyót szabályozták, víztározót, hidakat, iskolákat, árvaházakat, kórházat, sportlétesítményeket építtetett. 1912 és 1919 között Rhône megyét képviselte a szenátusban. Aristide Briand hatodik kormányában közlekedési, közmunkaügyi és népélelmezési miniszter 1916. december 1. és 1917. március 18. között. Az ő feladata lett a kenyérjegy bevezetése.

1919-ben a Radikális Párt elnökévé, és Rhône megye nemzetgyűlési képviselőjévé választották. Az ellenzék vezetőjeként ellenezte a kényszer alkalmazását Németországgal szemben, a Ruhr-vidék zálogként történő elfoglalását a késedelmes német jóvátétel fizetése miatt.

1924. június 14-én Gaston Doumergue kérésére kormányt alakított, és a külügyi tárcát is átvette. Herriot ekkor már híressé vált. Jules Romains szerint Jaurès óta ő a legnagyobb szónok. Hatalmas tudása, kitűnő emlékezőtehetsége, energikus, melegszívű és humánus lénye rendkívül népszerűvé tette a kisemberek között. Miniszterelnöksége kezdetén átütemezett tervet nyújtottak be Franciaországnak, ami a Weimari köztársaság gazdasági teljesítőképességéhez igazította az első világháborús német jóvátétel fizetéseket. Herriot Angliába utazott, és találkozott J. Ramsay MacDonalddal, a munkáspárti miniszterelnökkel, amelynek nyomán enyhültek a két ország közötti kapcsolatok. A július 16. és augusztus 16. között Londonban megrendezett konferencián Herriot elfogadta a Dawes-tervet, és a Ruhr-vidék kiürítését. Angliától viszont nem sikerült garanciát kapnia, hogy egy esetleges német megtorló hadjárat esetén segítséget nyújtanak Franciaországnak. 1924 októberében Herriot kormánya hivatalosan elismerte a Szovjetuniót. 1925. augusztus 22-én a nemzetgyűlés elnökévé választották, Paul Painlevét váltotta fel, aki kormányfő lett.

A Briand-kormány bukását követően Doumergue köztársasági elnök Herriot-t kérte fel kormányalakításra 1926. július 17-én. De mivel nem kapott többségi támogatást, július 21-én lemondott. Henri Poincaré nemzeti egységkormányában elfogadta a közoktatási tárcát. Az egységes iskola megteremtésével foglalkozott, ahol a gyerekek vallástól, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül részesühetnek felsőbb oktatásban. 1928. november 6-án lemondott az Angers-ban megtartott pártkongresszus határozata nyomán, amely elrendelte a radikális miniszterek visszavonulását.

1932 májusában, a győztes választások után megalakította harmadik kormányát, és a külügyek is hozzá tartoztak. December 14-én lemondatták, mert ellenezte az Egyesült Államoknak járó háborús adósság fizetésének megtagadását.

A nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnökeként ellátogatott Magyarországra, Bulgáriába, és Törökországba. Franklin D. Roosevelttel tárgyalt 1933 áprilisában az Egyesült Államokban. 1934. február 7-én Doumergue kormányában államminiszter, és kezdeményezésére írták alá 1935. május 2-án a francia–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1936. január végéig államminiszter Flandin, Bouisson és Laval kormányában.

Amikor 1940. július 10-én teljhatalommal ruházták fel Pétain-t, Herriot, a nemzetgyűlés elnöke, tartózkodott a szavazástól, ezért házi őrizetbe vették. Először Nancyban, majd Maréville-ben tartották fogva. 1944. augusztus 12-én Pierre Laval felszólította, hogy hívja össze a nemzetgyűlést és alakítson kormányt, de Herriot visszautasította. Ekkor Németországba internálták. 1945-ben a szovjet csapatok szabadították ki. Moszkvában meleg fogadtatásban részesítették, és a rádióban is mondott beszédet. Teherán és Kairó érintésével érkezett Párizsba május 21-én. Másnap Charles de Gaulle a Francia Köztársaság Becsületrendjével tüntette ki. De elutasította Herriot kérését, hogy újra elfoglalhassa a Hôtel de Lassay-t, a nemzetgyűlés elnökeinek hivatalos rezidenciáját. Herriot nem akart a kormány tagja lenni. De Gaulle azt kérte tőle, hogy segítse újjáépíteni Franciaországot. Herriot kijelentette, hogy a Radikális Párt megújításával és a Harmadik Körtársaság visszaállításával kíván foglalkozni. Ellenezte a Negyedik Köztársaság létrehozását.

1946-ban a Francia Akadémia tagjává választották, 1954-ben a Nemzetközi Békedíjjal tüntették ki. Egész életében kiállt elveiért, a parlamenti demokráciáért, a sajtó- és gyülekezési szabadságért, a gazdasági liberalizmusért, a gondolatszabadsághoz való jogért és a laicitásért. Politikai tevékenységével párhuzamosan jelentős volt irodalmi munkássága.

ÍrásaiSzerkesztés

  • Philon le Juif, esszé az Alexandriai iskoláról, 1897
  • Madame Récamier et ses amis, 1909
  • Un ouvrage inédit de Mme de Staël. Les Fragments d'écrits politiques (1799), 1904 (thèse complémentaire)
  • La Vie et la Passion de Michel Servet, 1907
  • Vieille et jeune Turquie, 1911
  • Créer, 2 vol., 1919
  • La Russie nouvelle, 1922
  • Impressions d'Amérique, 1923
  • Dans la forêt normande, 1925
  • Pourquoi je suis radical-socialiste, 1928
  • La Vie de Beethoven, 1929
  • Europe, Paris, les éditions Redier, 1930, 280 p.
  • La France dans le monde, 1933
  • Le Problème des dettes, 1933
  • Orient, 1934
  • Lyon n'est plus, 4 volumes (« Jacobins et Modérés », « Le Siège », « La Réaction », « La Répression »), 1937-1940
  • Sanctuaires, 1938
  • Aux sources de la liberté, 1939
  • La Triple Gloire de Lyon, 1946
  • L'âme de la France et la leçon de Port-Royal, discours à l'Académie française (nov. 1946), 1947
  • Pages immortelles de Diderot, choisies et expliquées, 1949
  • Lyon, lithographies de René Aubert, 1949.
  • Études françaises", 1950
  • Notes et Maximes posztumusz kiadás, 1962

ForrásokSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkSzerkesztés